Szeressétek Woody Allent!

Az Éjfélkor Párizsban nem sokkal több, mint egy szimpla romantikus komédia. Eközben azonban tele van zseniális figurákkal és finom humorral. Woody Allen nem lankad.

http://albertgazda.tumblr.com/post/2482357671/woody-allen-12-legjobb-filmje-ha-mar-szoba-kerult

Lehet, hogy Woody Allenhez öregebbnek kell lenni az átlagnál, vagy valami ilyesmi, egy biztos, én sose értettem a nyavalygást, ami az utóbbi tizenöt-húsz évben gyakran fogadja egyre-másra készülő újabb műveit. Természetesen kicsit sem kérdés, hogy rendre ugyanazt a filmet forgatja újra, és az is, hogy bárki kapja a férfi főszerepet, magának az idős mesternek az évtizedekkel fiatalabb alteregóját kénytelen eljátszani, de engem sosem zavart, hogy ugyanazok a karakterek keresik a helyüket ugyanazokban a sztorikban.

Az a helyzet ugyanis, hogy bármi történjék egy Woody Allen-filmben, csak az a kérdés, hogy kitűnően, jól vagy közepesen működik a kilencven perc. Közepes alá, azt hiszem, nem mentünk még soha. Ráadásul: ha van ma rendező - hogyne lenne, tízig biztosan el tudnék számolni -, akire visszakézből kíváncsi vagyok mindig, akkor az egyik éppen Woody Allen.

Nekem a Férfit látok álmaidban, az utolsó londoni darab is bejött, amit pláne kevésbé szokás szeretni, a fenti besorolás szerinti utolsó kitűnő filmnek pedig a 2006-os Füles-t tartom. Aminél az Éjfél Párizsban még sokkal jobb. A legjobb Woody Allen az Annie Hall óta, gondoltam, illetve mondtam is nem sokkal a vetítés után, és bár egy nappal később ezt túlzásnak érzem, a lelkesedés alig lohadt. A top tíz megvan.

Már a bevezető párperces Párizs-klip levett a lábamról, az jutott eszembe, milyen érdekes, hogy bár jártam néhány helyen, ennek a városnak az amúgy közhelyes képei maradtak meg bennem a leginkább az egyszer egy-, egyszer háromnapos út után. Alapjában véve egyébként bosszantó, ha szimbólumszerű épületekkel raknak tele egy filmet, itt azonban szerepe van az Eiffel-toronynak és a Sacre Coeurnek, ez kézenfekvő. A főszereplőkön kívül ugyanis a város és a történelem főszerepel még, a különböző korok. A kérdés banális: jobb volt-e régen minden? A válasz dettó: nem. Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár. Nem sokkal szofisztikáltabb ennél az eszmei mondanivaló, de annyi baj legyen.

A fentebb szóba hozott Férfit látok álmaidban után azt mondtam, nocsak, Woody Allen összerakott egy meghökkentően optimista és alig cinikus filmet. Az Éjfél Párizsban-nal tovább megy. Végképp megpróbál nem félni a haláltól, noha ez rettentően ment neki mindig.

Éjfélkor Párizsban | Owen Wilson és Rachel McAdams

Egy vívódó hőst egy romantikus komédia is elbír - az Owen Wilson által ügyesen hozott Gil Pender közeli rokona Alvy Singernek -, csakhogy közben a nézőnek eszébe sem jut, hogy bele is lehet bukni a kínlódásba. Ahogy az sem, hogy az íróvá emelkedni óhajtó, a huszadik század húszas éveinek Párizsába vágyó, hollywoodi forgatókönyves kapcsolatának a képeskönyvből szalajtott milliomoslánnyal (Rachel McAdams) jövője lenne. És mindeközben tökéletesen egyértelmű, kiknek kell egymásra találniuk a végére.

Egy szó, mint száz, az alapötlet vicces frissességén túl megrázó fordulatokra ne számítson senki, finom humorra, könnyed eleganciára és hibátlanul felskiccelt, szórakoztató figurák tucatjaira ellenben annál inkább. A múlt francia fővárosában felbukkanó és eltűnő, többnyire parodisztikusan felskiccelt mellékalakok nagyszerűek, Scott Fitzgeraldtól, Gertrude Steinen át Ernest Hemingwayig, és Salvador Daliról és Az öldöklő angyal alapötletét sehogy sem értő Luis Bunuelről még egy szót sem szóltam.

Éjfélkor Párizsban | Salvador Dali szerepében Adrien Brody

Három dolog van. Egyrészt el akarok utazni Párizsba, minél hamarabb. Másrészt sokáig szeretnék élni. Harmadrészt nem bánnám, ha a már 75 éves Woody Allen még sok ilyen/hasonló filmet csinálna. Bónusz: előbb-utóbb egészen biztos leszek benne, hogy az idős mester csak annyit akar, hogy szeressék most, illetve emlékezzenek rá majd. Rajtam nem múlik.