Ezek a klónok az istennek se támadnak

Szépnek szép, de jó filmnek semmiképp nem nevezhető Keira Knightley és Carey Mulligan közös munkája, a Ne engedj el! A Kazuo Isiguro-regény adaptációja foggal-körömmel ragaszkodik a felszínhez, még a kisujja hegyével sem kaparászik mélyebbre, pedig nem mindennapi témát vet fel.

Aki csak annyit tud a filmről, amennyit én tudtam előtte - hogy a borongós angol tájban egy szerelmi háromszög drámája dúl a legfelkapottabb brit sztárokkal (Keira Knightley, Carey Mulligan és Andrew Garfield) -, az most hagyja abba ennek a cikknek az olvasását, mert lehetetlen úgy megírni, hogy ne lője le a poént. Azok folytassák csak, akik olvasták Kazuo Isiguro regényét, vagy már látták a belőle készült adaptációt, és nem hagyja őket nyugodni a téma.

Én konkrétan nem hittem a fülemnek, amikor erről a gyönyörűen fényképezett kosztümös filmről kiderült, hogy valójában sci-fi. Igaz, akkor már egy ideje foglalkoztatott a kérdés, hogy ezeknek a szép angol gyerekeknek a bentlakásos iskola ódon falain kívül hol vannak a szülei; miért nincs soha szünet, amikor hazamennek; mit akar jelenteni az a brutális sztori, amiről pletykálnak; és az iskolába szállító fuvarosok miért viselkednek olyan zavartan. Ezek a kérdések aztán egy csapásra megoldódtak, amikor kiderült, hogy mindannyian klónok, akiket szervátültetés céljából hoztak létre - de ez után rögtön számos új probléma merült fel.

Egy dolog, hogy a tiszta arcú gyerekek szelíd döbbenettel konstatálják a hírt, hogy mindössze egy rövid küldetés miatt születtek a földre. (Az alapötlet egyébként ugyanaz, mint az hat évvel ezelőtti A sziget-ben, csak ott mindezt a jövőbe vetítették.) Hogyan is reagálhatna erre egy gyerek? De hogy mindezzel még kamaszkorukban, majd felnőttként is bármiféle lázadás nélkül, udvariasan és jól nevelten élnek együtt, az már nem stimmel sehogy se. Mert ha a "normális" emberek számára kérdéses is, hogy ők ugyanúgy érző lények-e, a film egyértelműen azt ábrázolja, hogy igenis azok. E tekintetben mégis úgy léteznek, mint a beprogramozott robotok, akiknek nincs választásuk: végre kell hajtaniuk a küldetést. Máskülönben viszont szerelmesek, féltékenyek, elárulják egymást, megalkusznak, tűrnek és harcolnak, mint minden ember.

Forrás: Budapest Film

Ne engedj el! | Keira Knightley és Andrew Garfield

Miért nem akarnak elmenekülni? Vagy miért nem tombolják ki magukat abban a kis időben, ami megadatott nekik? Mi történik, ha valaki lázadni mer, és mondjuk roncsolja a szervezetét, hogy ne lehessen belőle szervdonor? Mi vagy ki tartja őket fogva? Ezekre a kérdésekre nincs válasz. Hőseinket csak a szerelem érdekli.

Merthogy a rendezőt, Mark Romaneket is. A klónok identitásával egyáltalán nem foglalkozik, ezáltal olyan lényegi kérdéssel sem, hogy kik ők valójában. Érdekes módon ez egyik szereplőben sem merül fel. Vagy hogy hol a helyük a társadalomban? Eleinte teljesen kirekesztve élnek, aztán természetes módon beolvadva. Egyénértékű élőlény-e a klón az emberrel? Ezt sem a klónok, sem az emberek nem tudják eldönteni, és nem is firtatják megszállottan. Mi a lélek, ha a test mesterségesen előállított? Kérdések, amelyek óhatatlanul felmerülnek az emberben, de a film meg sem próbál választ keresni rájuk.

Forrás: Budapest Film

Ne engedj el!

Tévedés ne essék: nem azt várom, hogy adjon is rájuk választ. Csak azt, hogy ha ilyen témát boncolgat, akkor tegye fel őket, ahogy Fliegauf teszi a Womb-ban, de még Michael Bay is A sziget-ben, pedig az valójában egy cukormázas akciófilm. Romanek inkább úgy dönt, a klónok életének csak az az aspektusa érdekes, hogy az életük végességének tudatában vannak, mégsem használják ki jól az időt. Persze, hogy valójában rólunk, gyarló emberekről beszél, de nem mondott semmi újat. Semmi olyat, amit egy átlagos szerelmi dráma el ne tudna mondani, amelyben a hősök későn ébrednek rá, hogy elfecsérelték a legszebb éveiket. Hogy messzire ne menjek, Kazuo Isiguro korábbi híres regénye, a Napok romjai is elmondja ugyanezt.

A többi tehát mind csak körítés - nemcsak a klóntörténet, de a szürkeségében is vonzó angol környezet, és az időmúlás ellenére megtartott patinás látványvilág, és a visszafogott, mégis szenvedélyes stílus is. Nincs semmi értelmük, csak jól mutatnak, ízlésesek. A színészeknek pedig valójában csak egy hagyományos szerelmi drámát kellett előadniuk, és azt megfelelő színvonalon prezentálták is. Nem véltelenül a legfelkapottabb brit arcok ma.

Forrás: Budapest Film

Ne engedj el! | Carey Mulligan, Keira Knightley és Andrew Garfield

Keira Knightley ugyan már nem is hasonlít arra a hamvas szépségre, aki 18 évesen volt, viszont ahogy öregszik, úgy lesz egyre jobb színésznő. Elég nyilvánvaló az is, hogy az emberi szenvedés, a marcangoló fájdalom ábrázolásában a legjobb - lehet benne némi tapasztalata. Carey Mulligan szabálytalan arca viszont akkor is szép, ha külön-külön semmi sem stimmel rajta, neki egyelőre épp a tiszta lelke átütő. Andrew Garfieldnál ugyan találhattak volna vonzóbb fiút a szerepre, de van pár pillanata, amelyekben sokat tud mondani a szerelemről. Gyerekkori megfelelőik pedig nemcsak hogy méltó bevezetést nyújtanak a színre lépésükhöz, de talán még meggyőzőbbek is.

Összességében persze nem rossz élmény a film, éppenséggel kellemesen eltöltött idő, csak az a maró hiányérzet ne maradna utána, hogy a húsbavágó lényeget meg akarta úszni.