Jack Sparrow, az energiavámpír

Hullafáradtan, kizsigerelve jön ki az ember a moziból, mintha tíz évet adott volna az életéből a filmnek. Jack Sparrow nem nyújtott semmi újat, a sztori viszont lenyúlt sok régit - együtt a kettő nem a legjobb kombináció. Eleve sem értettem, minek folytatni A Karib-tenger kalózai-sorozatot, és utólag sem látom értelmét.

Igen, egy kalandfilm legyen bámulatosan könnyed, elképesztően merész, lenyűgözően virtuóz, szárnyalja túl a legvadabb fantáziánkat, de alapjaiban ragadja meg azt, ahová gyerekkorunk óta menekülünk a valóság elől. Ilyen volt A Karib-tenger-kalózai első része. Egy-egy pillanatra a második és a harmadik is, és húsz perc erejéig a negyedik. Aztán vége, ennyi volt benne.

Újra ott vagyunk a hajón, Johnny Depp csörgeti a rasztáira biggyesztett gyöngyöket, fickándozik a bajsza, szénnel satírozott szeme ragyog, ahogy szokott. Nagyon jól tudja, hogy jól áll neki, és már egy csepp erőfeszítésébe sem kerül. Csak ő tudja ilyen lazán, ilyen nagystílűen csinálni. Geoffrey Rush már láthatóan beleizzad a szemmeresztgetésbe, Penélope Cruz meg semmi kihívást nem talál abban, hogy újra egy tűzrőlpattant latin menyecskét játszik. Mindenki csak statiszta itt, hogy Johnny újabb szigetet vehessen a családjának.

Olyan van, hogy egy színész nem tudja megítélni a figurája határait, ahogy Johnny Depp sem, amikor arról beszél, hogy Jack Sparrow-nak még mennyi tartaléka van. Olyan is van, hogy a producer addig facsarja a sztorit, amíg van mit kisajtolni belőle. Rob Marshallnak viszont az lett volna a dolga rendezőként, hogy ne ez legyen a benyomásunk az elkészült produkcióról. Higgyük el, hogy miattunk folytatják, mert még annyi mindent lehet elmesélni vele.

Ja, mert olyat még nem hallottunk soha, hogy meg kell keresni valami rég elveszett szent kelyhet. Aztán belecsöppenteni egy ártatlan sellőlány könnyét, és összekeverni az örök ifjúság forrásában csörgedező vízzel. Mi ez a katyvasz? Pontosan az, mint egy amerikai deli banános-nutellás palacsintája tejszínhabbal, csokiöntettel és azon még díszcukorkákkal. Minél több, annál jobb. Ízlésről, arányról, az összetevők harmóniájáról még nem hallottak.

Meg nem is bíznak magukban. Hiába van a főszereplőnek kapásból három küldetése (mert ugye minden egyes elemet külön meg kell szereznie), rögtön két vetélytársat is kap hozzá, hogy három csapat egyszerre versenyezzen a kincsekért, és három szálon fusson a cselekmény. Plusz a szerelmi szál, ami most ismeretlen sztárjelölteknek jutott. Na, így már biztosan nem fog unatkozni a néző. Dehogyisnem. Éppen ettől. És még émelyeg is közben az arcába tolt közeli képektől, a gyors vágásoktól, a hangzavartól.

Geoffrey Rush | A Karib-tenger kalózai 4 - Ismeretlen vizeken

Rob Marshall eredetileg koreográfus, neki éreznie kellene, miből mennyi elég. Az első húsz percben - amíg megágyaz a történetnek, és csak Jack Sparrow-ra kell koncentrálnunk - működnek is az ösztönei. A régi klasszikus kalandfilmeket idézi meg, olyanokat, mint A királylány a feleségem, A púpos, A fekete tulipán, de tulajdonképpen még a Zorro is bekacsint. Három csodás epizóddal bemutatja, milyen egy ötletes üldözés, egy pimasz felségsértés és egy násztáncnak is beillő kardozás. Itt még Johnny Depptől is futja annyira, hogy úgy igazán belenézzen a partnere, Penélope Cruz szemébe, mi pedig cinkos örömmel konstatáljuk, hogy akár tükörbe is nézhetne, annyira hasonlít az a visszanéző szempár. Igazán összeillő pár - hisszük naivan.

De itt be is fellegzett a romantikának, véget ér az izgalom, és búcsút inthetünk az eleganciának. Johnny Depp sem kíváncsi többé arra, ki adja neki a végszót, tőle akár a világ legrosszabb színésze is állhat ott. Hogy véletlenül a világ egyik legjobb színésznője az, szintén nem zavarja.

Johnny Depp | A Karib-tenger kalózai 4 - Ismeretlen vizeken

Mi pedig elszenvedjük a soha véget nem érő kincsvadászatot, az agyonmaszatolt arcokat, a túlburjánzó dzsungelt, a sok grimaszolást és ripacsériát, és nagy megkönnyebülésre egyszer csak eljön a megváltó végkifejlet.

Mennyivel egyszerűbb volt régen, míg elég volt egy hős, egy küldetés, egy szerelem, és a kardozás volt a fő attrakció. Ma meg itt ez a sok inger, amit túl kell szárnyalni. Úgy látszik, hosszú idő kell még Hollywoodnak, hogy rátaláljon egy régi bölcsességre, ami úgy hangzik: a kevesebb több. Még ebben az őrült versenyben is.