Scarlett Johansson feltűnően butuska kislány volt

Hosszan sorolhatnánk Ragályi Elemérnek azokat a filmjeit, amelyek klasszikussá váltak, de a hetvenhárom éves operatőrrel nem csak a múltról lehet beszélgetni. Elmesélte, milyen volt életében először együtt dolgozni Szabó Istvánnal Az ajtóban, és hogyan hiúsította meg Fliegauf Bence a filmet, amelyet szeretett volna megrendezni. Beszélt arról, hogy miért rossz a közérzete ebben az országban, és hogy azt is megérti, ha a fiatalok azt kívánják, húzzon már el. És azért sorra vettük azokat a világsztárokat is, akikkel pályája során együtt dolgozott - Salma Hayektől Scarlett Johanssonig.

Az idei Filmszemle utolsó napján szembejött velem az Uránia mozi előtt, épp elhagyta az épületet. Csak akkor tudtam meg, amikor beértem, hogy Az ajtó premiervetítése zajlott. Miért nem ült bent a teremben?

Valószínűleg csak az idegességemet levezetendő tettem egy kört a Rákóczi úton. Volt ok idegességre. Amióta operatőr vagyok, azóta küzdünk a mozik állapotával, és még mindig nem tudtuk elérni, hogy legyen egy etalon, azaz, hogy ha egy kópia elkészül, minden moziban egyformán nézzen ki a vásznon. Az Urániában például rettentő hideg a vetítőgép, ráadásul a premieren 24 kocka helyett 25 kockával vetítették. A másik, hogy hiába hinné az ember, hogy az alkotó a korral veszít a harctéri idegességéből, és sok-sok év és temérdek film után már nem izgul, de nem így van. Egy premier még mindig komoly lelki teher. Főleg, ha az ember egyre ritkábban csinálhat filmet. Így egyre nagyobb a tétje annak, hogy jól sikerüljön.

Akkor nem izgult, amikor Szabó István önt kérte fel Az ajtó fényképezésére? Nem lehetett könnyű beállni valakinek a helyére, akivel a rendező félszavakkal is megértette magát.

Számomra ez nagy tehertétel volt. De nem tudom, nem volt-e még nagyobb Szabó számára. Még az is lehet, hogy neki ez többe került, mint nekem.

Miért?

Mert én vagy meg tudom csinálni az ő legnagyobb megelégedésére, amit kér tőlem, vagy nem. Ha nem, azzal az ő filmje sérül. Egy operatőrön kevesebb dolgot lehet számon kérni. De azért még egyszer mondom: nekem is nagy tehertétel volt. Egyrészt én is elég erős érdekérvényesítő vagyok. A szelíd arrogancia és a mosolygós erőszak leple alatt nagyon szeretném megcsinálni, amit gondolok. És az utolsó öt-hét évemet én is rendezéssel töltöttem. Korábban is beleszóltam a rendező dolgába, de most már tudom is, hogy meg tudok szólalni a saját hangomon mint rendező. Ha ez egy pillanatra is kiderül a rendező számára, aki mellett operatőrként működöm, akkor az öreg hiba. Az operatőrnek alázattal kell szolgálnia az éppen aktuális filmet.

Szabó István, Helen Mirren és Ragályi Elemér Az ajtó forgatásán

Koltai Lajos - állítólag - éppen azért nem vállalta, mert nem tud többé visszatérni ebben a szerepbe. Ön miért képes erre?

Mert nem vagyunk egyformák. Nekem nagyon hiányzott, hogy újra operatőr legyek. És alig várom a következő alkalmat, amikor megint fotografálhatok. Elsősorban ez a foglalkozásom, a rendezés számomra kaland, amely arra szolgált - és remélem, még fog is szolgálni a jövőben -, hogy megmutassam a saját hangom. Hogy vannak saját gondolataim, és véleményem a világról, ami jó esetben kell ahhoz, hogy az ember egy filmet össze tudjon rakni. Ugyanakkor, ha én filmet rendezek, abba belegebedek. Az igyekezettől, a koncentrációtól és attól a rengeteg plusz feladattól, amellyel ez jár. Fél szemmel rendezem a filmet, a másikkal meg azt nézem, amit az operatőr csinál. Operatőrnek lenni ehhez képest megunhatatlan játék.

