Szíven üt a gyurma

A Mary és Max olyan gyurmafilm, amiről az első fél perc után kiderül, hogy mégsem az. Illetve onnantól kezdve elfeledkezünk arról, hogy hősei hullámszájú, tömpe ujjú, gülüszemű bábúk és minden idegszálunkat megfeszítve azon drukkolunk, hogy ez a két ember túlélje ezt a piszok kemény életet.

Ha gyerekkoromban gyurmafilm volt az esti mese, kihúztam a tévészobából. Idegesített a sok lebbenő hullámszáj, tömpe ujj meg gülüszem. Az ausztrál Adam Elliot egész estés gyurmafilmje, a Mary és Max, tele van ilyesmivel, mégsem lehet csak úgy felállni és otthagyni.

Elliot olyan sztorit mesél el, ami elég sok embert érdekelhet: arról szól, hogy teljesen mindegy, hány évesek vagyunk, milyen rondának vagy szerencsétlennek születtünk, hol élünk és mennyi pénzünk van, mindannyiunknak szüksége van valakire, aki megérti, aki figyel rá és törődik vele.

Bármennyire banálisan hangzik ez így leírva, a Mary és Max tényleg ezzel az egyszerű alapigazsággal keni kenyérre a nézőt. Elliot remek érzékkel kerüli ki az érzelmes sztori buktatóit: ezt a zavarbaejtően evidens témát annyira finoman, tényszerűen és eredeti humorral járja körül, hogy egy pillanatra sem érezzük erőltetettnek vagy érzelgősnek.

Ennyi az egész: egy nyolcéves ausztrál kislány, Mary, valamikor a hetvenes évek közepén levelezni kezd egy középkorú, enyhén autista, New York-i zsidó papával, Max-szel, akivel húsz éven át legjobb barátok lesznek. Egyiknek sincs egyebe, mint ez a barátság.

Látszólag ez sem igaz, hiszen Mary-nek ott az anyja, aki alkoholista és aki megnyugtatja, hogy dagadt tehén lesz belőle, mire felnő, vagy az apja, aki inkább döglött madarakat töm ki, minthogy a lányával foglalkozzon. Mary aztán szerelmes lesz, egyetemre jár, férjhez megy, Maxet pedig egy rúzsos szájú, dúskeblű nő üldözi a szerelmével, és aztán a lottót is megnyeri. Élnek, benne, a világban, de értékes és értelmezhető beszélgetést csak egymással tudnak folytatni. Mary és Max vs. Világ.

Adam Elliot védjegye az első pillantásra ártatlannak tűnő, gyurma-valóságba csomagolt, iszonyatos, durva felnőttvilág, amit nehéz sorsú hősei valahogy megpróbálnak túlélni. Elliot eddig öt filmet csinált, az előző, a Harvie Krumpet hat éve Oscart nyert a rövidfilm-kategóriában.

A Harvie Krumpet egy Shakespeare-idézettel indít a Vízkereszt-ből: "Van, aki nagynak születik; van, aki naggyá teszi magát; és van, akinek tálcán kínálják a nagyságot." Aztán így folytatja: "... és vannak a többiek." A Mary és Max-ben is ezekkel a "többiekkel" foglalkozik, csak éppen megduplázza a nyomort, a magányt, a kiszolgáltatottságot és az erőt, amivel mindezeket legyőzhetjük. Két sorsot látunk összefonódni, két embernek szurkolhatunk, az ő barátságukról szól ez a film.

És itt van ez a pepecselős, időigényes, bonyolult műfaj, a gyurmafilm, Elliot szenvedélye. Öt évig készült a film, a forgatás 57 héten át tartott. Zéró CGI, zéró digitális trükk; mindent ő és a csapata épített, mozgatott meg és rögzített stop motion-technikával. Az az izgalmas az egészben, hogy hiába készült annyi gonddal és odafigyeléssel, szinte a film első percétől elfeledkezünk a néma gyurmabábokról, a mozdulataikról, a látványról, és átadjuk magunkat a mélyen emberi, felolvasott levelekkel és narrációval elmesélt, szívszorító történetnek. Elliot két hőse, Mary és Max, az agyunkban két hús-vér ember, akikkel együtt lélegzünk, amíg lehet.