Pajzson tálalja a nácik fejét - az Amerika kapitány kritikája

Az Amerika kapitány: Az első bosszúálló nem a mostanában megszokott szuperhősutat választotta. Hiányzik belőle az irónia, vagy a realisztikusságra való törekvés. Helyette régivágású kalandokat kapunk, világháborús fogolyszabadítással, náci csodafegyverrel és viking mitológiával, és ezek mellett még a tisztaszívű hősnek is szurkolhatunk, hogy összejöjjön neki a csók a szeretett nővel. Ebbe a naiv, jól ismert világba azonban éppen elég humor vegyül ahhoz, hogy ez ma is bárki által fogyasztható legyen.

Amerikaiak a nácik ellen, rágójukat a sisakjukra ragasztó, fiatal kölykök az egyik oldalon, vezényszavakat üvöltöző német tisztek a másikon. Ez volt az a háború, amelynek a filmes ábrázolásából nem feltétlenül baj, ha hiányzik az árnyaltság. Az ideológiák szintjén itt tényleg a szabadság került szembe egy embertelen és gonosz rendszerrel. Ezért van az, hogy a jó és a rossz küzdelmére egyszerűsített második világháborús filmekben mindenféle erkölcsi fenntartás nélkül lehet szurkolni az amerikaiaknak: töröljék csak fel a padlót a nácikkal. Ebbe az elképzelésbe illeszkedik Amerika kapitány. Ő elsősorban szimbólum, és csak utána ember. Egy képregényhős, aki a szabadságért indul harcba.

Tudták ezt a film készítői is, és mindent megtettek azért, hogy hús-vér, érző embert faragjanak a film főszereplőjéből. Akkora az igyekezet, hogy szinte látom magam előtt az előkészítő fázis központi gondolatát megfogalmazó, mindenhova felragasztott emlékeztető cetliket: Amerika kapitány egy szimpatikus és vagány srác.

A karakter képregényes múltjából ismert ábrázolása meg is adott minden okot az aggodalomra. Batman egyszerűen csak menő; titokzatos, izgalmas, vele nincs hiba. Pókember problémáival a világon bárhol tudnak azonosulni a tízen- és huszonévesek, vele sincs. Amerika kapitány nemzeti szimbólumokra építő ruházata viszont nagyon is sok emberből előhívhat egy nem túl hízelgő képet, egy arrogáns szuperemberről, aki dagályosságba fulladó, hazaszeretetről papoló szólamokkal próbálja igazolni a harcát. Arról nem is beszélve, hogy hogyan vehetnénk komolyan egy olyan hőst, akinek farsangi klónjai legegyszerűbben zászlóból varrt ruhában, csillagos-sávosra pingált kukafedővel a kezükben lényegülhetnek át a hősükké. Az igyekezet azonban a felvázolt nehézségek ellenére nem volt hiábavaló: a filmet látva Amerika kapitány tényleg egy szimpatikus és vagány srác.

Ahhoz, hogy ez így legyen, és legyen esélyünk megkedvelni a maszkos férfit, a filmidő majdnem felét a címszereplő eredettörténete, hősé válása teszi ki. Steve Rogers a jóravaló, ugyanakkor nyüzüge srác a szomszédból, Brooklynból. Testi adottságai miatt hiába küldik el folyamatosan a sorozásokról, igazságérzete nem hagyja nyugodni. Nem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy amíg generációjának tagjai sorra halnak meg Európában, ő nem tesz semmit. Hiába kerül ki folyamatosan vesztesen a verekedésekből, meg van róla győződve, hogy neki a harcmezőn a helye. Ez a két dolog a kulcs a karakteréhez: nem valamiféle rosszul értelmezett nacionalizmus hajtja, hanem a bajtársiasság eszménye, a mindennapos megaláztatásokat pedig humorral és kitartással tűri. Egy hőstől elvárjuk, hogy így viselkedjen, mi pedig szeretnénk, ha ezzel a következetességgel tudnánk lereagálni a különböző élethelyzeteket.