Azért nem teljesen igaz, hogy egy operatőrön nem kérik számon a filmet. Az ajtó esetében elég sokan számon kérték, hogy miért volt olyan romantikus és szép a képi világa. Egyes kritikusok szerint ez nem volt hű Szabó Magda regényéhez. Ez rendezői koncepció volt, vagy az ön elképzelése?

Azt kell mondanom, hogy a legteljesebb egyetértésben lett ilyen, amilyen. Noha az is igaz, hogy ha ezt a filmet én rendezem, az tökéletesen másfajta film lett volna - esztétikai értelemben is. Amilyen ez a film külalakjában lett, azt Szabóhoz igazítottam, rá fazoníroztam. Nagyon odafigyeltem arra, nehogy én bújjak elő mögüle. És volt egy nagyon egyszerű teendő. Mivel remek színészek álltak rendelkezésünkre, úgy döntöttünk, hogy a nézőnek egy pillanatot sem szabad elszalasztania ezeken az arcokon. Nem szabad művészkedni, mert ők viszik a hátukon a filmet, és aranyat ér minden pillantásuk. Ez volt az alapintenció. A másik, hogy ez beszélős film, de nehéz történet, ezért valamit adni kell a nézőnek, vizuális értelmben hozzá kell segíteni ahhoz, hogy teljesebb élményt vigyen haza. Én ezt így tudtam megoldani.

Rosszulestek a negatív kritikák?

Kétfajta alkotó van. Az egyik azt állítja, hogy nem olvas kritikát, a másikat pedig halálosan érdekli. Engem halálosan érdekel. És sokkal inkább érdekelnek a negatív kritikák, mint a szirénhangok, amelyek dicsérnek. Azt gyorsan félreteszem, és megpróbálom elemezni azoknak a véleményét, akik rosszat mondtak. Mindig van igazság ezekben. Legyen bármilyen kegyetlen vagy bántó, mindig megpróbálom kihámozni belőle az igazságot. Mert nem azért ír valaki rosszat, hogy kicsesszen az emberrel - az esetek túlnyomó részében. Hadd tételezzem föl, hogy nem az az alapmotivációja egy kritikusnak, hogy bántsa az alkotót. Hanem a véleményét mondja.

Martina Gedeck Az ajtó-ban

Én azon gondolkodtam, miközben néztem Az ajtó-t, hogy Martina Gedeck tényleg ilyen jó nő-e, vagy ön tette azzá. Még a maga NDK-s úszónő alkatával is vonzó és finom volt.

Ebben elég nagy küzdelem volt. A technikai részletekbe nem mennék bele, de azt hiszem, volt benne részem, ha Martina így jött le a vászonról. Sok munka volt benne. De nekem ebben már nagy gyakorlatom van. Ne felejtse el, hogy tizenöt évet töltöttem az amerikai filmgyártásban, ahol iszonyatosan fontos, hogy a színész elégedett legyen az operatőrrel. Mert ha egy színész vagy színésznő úgy érzi, hogy az operatőr nem úgy fényképezi, ahogy szerinte kellene, akkor páros lábbal rúgják ki. És nekem sosem került nagy nehézségbe, hogy teljesítsem ezt az elvárást. Talán ez a mentalitás is közrejátszott abban, hogy Helen Mirren eljátszotta Az ajtó főszerepét. Én már csináltam vele egy filmet a 80-es évek vége felé az HBO-nak - egy politikai thrillert -, amelyben nem volt főszereplő, és még világhírű sem volt akkor, mégis olyan kitüntettet figyelemmel fotografáltam, amit megjegyezett. Amikor másfél évvel Az ajtó forgatása előtt nálunk forgatott (Az adósság című filmet - a szerk.), akkor megkérte az asszisztensét, hogy keressen meg. Elmentünk egyet vacsorázni, és ezt az alkalmat megragadtam arra, hogy odaadjam neki Az ajtó forgatókönyvét. De azt hozzá kell tennem, hogy az a figyelem, amely neki feltűnt, nem feltétlenül arról szól, hogy valakit szebbé varázsoljunk önmagánál, hanem, hogy olyanná tegyük, amilyenné a karakter megköveteli.

