Liszt Ferencet nem sikerült feltámasztani

Az Utolsó rapszódia című film az öreg Liszt Ferenc és hamvas tanítványa szerelméről szólna, de sajnos se a művészben, se a múzsájában nincs egy csepp élet sem. Hiába a szép kosztüm, ha a színészek csak felmondják a szövegüket.

Gyöngyössy Bence saját bevallása szerint nem Liszt Ferencről a zeneszerzőről, hanem a haldokló Lisztnek és Ninának, ötven évvel fiatalabb tanítványának-szerelmének a viszonyáról akart érzelmes filmet készíteni. Bár rögtön felmerül a kérdés, hogy ha valakit nem Liszt művészete érdekel, akkor miért épp róla csinál filmet, de ettől még lehetett volna akár jó is az Utolsó rapszódia, ha érzékenyen ábrázolja egy halálba tartó férfi és az érte rajongó fiatal nő bonyolult viszonyát. Ha megüti azt a szintet, hogy mindegy, hogy Lisztnek hívják a főhőst vagy másnak, mert az emberi dráma visz minket magával.

Forrás: Redlemon

Sárközi-Nagy Ilona és Jordán Tamás az Utolsó rapszódia című filmben

Ez itt egyáltalán nem sikerült, és talán pont abba bukott bele a film, hogy a rendező lelki szemei előtt mindvégig Liszt alakja lebegett, és a forgatás fölé tornyosuló szelleme árnyékában nem mert csak arra koncentrálni, hogy mi jön létre két színésze, a Lisztet alakító Jordán Tamás és a Ninát játszó Sárközi-Nagy Ilona közt. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen nem elég jó rendező ahhoz, hogy egy ilyen intim kamaradrámát megtöltsön azzal az érzelmi vibrálással, ami működésbe hozná. Mert ami itt létrejött, az nem sokkal több felolvasószínháznál.

Forrás: Redlemon

Sárközi-Nagy Ilona az Utolsó rapszódia című filmben

Egy pillanata sem volt a filmnek, amikor el tudtam volna felejteni, hogy a parókás Jordánt és a túlpirosított Sárközi-Nagyot látom, akik megpróbálják esetlenül illusztrálni a szöveget, amit iskolás kötelességtudattal felmondanak. Egyikük sem változik át azzá, akit elvileg alakít, a film az első perctől az utolsóig teljesen élettelen marad. Néha, talán, amikor az operatőr sokadszor is ráközelít a színésznő - egyébként csodaszép, óriási - szemeire, mintha megvillanna benne valami abból a nőből, akivé át kellene lényegülnie, de ahogy megszólal, máris tovatűnik az illúzió. Elmarad a varázslat, amit filmnek neveznek.

Forrás: Redlemon

Sárközi-Nagy Ilona és Jordán Tamás az Utolsó rapszódia című filmben

Ehhez képest minden más mellékes. Hogy a párbeszédek néha kopognak, hogy Liszt ékes magyarsággal közli, hogy sajnos nem tud magyarul, hogy a történetet huszonöt évvel később elmesélő Nina bámulatra méltó pontossággal emlékszik olyan eseményekre is, amelyeknél nem volt jelen, hogy narrációja még felolvasásszerűbbé teszi az egészet, és hogy a film fényei-színei csúnyák a nagyvásznon, mert alapvetően tévébe készült.

És lényegtelenek az olyan apró pozitívumok is, hogy az alkotók megpróbálták néha kivinni a szabadba a filmet, hogy egy kis lélegzethez jusson, hogy a nem túl magas büdzséből kigazdálkodták a lehető legjobb kosztümöket, helyszíneket és kellékeket, és sikerült elérniük, hogy ne tűnjön szegényesnek a film. Értékelem, hogy nem néztek hülyének, látom az erőfeszítést. De ez nem pótolja a lényeget.