Shirin Neshat: Az egy helyben toporgás halál

A tavalyi velencei filmfesztivál legjobb rendezője egy olyan iráni képzőművész lett, akinek ez volt élete első játékfilmje. A Nők férfiak nélkülben négy iráni nő keresi az útját az 1953-as puccs idején, a rendező Shirin Neshat egy Shahrnoush Parsipour nevű írónő könyvéből forgatott filmet. A rendezőnő a magyarországi bemutató idejére Budapestre utazott, és a Művész moziban beszélgetett a nézőkkel. Interjúnk a közönségtalálkozó után készült.

Shirin Neshat pici, vékony nő és olyan halk, csilingelő hangon beszél, mint egy kislány. A törékeny külső mögött rejtőző acélos akaratról két vastag, szénfekete csík árulkodik, amit a szemhéja helyett a szeme alá fest, mint egy csatába induló indián. A világhírű videóművész tavaly mutatta be első filmjét a világnak és a Nők férfiak nélkül elhozta a velencei filmfesztivál legjobb rendezésért járó díját. A film Magyarországon először a 7. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában mutatkozott be, amit szépen meg is nyert. Shirin Neshat a héten Budapesten járt és így újra találkozhatott egyik főszereplőjével, Tóth Orsival, aki Zarint, a hányatott sorsú iráni prostituáltat játssza a filmben.

- Hogy találtál rá Tóth Orsira?

- Másfél éven át castingoltunk Európában élő iráni színészeket, hiszen Iránban élő színészekkel természetesen nem dolgozhattunk, de Zarin szerepére egyszerűen nem találtunk senkit. Mindenütt kerestük: Párizsban, Berlinben, Londonban... Aztán egy nap a francia producer, Philippe Bober szólt, hogy van egy magyar rendező, Mundruczó Kornél, akinek a filmjeiben szerepel egy magyar színésznő, aki elképesztően jó. "Na neee" - mondtam, "egy magyar színésznő?" Aztán megnéztük Orsit a Johanná-ban és a Szép napok-ban. Emlékszem, ott ültünk Párizsban és felkiáltottunk: "Ő az, megtaláltuk! Ő Zarin!" Nem is volt szükség személyes találkozóra - először a forgatáson találkoztunk, Marokkóban. Akkor még csak egy rövidfilmet forgattunk Zarin történetéből, ami nagyon jól működött, így aztán, három évvel később, jött a Nők a férfiak nélkül. Sokan mesélték, hogy miután végignézték a fimet, akkor döbbentek rá, hogy Zarin, egy mondatot leszámítva, egyetlen szót se szól. Orsi olyan erejű színészi alakítást nyújtott, hogy a filmben a nyelv teljesen feleslegessé vált.

- Mesélj arról, milyen volt képzőművészként elkészíteni az első filmedet.

- Hat-hét éven át dolgoztam ezen a filmen, rengeteg buktatón kellett túljutnom, mire sikerült. Azt hiszem a legnehezebb feladat az volt, hogyan fordítom át a film nyelvére azt a művészi kifejezésmódot, amit korábban használtam a fényképezésben és a videókban. A forgatókönyvírás, az új közönség, az új elvárások, a transzformáció a galériák világából a mozi világába. Nagy lépés volt, hiszen újjá kellett születnem: művészként is és a karrierem szempontjából is. Sok képzőművész próbálkozik filmkészítéssel, de keveseknek sikerül. Nagyon más egy tízperces videót megcsinálni vagy egy másfél-kétórás történetet elmesélni. Sokan mondták, hogy rettenetesen nehéz alapanyagot választottam és egy rossz film tönkreteheti a videóművész-karrieremet. De nem adtam fel. Türelmes voltam önmagamhoz. Úgy fogtam fel, mint egy egyetemi képzést. Tanultam.

- Mi adott erőt, hogy a nehéz pillanatokban továbblépj?

- A változás gondolata. Csakúgy, mint a nők a filmemben, számomra is létfontosságú, hogy változzak, hogy fejlődjek, hogy mozgásban legyek. Egy művész számára a pangás, az egy helyben állás, maga a halál. Gyűlölöm az egy helyben toporgást, azt, amikor önmagamat ismételem. Fotósként kezdtem, aztán videóművész lett belőlem, és aztán jött a mozi. Nagy rizikót vállaltam, de a rizikó jó dolog, mert semmit sem utálok jobban, mint azt, amikor nem történik semmi és művészileg elkényelmesedek.

- Tervezed, hogy csinálsz még filmeket?

- Igen, és mellette a videót és a fényképezést is folytatom. A második filmes kaland talán még nagyobb kihívás lesz, mint az első volt, mert nagyon más lesz. Életrajzi filmet tervezek; Umm Kulthum egyiptomi énekesnő életéről szeretnék forgatni. Az arab világban Umm Kulthumot a valaha élt legnagyobb arab énekesnőnek tartják, a hetvenes évek közepén halt meg. Lenyűgöző élete volt, ez izgat most. Mindig azt vallottam: az élet rövid, éld meg minden percét. Teljes erőbedobással. Soha nem kezdtem bele semmibe úgy, hogy stratégiát készítettem volna hozzá. A művészetben is mindig a szenvedély volt a legfontosabb.