Kell az operatőrnek külön kapcsolatot teremtenie a színészekkel?

Ez operatőri stratégia kérdése. Én a magam részéről mindig leülök nővel és férfival egyaránt, tudniillik a férfiak legalább annyira hiúk, és adnak arra, hogy úgy nézzenek ki a vásznon, ahogy a közönség elvárja tőlük. A legjobb alkalom erre a technikai próba, amelyen kikérdezem őket arról, amit csak ők tudnak a külsejükről. Ezek olyan intimitások, mintha egy pszichiáterrel konzultálnának. Mindenki a saját arcának és a saját testének a legjobb ismerője.

Mindenki tisztában van azzal hogy mi áll jól neki?

Azok a sztárok, akik eljutnak a csúcsra, mind tudják. Néha kérdezni sem kell, maguk mondják el, melyik profiljuk jó, honnan kell őket fényképezni, melyek az apró hibáik.

Ön szeret velük dolgozni? Nem nehezebb?

Szeretek velük dolgozni, mert hallatlanul profik, ha szabad általánosítani. A magyar filmben nagyon sok rosszhoz hozzászoktam a pályám kezdetén, főleg, ami a fegyelmet illeti. A színészek gyakran nem tanulták meg a szöveget, nem akartak szembe kerülni a kamerával, mert az leleplezi a bizonytalanságukat, nem voltak ott pontosan a forgatáson, horribile dictu még be is voltak rúgva. Sok minden előfordult régen, az ősidőkben. Ezek után felüdülés volt az a fegyelem, amely az egész professzionális filmipart jellemzi. Én kötelességtudó ember vagyok, nem megyek úgy ki a forgatásra, hogy ne legyen pontos tervem arról, mit és hogyan fogok csinálni. Nem azért, hogy azt mindenáron betartsam! Csak hogy legyen egy biztos alap, amelyhez hozzá lehet nyúlni. Mindig zavart az a lezserség vagy az improvizáció mögé bújás, amely valójában csak felkészületlenséget takar. Lehet improvizálni, de csak akkor, ha van egy terv is, amelyhez képest kipróbálunk valami mást, de amelyhez visszatérhetünk, ha nem megy.

Ragályi Elemér | Fotó: Hirling Bálint

A régi időket inkább pozitív értelemben szokás emlegetni, mint azt a korszakot, amikor még volt szakmai tudás és morál a filmezésben.

A gyártási fegyelem nem mindig hozható egyenes összefüggésbe a végeredménnyel. Gyártási fegyelmezetlenségek dacára is születtek már nagyszerű filmek. És amit elmondtam, sosem volt jellemző mindenkire. Fábri Zoltán vagy Makk Károly, szóval a nagyágyúk mindig fegyelmezetten dolgoztak. Még a saját generációmban is. Sándor Palival hét vagy nyolc filmet forgattunk, és rengeteget improvizáltunk, nagyon jó eredménnyel. De mindig tudtuk, hogy ha nem jön be, akkor hová nyúljunk. És van rendező, aki erre alkalmas, más meg nem. Vákuumot éreztem magam körül, amit úgy oldottam meg, hogy elhúztam innen. Szakmailag többre tartottam magam, mint hogy felkészületlen embereknek asszisztáljak. De aztán beleöregedtem ebbe az utazásos, távol lévő tizenöt évbe, és visszajöttem. És persze az sem volt fenékig tejfel. Ha őszinte akarok lenni, az igazi NB I-be sosem jutottam be. Nagyon színvonalas filmeket forgattam - túlnyomórészt televíziós produkciókat -, de a klasszikus első osztályba sosem jutottam be. Annak ellenére, hogy ismert és kapós voltam. Nem volt ügynököm és menedzserem.

Nem épp ez volt az akadálya?