Amerika kapitány: Az első bosszúálló | Hugo Weaving

Azt hiszem, senkinek sem kell szégyenkeznie, ha most hallja először a rendező nevét: Joe Johnston. Szakmájának tipikusan az a tagja, akinek valószínűleg már láttuk filmjét (Jumanji, Jurassic Park 3), de a nevét nem jegyeztük meg. Életművét átnézve, a Rocketeer jelenthette a beugrót az Amerika kapitány rendezői székébe. Mindkét film hibátlanul vegyíti a negyvenes évek külsőségeit fantáziaelemekkel. A ruhák, a díszletek, az arcok, a smink egyfelől tökéletesen visszaadják a kor hangulatát, a kitalált járművek, az okkultista szál, a csodafegyver, a náci szekta ábrázolása pedig izgalmassá és egyedivé teszik azt. Ritka jó érzés elveszni a film világában.

A címszerepet játszó Chris Evans nem gondolta túl a feladatát, szerethető, de ezzel együtt nem túl összetett figuraként kelti életre Amerika kapitányt. Hugo Weavingnek ki tudja hányadik főgonosz alakítása ez karrierje során, meglepetések nélkül, korrekt módon játssza el a megalomániás nácit, akinek már Hitler sem elég ördögi. Az igazán emlékezetes arcokat a mellékszerepekben kell keresni. Tommy Lee Jones egyszerűen fantasztikus mogorva kiképzőtisztként, az ismeretlenségből remélhetőleg ezzel az alakítással kitörő Hayley Atwell pedig képes akármilyen helyzetben magára irányítani a figyelmet. Bombajó nő, aki hűvös természetességgel veszi ki a részét a férfiak háborújából. Van egy jelenet, amelyben piros, egyrészes ruhában jelenik meg egy füstös, tömött lokálban. Ha nem is olyan emlékezetes a karaktere, mint Shoshannáé a Becstelen brigantyk-ban, de ott, abban a pillanatban van olyan gyönyörű, mint Mélanie Laurent.

Amerika kapitány: Az első bosszúálló | Hayley Atwell

Eljön viszont egy pont a filmben, körülbelül akkor, amikor megérkezik az európai hadszíntérre a főszereplő, amelytől kezdve kapkodóvá válik az Amerika kapitány. Mintha csak megszólalt volna a csörgőóra, hogy hahó, nekünk nem csupán fel kell építenünk egy szuperhőst, hanem meg kell nyernünk vele a háborút, és előzményfilmként mindezt hozzá kell kapcsolni a jövőre megjelenő Bosszúállók-hoz.

A hosszúra nyúlt, ámde élvezetes expozíció után már nincs elég erő az akciójelenetekben. Repül a pajzs, hullnak tucatjával a nácik, szóval tagadhatatlanul látványosak ezek a részek is, viszont összecsapottnak tűnnek a New York-i felvezetéshez képest. Kiváltképp akkor válik ez nyilvánvalóvá, ha a többször is megidézett Indiana Jones-filmek harmadik részének motoros üldözését vetjük össze az Amerika kapitány hasonló jelenetével.

Amerika kapitány: Az első bosszúálló | Chris Evans

Sajnos a két szuperember végső összecsapása is csalódást keltő, addig-addig kerülgetik egymást, hogy mire elkerülhetetlenné válik a küzdelmük, már nem marad rá elég idő, ezért egy olcsó megoldással inkább gyorsan véget vetnek neki. Hiába van olyan érzése az embernek a vége felé, hogy ez már inkább a Halálcsillag egyik óriási hangárjában játszódik, és nem Európában, ha nincsenek megfelelően kiaknázva a helyszínben rejlő lehetőségek. Fontosabb volt siettében elvarrni a szálakat, mint megadni azt a grandiózus finálét az Amerika kapitány-nak, amit megérdemelt volna. Igaz, a filmvégi kapcsolás a Bosszúállók univerzumához némileg kárpótol.

Az Amerika kapitány szórakoztat, néha megnevetett, ritkán lenyűgöz, de akkora élményt, ami még a mozit elhagyva is kíséri egy ideig az embert, nem ad. Nincs vele különösebb baj, de nem is ér a képregényfilmek klasszikusainak közelébe. Talán majd a beharangozott Bosszúállók. Vasembernek biztos lesz egy-két gúnyos megjegyzése Amerika kapitányhoz.