- Sokat jársz moziba?

- Most jöttem Velencéből, ahol a filmfesztiválon az Orizzonti-szekció zsűrielnöke voltam és hetven filmet néztem meg. Egyébként is állandóan moziba járok - többet járok filmet nézni, mint kiállításokra.

- Nagyon fiatalon kerültél Amerikába. Milyen a viszonyod a szülőhazádhoz?

- Az eltelt évtizedek alatt visszajártam, amikor csak tudtam. Nem sokszor; hat-hétszer talán. Azt hiszem, a megszállottságot, ami bennem van, az idézi elő, hogy fiatalon hátra kellett hagynom a családomat: a szüleimet, a testvéreimet. Elszakadtunk egymástól. Az amerikai életem nem választás eredménye volt, hanem a szükség szülte. Mára megbékéltem vele valamennyire, de a szülőhazámhoz fűződő viszonyom mindig problematikus volt. Soha nem akartam Amerikban élni, de úgy alakult, hogy nem térhettem haza.

A Nők férfiak nélkül előzetese

- Amerika hogyan bánt veled?

- Nagyon jól. Lehet, hogy folyamatosan bírálom az amerikai kultúrát vagy az amerikai kormányt, de ez az a hely, ahol ezt egyáltalán megtehetem, mert demokrácia van. Amerikában lettem azzá, amivé lettem. Őszintén szólva nem hiszem, hogy külföldiként ugyanennyi esélyt kaptam volna, ha Európába emigrálok. Amerikában soha egyetlen pillantra sem éreztem fajgyűlöletet, kirekesztést. Lehet mondani az amerikaiakra, általánosítva, hogy talán túl naívak, de ugyanakkor nagyon kedvesek és barátságosak is. Nagyon közel érzem magam hozzájuk. Amerika az otthonom.

- Amerikai a családod is?

- Nem, a férjem iráni, ő Shoja, a film társrendezője. Van egy fiam az előző házasságomból, és neki is van egy fia az előző feleségétől. Így élünk együtt, egy családként. Van New Yorkban egy nagyon komoly iráni társaság, rengetegen vagyunk. Mondhatom, hogy a barátaink körülbelül kilencven százaléka iráni származású.

- Az közönségtalálkozón arról beszéltél, hogy nem csak a politikai mondanivaló miatt választottad első filmed alapanyagául Shahrnoush Parsipour regényét, hanem mert remek irodalmi alkotásnak tartod. Mi a viszonyod a politikához?

Tóth Orsi a forgatásról

- Milyen érzés volt magyarként az irániakkal filmet forgatni?

- Jó volt. Teljesen őrültek, de jó értelemben. Nagyon felszabadultan tudnak dolgozni, nem akartak megfelelni senkinek. Ez nagyon fontos dolog. És nem sok emberrel találkoztam életemben, aki annyira bátor dolgot csinált, mint amit Shirin csinált ezzel a filmmel és egyáltalán, az egész életével: Iránban felnőni, iráni nőként ezzel szembe menni, azt gondolom, hogy hihetetlenül bátor dolog... Hajrá!

- Ha iráni művész vagy, nincs választási lehetőséged: kénytelen vagy politikai témájú műveket készíteni. Soha nem találkoztam olyan iráni művészt, aki külön tudta volna választani a politikát a művészetétől. Hasonlóan egy palesztin vagy egy izraeli filmeshez, mindent átitat a politikai helyzet. Virágzik az izraeli film, de nem tudsz olyan izraeli filmet mondani, ami valahogy nem kapcsolódott volna a politikához. Nincs választásuk. Ez nem jó vagy rossz, ez őszinte. Emberek meghalnak, embereket megkínoznak, börtönbe vetnek - ezek a gondolatok népesítik be a mindennapjainkat. Ezek után nem lehet zenéről vagy virágokról filmet forgatni. Ha svájci vagy, persze, akkor semmi akadálya (nevet). Jelenleg Iránban cenzúra van, ami azt jelenti, hogy az iráni filmesek többsége "nomád filmes": száműzetésben vagyunk. Már nem a középpontban, hanem a szerte a világban készítünk filmeket, távol Irántól. Az én filmemet Marokkóban, Casablancában forgattuk. Azonnal betiltották a Nők férfiak nélkül-t is, hiszen a könyv is be volt tiltva, és én is sok fejfájást okozok a kormánynak. Szerencsére Iránban él és virágzik a feketepiac, így történhetett meg, hogy a nővérem már az amerikai bemutató előtt látta a filmet.

- Mit gondolsz, visszaköltözöl még valaha?

- Amíg Iránban ez a kormány van hatalmon, teljesen kizárt. Az lenne a halálos ítéletem. Ne érts félre, nem azt akarom ezzel mondani, hogy veszélyben forog az életem. Inkább arról van szó, hogy egyelőre elképzelhetetlen a számomra, hogy hazatérjek. Talán egy másik kormány alatt, a jövőben. Remélem, egyszer eljön az a nap is.