Lehet. De azt hiszem, inkább az lehetett az oka, hogy kint kellett volna élnem. Egyetlen ügynök sem vállalt úgy, hogy miután leforgattam egy filmet, az első repülővel hazajöttem Európába. Kelet-Európába! Ha valaki felhívott, hogy találkozzam XY-nal, nem tudtam hipp-hopp ott teremni. Minden kényelmetlenséget vállaltam azért, hogy ne kelljen Los Angelesben élnem, mert ha nem volt tennivalóm, de ott kellett lennem, abba belebetegedtem. De facto belebetegedtem, borzasztó volt.

De még így is megadatott önnek, hogy Stanley Kubrick felfigyelt a munkáira, és elhívta az otthonába, hogy együtt elmélkedjenek egy filmtervéről. A történetet többször elmesélte már, ahogyan azt is, hogy a film miért nem készült el sosem. Mennyire maradt fájó pontja ez az életének? Sokat gondolt arra, mi lett volna, ha megcsinálják?

Egy történettel tudom a legjobban érzékeltetni, mit jelentett ez nekem. Amikor az Amerikai rapszódiá-t forgattuk Magyarországon, szerepelt benne egy jelenet, amely szerint egy részeg katona ráveti magát Nastassja Kinskire, és megcsókolja. Szőke András alakította ezt a katonát, és miután felvettük a jelenetet, elkezdett ordítozni a vonaton: "Megcsókoltam a Nastassja Kinskit! Megcsókoltam a Nastassja Kinskit!" Nastassja Kinski nem is értette, mi van. Én is egy ilyen Rubicont léptem át azzal, hogy Kubrickkal beszélgethettem egy filmről. Lélektanilag sokat jelentett, mert megéreztem a levegőjét annak, milyen vele dolgozni. Egyébként biztosan kardinálisan befolyásolta volna az életem, ha meg is valósul.

Nastassja Kinski az Amerikai rapszódiá-ban

Azért abban a ligában is, ahová bejutott, eszméletlen sztárokkal és színészekkel dolgozott. Soroljam? Sir Ben Kingsley...

Háromszor is dolgoztam vele: A gyilkosok köztünk vannak című HBO-produkcióban, a Bűn és bünhődés-ben és az Anne Frank igaz történeté-ben. Abban az időben, amikor ezek készültek, volt egy fél vendéglőm Újpesten, a Külvárosi kávéház, és oda sokan eljöttek, jókat mulatoztunk. Emlékezetes esték voltak.

Emlékszem, ott Robin Williams képe is kint volt a falon!

Igen, vele különleges élmény volt találkozni. Mint tudjuk, elég hullámzó volt a magánélete. Voltak alkohol- és drogproblémái, aztán elmúltak, majd visszatértek. Én egy harmonikus életszakaszban kaptam meg őt a Hazudós Jakab-ban. Egy technikai próbán kezdődött a kettőnk közti bizalom. Tudtam, hogy nagyon alaposan végiggondolja a karaktert, ezért a próbafelvételen odakészítettem neki sokféle kelléket, amely esetleg segítheti abban, hogy kényelmesen érezze magát. A próba csak arról szólt volna, hogy milyen legyen a frizurája, legyen-e bajusza, stb. Ő annyira elámult azon, hogy ezekkel a kellékekkel segítettem őt, hogy onnantól az egész forgatás során odafigyelt rám. Minden felvétel után rám nézett, hogy jó volt-e. A film jelentős részét Lengyelországban forgattuk, és egy szállodában laktunk. Hozott magával egy szakácsot, és mindennap a forgatás után lementünk a szálloda különtermébe, és a remek New York-i színészgárdával vacsora mellett nagy beszélgetéseket folytattunk. Olyan volt, mint egy klub. Finom borokat ittunk, és megbeszéltük a világ dolgait.

Hazudós Jakab

Michael Gambon.

Végtelenül professzionális, kulturált és kedves ember. Ő is sztár, és nem érezteti senkivel, hogy több lenne nálunk, vagy különleges bánásmódot igényelne.

Alan Rickman.

