Napsütötte leszbidráma - kritika A gyerekek jól vannak című filmről

A Gyerekek jól vannak egy leszbikus házaspár kapcsolatának válságáról szól, de olyan mutatós köntösbe csomagolja és annyira óvatosan érinti a problémákat, hogy súlytalanná válik.

A gyerekek jól vannak kifejezetten kellemes film. Beragyogja a kaliforniai napsütés, szép emberek jól élnek benne, nincs rajtuk semmiféle nyomás, miközben azon tűnődnek, hogy előző befuccsolt vállalkozásuk után belevágjanak-e egy következőbe, vagy hogy elkezdjenek-e komposztálni hatalmas házuk hatalmas kertjében. Még a problémáikat is kellemes nézni.

Persze, megtanították nekünk egészen kicsi korunkban, hogy a pénz nem boldogít, de amikor az épp párkapcsolati válságban vergődő leszbikus pár kedélyesen koccint gyermekeik biológiai apjával a verandán egy grillparti közben, akkor kételkedni kezdünk ennek a bölcsességnek az igazságtartalmában. És erről a rendező, Lisa Cholodenko tehet, aki félt komolyan venni a saját filmjét, és megmutatni az igazi fájdalmakat. Ezért A gyerekek jól vannak furcsa hibrid lett: családi dráma, ami felvet rengeteg valós problémát, de ezeket vörösboros kelyhek és könnyed mosolyok mögé dugja, ezért elszórakozunk a filmen, de a végén mégis hiányérzettel távozunk.

Pedig a témában van hova ásni. Akár tetszik, akár nem, a 21. században, nyugaton egyre kevesebben élnek hagyományos, apából, anyából, gyerekekből álló családban, és a film erénye, hogy ezt evidenciaként tálalja. Ez a család speciel két anyából áll, Julesból (Julianne Moore) és Nicből (Annette Bening) és két gyerekből, Jules fiából, Laserből (Josh Hutcherson) és Nic lányából, Joniból (Mia Wasikowska). A gyerekek féltestvérek, mert ugyanattól a donortól (Mark Ruffalo) származott a sperma, amivel anyjaikat megtermékenyítették. Ilyen (is lehet) egy mai család.

A film hitelességi problémái ott kezdődnek, hogy Jules és Nic annyira különböző személyiség, és annyira semmi kémia nincs közöttük, hogy nem hiszem el, hogy ezek már húsz évet lehúztak együtt. Mit keres a szorgalmas, fegyelmezett, análisan fixált Nic és a szétszórt, csapongó, hippis Jules együtt? Hiszen halálra idegesítik egymást, nem lehet, hogy egészen eddig jól megvoltak együtt. Moore és Bening külön-külön hitelesen játszik, de a kettősük fals, és Moore-t sokkal inkább megveszem, amikor Ruffalóval van kettesben.

Ruffalo figurája lenne a dráma katalizátora, ha lenne dráma. Joni betölti a tizennyolcat, és öccse unszolására megkeresik biológiai apjukat, aki egy halál laza csávó, és természetesen ő is nagyon gusztusosan él: zaftos bioepret termeszt és szabadidejében modellszépségű kertészlányt kefélget. Az anyák persze egyáltalán nem örülnek annak, hogy családjuk hirtelen egy idegen férfival bővült, és ahogy a fickó egyre jobban belefolyik az életükbe, egyre több szőnyeg alá söpört probléma jön elő. Egyébként Ruffalo a legjobb dolog a filmben, a gyarlóságaival együtt szerethető figura a színész eddigi legtermészetesebb alakítása.

Cholodenko végül is ügyes, ellavíroz a házastársi hűség, a szexuális vágy kihűlése, a kamaszodás és még egy csomó más probléma közt úgy, hogy filmje nem siklik ki: vetünk egy-egy homlokráncolós pillantást ezekre az ügyekre, aztán tovasiklunk, néha még nevetünk is kicsit, de sírni azért nem fogunk.

Nem rossz film ez, gondosan meg van csinálva, szépen le van kerekítve, de olyan középutas. Lehetett volna belőle akár vígjáték, ahol önfeledten nevetünk azon, hogy a pasi hogyan tenyerel bele ebbe a családba, vagy igazi, érzékeny dráma. Utóbbit csak egy pillanatra sikerül megközelíteni: amikor Jules kiönti a szívét feleségének és gyerekeinek a film végén, az tényleg torokszorító, és itt végre tényleg elhiszem, hogy ezeknek az embereknek közük van egymáshoz. De ahogy arrafelé mondanák: ez túl kevés, túl későn. Csak annyi nyomot hagy, mint egy epizód az L-ből.