A legigazibb valóságshow

Radu Muntean filmje, az Ünnepek után banális szerelmi háromszögből csinál lenyűgözően valósághű, pontos játékfilmet. A néző pedig valószínűleg még soha nem látott ilyen robbanékony, rejtett fájdalomtól feszülő beszélgetést egy tizéves kislány fogszabályzási lehetőségeiről.

Radu Muntean filmjében nem találtam hibát. Nem is kereshettem, nem volt rá idő: lefoglalt az ámulat és a kiváncsiság. Az Ünnepek után elképesztően merész film, mert Muntean olyan banális témát választott hozzá, amit csak szemlesütve lehet leírni: egy negyvenes férfi és családapa megcsalja a feleségét egy fiatal lánnyal.

A világ legszokványosabb szerelmi háromszögéről mesélnek nekünk, arról, amit egy pletykamondattal elintéz az ember a telefonban. Igaz, megrökönyödünk rajta, de aztán gyorsan letesszük, mert fizetni kell a pénztárnál, vagy szól a gyerek, hogy lenyelte a cipőpasztát és most fekete a nyelve. Nehéz izgalmas, feszültségtől sistergő filmet csinálni átlagos emberekről, átlagproblémákról, nagybevásárlásról, fogászati rendelőről, karácsonyi ajándékozásról, sértődős sógornőről, de következetes, aprólékos, pontos és érzékeny munkával sikerülhet. És itt sikerül is. Soha életemben nem láttam ilyen robbanékony, rejtett fájdalomtól feszülő beszélgetést egy tizéves kislány fogszabályzási lehetőségeiről. Hitchcocki suspense egy bukaresti fogorvosi rendelőben!

Az Ünnepek után nemcsak a köznapi, minden szenzációt nélkülöző témával sokkol, hanem azzal a közvetlen, minden szenzációt nélkülöző filmes stílussal is, amivel Muntean feltálalja nekünk a vékony sztorit. Úgy instruálja a színészeit, olyan szavakat ad a szájukba, úgy fényképezi őket, olyan világot épít köréjük, ami által megszületik a háromfalú szoba, a valóság tökéletes illúziója.

A film hosszú, vágások nélküli, türelmes jelenetei az átlagos percek ritmusában telnek; nem siettetik az elkerülhetetlent. Úgy nézzük a szerelmesek ágyában lezajló első öt-hat percet, mintha a két meztelen embertől két méterre kuporognánk láthatatlanul, lélegzetvisszafojtva. És ez a kezdeti, voyeur-lendület végig, az utolsó pillanatig kitart. A néző csendes szereplője, csendestársa lesz ennek a finom, hamis felhangoktól megtisztított, művi valóságshow-nak.

Paul (Mimi Branescu) jómódú üzletember, feleséggel (Mirela Oprisor), gyerekkel, plusz egy fiatal szeretővel, Ralucával (Maria Popistasu). Pault lassan felőrli a titkolózás és Muntean megmutatja azt a néhány napot az életéből, amikor végül rászánja magát, hogy szétrobbantsa a szerelmi háromszöget és ezzel együtt boldog, kiegyensúlyozott családi életét is. Nem katasztrófa, nincs nagy dráma, van ilyen, mondja a józan ész. De Paul mikrokozmosza megsemmisül és a fájdalom, a félelem, ami a robbanást kíséri, mélyen átitatja ezeket a sorsdöntő napokat.

Muntean remek érzékkel kerüli ki a könnyű moralizálás, a fennhéjázó ítélkezés csapdáit: Paul nem egy sunyi rohadék, a felesége nem egy unalmas szent, a szeretője nem számító kurva. Nem simán leírható karakterek, hanem emberek. Értelmes, tudatos, felnőtt emberek hibákkal, tévedésekkel, érzésekkel, vágyakkal, bűntudattal. Paul a felelős, hiszen ő engedélyezi magának, hogy szerelembe essen. Mégsem egyszerű eset, nem lehet csak úgy, reflexből megkövezni, mert Munteant nem érdeklik a könnyű megoldások.

Hosszú tanulmányok születnek a román új hullámról, a megdöbbentően erős filmekről, amik az utóbbi időben Romániában születnek. Az Ünnepek után mégsem román abban az értelemben, hogy bárhol a világon játszódhatna. Legjobb pillanataiban még csak nem is szólnak a szereplői egy szót sem. Amikor Paul megérkezik az utcán, hogy apjával találkozzon, távolról látjuk őket, nem halljuk, mit mondanak, de a jelenet annyira természetes és pontos, hogy testbeszédükből minden üzenet elér a nézőhöz. Paul valószínűleg késett, mert az idősebb férfi ingerült, türelmetlen és egyértelműen ahhoz van szokva, hogy ő diktálja az iramot. Ő az Apa, Paul pedig egy pillanat alatt átváltozik engedelmes gyermekké, aki tudja, hogy meg kell adnia a tiszteletet, de közben felnőtt férfi is, akinek rengeteg dolga-baja van és fegyelmeznie kell magát, hogy ne essen ki a szerepéből és ne sértse meg a másikat. Olyan ez a jelenet, amit távolról, a villamosmegállóban ácsorogva figyelünk, és azért játszunk vele, azért értelmezzük, hogy múljon az idő. Megfigyelők vagyunk, ismerjük a jeleket, és Muntean meghív minket, hogy játsszunk vele ebben az intim, bátor játékban. Nézd, itt egy banális történet, mégis végig azon fog járni az eszed, mi történik a szereplőimmel.

Az utolsó jelenet is egy szó nélkül zajlik és még egyszer, utoljára felvillantja, mi az, amit Paul éppen elveszteni készül. Csodálatos befejezés, mert nem fejez be semmit; Muntean egyszerűen csak kikapcsolja a kamerát. Az agyunkban pereg tovább a történet. Mindig máshogy; finom, életszerű, izgalmas bizonytalanságban.