Először egy Mesmer című filmet készítettünk, amely sajnos sosem került nézők elé, csak néhány fesztiválon vetítették. Finanszírozási probléma akadt vele, és egy bank tulajdonába került. Utána együtt forgattuk a Raszputyin-t, és a két szerep sok hasonlóságot mutatott. A Mesmer egy bécsi orvos történetét mesélte el, aki először alkalmazta a hipnózist, ezért kiátkozta az orvostársdalom. Volt benne egy szerelmi szál is, de Rickman minden klisé ellenében játszotta el a figurát, és csöppet sem volt romantikus, amiből konfliktus támadt a film finanszírozóival. A Raszputyin-ban aztán nekünk, a kameracsapatnak gyűlt meg a bajunk a producerekkel, aminek az lett a vége, hogy a producer le akarta váltani a kamerastábot. Engem nem, de a csapatomat igen. Teljesen kétségbeestem, és amikor reggelinél találkoztunk Alannel, látta rajtam, hogy rossz állapotban vagyok. Megkérdezte, mi a baj, én meg elmondtam neki, hogy ezt nem hagyhatom, ha elküldik a csapatomat, nekem is mennem kell. Azt mondta, várj csak! Tudni kell, hogy másfél órás smink és maszk előzte meg az ő színre lépését, és aznap maszk nélkül, teljesen civilben jelent meg a forgatási kezdetén. Odakérette a producert és a rendezőt (Uli Edelt, a Baader-Meinhof csoport című film rendezőjét - a szerk.). Alan elmondta, hogy hallott a problémánkról, és ha a kameracsapatot elküldik, az operatőr is megy vele, ő pedig nem hajlandó másik operatőrrel folytatni a filmet, mert az én kezembe tette az arcát, és bennem bízik. Tíz percet adott a producernek, hogy döntsön. Öt perc múlva a producer lila arccal közölte, hogy teljesíti a kérésünket, Alan pedig elindult a sminkbe.

Ez nagyon ritka kiállás lehet.

Nagyon ritka.

Antonio Banderas.

Alig két hete forgattuk az Óvakodj az idegentől!-t, amikor Banderas ázsiója kb. félmillió dollárt ugrott, akkor jött ki ugyanis az Interjú a vámpírral. Hihetetlen sármos, kedves pasi, Rebecca De Mornay halálosan bele volt zúgva, de Banderasnak a fénydublőr jobban tetszett. Hát, ez már olyan rég volt, hogy talán el lehet mesélni. Egyébként ez a fénydublőr nekem is emlékezetes volt. Rebecca De Mornay ugyanis megkeserítette az életemet, mert éppen abban az életkorban volt, amikor talán már utoljára játszhatott szerelmes hőst - és ezt ő is nagyon jól tudta. Nagyon félt, hogy nem fog elég fiatalnak tűnni. Én meg mindennap gondosan bevilágítottam a fénydublőrt, minden fantasztikusan nézett ki, és amikor Rebecca beállt a jelenetbe, összeomlott az egész munkám. Ami jól állt a fénydublőrnek, az Rebeccán valahogy nem működött.

Rebecca De Mornay és Antonio Banderas az Óvakodj az idegentől!-ben

Catherine Zeta-Jones.

Nagyon fiatal volt még, amikor a Nagy Katalin-t forgattunk, egészen kicsi melle volt. Egyáltalán nem volt nehéz eset, egy kis brit színésznőcske volt.

Salma Hayek.

Egy nagy hazudós. Amikor elkészültünk A Notre Dame-i toronyőr-rel, nagyon boldog volt az eredménnyel, és azt mondta, ha egyszer olyan pozícióba kerül, hogy operatőrt választhat, számíthatok rá, hogy én leszek az. Azóta is várom.

Scarlett Johansson.

Feltűnően butuska kislány volt. Úgy volt butuska, ahogy csak egy amerikai tinédzser tud lenni. Ő volt az, akinek fogalma sem volt, hogy most Bukarestben vagy Budapesten van, és mindig nyitva volt a szája. Fantasztikus, hogy mi lett belőle. Őszintén szólva nem láttam bele azt a sztárt, akivé lett. Nekem Az elveszett jelentés-ben tetszett a legjobban, abban olyan finom és titokzatos volt.

Scarlett Johansson az Amerikai rapszódiá-ban

Robert Pattinson.

Nem emlékszem rá.

