Szörny költözött a városomba

Itt a nyár, egymást érik a mozikban a hollywoodi szuperprodukciók. A látvánnyal sosincs probléma, a tartalommal viszont annál inkább. A Super 8 azonban rögtön a szezon elején megmutatja, hogyan lehet ezt másképp is csinálni. Nosztalgikus szörnyhajsza a kertvárosban, belevaló kölykök a szomszéd utcából.

J. J. Abrams feladta a leckét a Super 8-cal a nyár többi blockbusterének. A Star Trek után ismét olyan filmet készített, amely nagy tömegeket kíván becsábítani a mozikba, de mégsem csak a látványra épít. Olyan manapság gyakran félvállról vett eszközöket is bevet, mint a gondos karakterábrázolás, amelynek következtében aztán létrejön az érzelmi azonosulás lehetősége a főszereplőkkel. Annyira egyszerű a recept, mégis annyira kevesen alkalmazzák manapság sikeresen: legyen bármilyen hatalmas is a robbanás, bármilyen torokszorító is a feszültség, a tűzijáték mellé kellenek fokozatosan hősökké formálódó szereplők, akik megérdemlik, hogy szorítsunk értük. Mindez ott van a Super 8-ban.

Részben a műfaji sajátosságok okán, de a Star Trek-ben még el-eltűntek a szereplők a bolygóközi bonyodalmak közepette. Ezúttal azonban jóval kisebb a látószög: űrháború helyett a cselekmény egy csendes amerikai kisvárosra korlátozódik, ahol egy titokzatos lény szabadult el. Egyre megmagyarázhatatlanabb és gyanúsabb dolgok történnek, mikrohullámú sütők, kutyák és emberek tűnnek el, a légierő megszállva tartja a települést, de nem kooperál a lakossággal. Mindezzel azonban egy csapat gyerek mit sem törődik: hiába látták a vonatszerencsétlenséget, próbálnak megmaradni saját kis külön világukban, és a rendkívüli állapotban is először a lehetőséget látják meg, izgalmas háttérként használják fel készülő amatőr zombifilmjükben.

A gyerekszereplők mindegyike brillírozik, ugyan csak a vezető hármas van kidolgozva teljes mértékben, de mindegyik bandatagnak jutnak emlékezetes pillanatok. Jó érzés velük tölteni az időt, és a hosszúra nyújtott expozícióban erre alkalom is nyílik. A Nyolcadik utas: a Halál mintáját követve a szörny sokáig csak át-átsuhan a kép hátterében, de annyira belevalóak a srácok, és érdekesek a személyes álmaik, családi problémáik, hogy ezt egy pillanatig sem bántam. Sőt öröm volt nézni ismét egy olyan mainstream közönségfilmet, amely szép fokozatosan fedi fel a lapjait, és nem tol rögtön mindent a néző képébe.

Super 8 | Elle Fanning és Joel Courtney

J. J. Abrams egészen a forrásig nyúlt vissza. A hetvenes, nyolcvanas évek mára klasszikussá érett szuperprodukcióit idézi meg, azokból is elsősorban a műfaj egyik nagy királyának, Steven Spielbergnek a műveit. Szinte mindegyik filmről szóló kritika megemlíti az E.T.-t, és a Harmadik típusú találkozások-at, és ez korántsem véletlen: ugyanaz a hangulat árad ebből a filmből is. Aki látta gyerekfejjel a korszak meghatározó családi kasszasikereit (Kincsvadászok, Vissza a jövőbe, Szörnyecskék), azoknak ez a film egy tömény nosztalgiatrip lesz.

Ugyanazok a képek köszönnek vissza a Super 8-ból, amelyek miatt először szerettem bele Amerikába: bandába verődött kölykök BMX-eznek a kertváros széles utcáin, a felnőttek világától elszakadva. Ahogyan az E.T.-ben, itt is a gyerekek azok, akik felnőnek a feladathoz, és hősként viselkednek kiélezett helyzetben, nem pedig az érzelmileg kiégett, vagy korrupt, vagy csak egyszerűen ostoba felnőttek. Ezt a félelmetes, szívszorító, és nagyon vonzó mesevilágot hozta vissza J. J. Abrams.

Super 8 | Zack Mills és Kyle Chandler

Ott munkál tehát a spielbergi szentimentalizmus a filmben (meg a pénze is - ő az egyik producer), de még elfogadható mértékben, a sztárrendező régi, zseniális énjét idézve, nem pedig a giccses-szirupos túlzásokra hajlamos mostanit. Érezzük, hogy arra megy ki a játék, hogy ne csak ámuljunk és izguljunk, hanem még meg is hatódjunk, de ez annyira magával ragadóan, és őszintének tűnően van kivitelezve, hogy nehéz nem partnernek lenni ebben is, legalább egy kicsit. Annak ellenére, hogy érezzük ám, hogy az utolsó kockáig ki van számolva a film hatásmechanizmusa: lelke van a Super 8-nak. Roppantmód egyszerű és könnyedén kiismerhető ugyan, de van. És ez nagy dolog, ha nyári közönségfilmről van szó.

Ez persze nem jelenti azt, hogy hibátlan film lenne. A látványos akciójelenetek némelyikében nem tudtak gátat szabni a speciális effektek túlburjánzásának: a vonatszerencsétlenségkor úgy pattognak a vasúti szerelvények, mint a pingponglabdák. A remekül felépített retróhangulatot rombolja a túlzásba vitt, oda nem illő CGI-akció. A történet előrehaladtával sajnálatos módon megszaporodnak a logikai bakik, az utolsó harmadra összeálló rejtély sokszor látott ötletek újrakeverése, és emellett még a banalitás határát is súrolja, valamint maga a szörny is csalódást keltő. Mindezt azonban könnyedén ellensúlyozza a kölykök bármelyik, Super 8-as kamerával felvett fergeteges zombifilm-utánérzése. Egyszeri trükknek tűnik a régi jó közönségfilmek iránti nosztalgia bevetése, itt mindenesetre remekül működik. A múltidézés ellágyítja a szívet, és elhomályosítja a film hiányosságait.

Super 8 | Gabriel Basso, Elle Fanning és Ryan Lee

Nagy könnyelműség ilyen korán ilyet állítani, de van annyira jó mozi a Super 8, hogy megkockáztassam: az ez évi mezőnyből csak a Frászkariká-ban és a Cowboyok és űrlények-ben látom az esélyt, hogy beelőzze az év nyári filmjéért folytatott versenyben.