Máraira nem kell smink - a Kaland kritikája

Ahogy a nagykönyvben meg van írva: a vásznat az első perctől kezdve szépiatónus és sárga fények terítik be, a felirat régies szépírással sorolja a szereplőket, és a színészek belassulva forgolódnak a századfordulós enteriőrben. Csak az a baj, hogy a főcím ezzel nem Márai-hűséget, hanem Márai-giccset ígér. És be is tartja.

Sipos József első regényadaptációja, az Eszter hagyatéka éppen attól volt jó, hogy a szépelgés hiányzott belőle. Nem borított be mindent az úri kifinomultság és finomlelkűség máza, nem játszottak rá a korszak letűnt eleganciájára. Bíztak abban, hogy a karakterek belülről sugározzák mindezt - és igazuk volt. Lehet, hogy azért alakult így, mert nem volt rá elég pénz, és a rendező is tapasztalatlan volt még, de jót tett neki. Vitte a lendület meg a színészi tehetség.

Kaland | Marozsán Erika, Gerd Böckmann, Nagy-Kálózy Eszter és Csányi Sándor

Sipos most valószínűleg úgy érezte, meg kell mutatnia - akár csak saját magának -, hogy mit tanult időközben a rendezésről. Hogy már van víziója, és fel tud építeni egy látványvilágot a történethez. Klasszikus második filmes hiba: a rendező már nem a történet szolgálatában áll, hanem magát akarja odatenni. Vagy az arányokat tévesztette el, vagy csak nem akadt olyan összehangolt társulata, mint korábban, de nem arra figyelt oda, amire igazán fontos lett volna. A külcsín és a tartalom nem forrott egységbe, és minél mívesebben tündököl a kép, annál ordítóbban hiányzik mögüle az élet.

Pedig a történet három ember életének sorsfordító éjszakáját meséli el - ha valami, ez lenne a lényeg. Az idősödő, de még ereje teljében lévő professzor (Gerd Böckmann) ezen az éjszakán szembesül vele, hogy fiatal felesége (Marozsán Erika) másvalakibe szerelmes, és el akarja hagyni őt. A nő erre az éjszakára tervezi a szökést a kedvesével (Csányi Sándor), aki mellesleg a professzor tanítványa. És a két férfi számára ezen az éjszakán derül ki, hogy a tündöklő szépségű asszony halálos beteg.

Kaland | Marozsán Erika és Gerd Böckmann

Nincs egy negatív karakter sem. Mindenki talpig tisztességes, senki nem akar a másiknak ártani, de önmagához is hű szeretne maradni. Az idős professzor megérdemelten sikeres: a leggondosabb orvos, akinek véletlenül még a politikai kapcsolatai is jók, de ez semmit nem von le szakmai érdemeiből. Felesége nem könnyelműen szakít vele, hanem valósággal felemészti magát a gyötrelemtől. A tanítvány - illetve a csábító - szintén úriemberhez méltón szándékozik véghez vinni a szöktetést. Akad mellettük még egy idős házvezetőnő (Törőcsik Mari), aki a háttérből támogatja őket bölcs szeretetével, és felbukkan egy régi barát (Eperjes Károly), aki a professzor régi énjét hivatott visszaidézni. Túl makulátlan a kép.

Egy mai történetben a professzorról sok csúnya dolog derülne ki, mire eljut a film végét jelentő nemes cselekedetig, a fiatal szerelmesek pedig egy s máson túlesnének, mire úgy döntenek, hogy mindent felégetnek maguk mögött. De hát ez lenne Márai: az élet tragikusan tiszta változata.

Kaland | Törőcsik Mari és Eperjes Károly

Ami biztosan nem hiányzott a jó filmhez, az a főszereplő. Gerd Böckmann játékában ugyan halványan felsejlik a Derrick-epizódok teatralitása, összességében mégis meggyőző. Először is kellően karizmatikus, a tekintete valóban átütő, másodszor pedig olyan színész, aki komolyan megdolgozik a szerepért. Úgy termeli ki magából azokat az energiákat, amelyek a szerep ívéhez kellenek, hogy ebben sokszor csak magára számíthat. Erős jelenlétéhez sokat hozzáad Mécs Károly zengő szinkronhangja is.

Teljesen más stílusban hozza a figurát a két fiatal színész. Marozsán Erika "kicsiben" játszik, mintha vissza akarna rángatni minket a földre Böckmann magasztos és nagystílű játékával szemben. A generációs különbség nem csak abban domborodik ki, amit Márai a szájukba adott, hanem abban is, ahogy kimondják azokat. Marozsán egy mai csajt játszik, Böckmann pedig egy korabeli férfit. Marozsán megszólalásai keresetlenek, csiszolatlanok, míg Böckmann minden mondata pontos, és célba talál. Marozsán nem egy díva, csak egy szép lány, Böckmann viszont egy hősszerelmes.

Kaland | Gerd Böckmann és Csányi Sándor

Pedig az igazából Csányi szerepe lenne, de ő végképp nem tud mit kezdeni a klasszikus színpadi hagyományokkal, amelyekre ebben a filmben szükség lenne. Sosem lesz belőle - nyilván szándékosan - egy Jávor Pál. Ahogy a Rokonok-ban, úgy itt sem törődik a körítéssel, marad, aki volt. Nehéz eldönteni, hogy azért tűnik súlytalannak Böckmann mellett, mert szerepe szerint is még éretlen és középszerű, vagy azért, mert színészként nem tart még ott, hogy olyan aurát teremtsen maga köré, amilyet a partnere.

Törőcsik Mari aurájában persze most is lehet bízni, sőt, egy nem létező szerepet lehet rá építeni - majdnem ugyanúgy, mint Szabó István tette A napfény ízé-ben. És Eperjes Károllyal sem az a gond, hogy észrevétlen marad. Inkább az ellenkezője: kulcsfigurának tekinti a szerepét, miközben alig derül ki valami arról, hogy kit játszik és mit keres a történetben. Mintha egy másik filmet forgatna, amiben ő a főszereplő. Már az Eszter hagyatéká-ban is ezzel kísérletezett, de ott nem ilyen erőszakosan, ezért akkor még működött. Itt meg zavaróan kilóg a sorból.

Kaland | Eperjes Károly és Gerd Böckmann

Már persze ha lenne egy sor, amit a többiek alkotnak. De az Eszter hagyatéká-val ellentétben ez nem egy társulat, itt mindenki maga küzd a szerepével. Nincs semmilyen egység, és együttműködés is csak elvétve. Ha nem lenne ilyen kidolgozott, egységes a látványvilág, és profi a zenei aláfestés, darabjaira hullana a film. De az operatőr Gózon Francisco, és a zeneszerző Berkes Gábor ízlése és tehetsége sem elég ahhoz, hogy elfedje a mögötte tátongó lyukakat, a rendezés hiányosságait. Mert akkor a szépiatónusra már nem is lenne szükség.