A gyűrű átká-ban játszott.

Ja, igen, megvan. Sokan megfordultak ott, biztos azért nem emlékszem, mert kisfiú volt még.

Max von Sydow.

Nagyon sokat beszélgettünk vele, ami nagyon élvezetes volt. Később szerettem volna készíteni egy filmet egy időskori szerelemről, és ennek kapcsán fölvettem vele a kapcsolatot. Akkor kaptam tőle egy ígéretet arra, hogy eljátszaná ezt a szerepet. Ezzel az aduval próbáltam pénzt szerezni rá, de nem sikerült. Manapság ez nem számít adunak, úgy tűnik.

Miért tett le róla?

Mert gondolja el, kit érdekelne egy film két nyolcvanéves ember szerelméről? Az emberek nagy ívben elkerülnék a mozit. Volt egy hasonló film ebben a témában, a Kilencedik mennyország, amit utána láttam, és nagyon tetszett. Azt gondoltam, lám, mégis lehet erről filmet készíteni. Nyert is egy csomó díjat. De aztán találkoztam az operatőrével, akit meghívtunk arra az operatőri mesterkurzusra, amelyet Zsigmond Vilivel szoktunk tartani kétévente. Sokat beszélgettünk erről a filmről, és kiderült, hogy bár fesztiválokon nagyon szerették, a kasszánál nagyot bukott ez a film is.

Ragályi Elemér | Fotó: Hirling Bálint

Bill Nighy.

Itt forgatott valamit nemrégiben, amiben a fiam dolgozott focus pullerként, és amikor meglátta a nevét, megkérdezte tőle, hogy nem ismer-e engem. Ragaszkodott hozzá, hogy találkozzunk, és nagyon kedves volt. Az a fajta ember, aki csak a filmekben viccelődik, egyébként nagyon komoly.

Ian McKellen.

Egyszer meghívtuk vacsorázni a családomhoz Alannel (Rickman - a szerk.), és azt mondta a fiamnak: "Ugye meg fogod változtatni a nevedet?". Marci nem értette, miért kellene, ő meg azt válaszolta, hogy úgy lenne fair, mert pro és kontra érhetik majd megjegyzések. Aztán mondtuk, hogy ez kis ország, és az inkognitó három percig tartana.

Richard Harris.

Vele is A Notre Dame-i toronyőr-ben dolgoztam, és az egyik felvételnél tettem egy megjegyzést arra, hogy honnan veszi a kamera. Valószínűleg kritikának vette, mert iszonyatosan leugatott. Abban a filmben már a fiam is dolgozott, és utána odajött hozzám, hogy miért hagytam magam. El kellett magyaráznom, hogy egy forgatáson néha ez is belefér.

Részlet a Mária, Jézus anyja című filmből Christian Bale-lel

Christian Bale.

Keresztre feszítettük egy NBC-filmben. Nagyon sokáig kellett neki lógni a kereszten.

És nem volt nehéz eset? Nem gyűlt meg vele a baja?

Ismerem azt a YouTube-felvételt, amelyen szitkozódik a stábbal - lassan híresebb erről, mint a filmjeiről -, de én semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Normálisan lehetett vele dolgozni.

Treat Williams.

Vele egy HBO-filmben dolgoztam együtt, de a legkellemesebb élményem róla nem ebből az időből való, hanem későbbről, amikor Anjelica Hustonnal forgattam Torontóban. Treat Williams is ott dolgozott épp egy másik produkcióban, és ugyanabban a szállodában laktunk. Nagyon megörültünk egymásnak, és rögtön elhívott a fiammal egy hatalmas teniszmérkőzésre, amelyet Agassi és Lendl vívott. VIP-páholyból néztük végig, és a meccs után kaptam egy autogrammal ellátott teniszlabdát Agassitól.

Ragályi Elemér munka közben

Akkor azért Anjelica Hustonról is meséljen valamit, ha kérhetem.

Egyik nap meghívott a szobájába sunday brunchra, és én egy nagy virágcsokorral állítottam be. Ő meg - mint a filmekben - frissen mosott hajjal, fürdőköpenyben fogadott, aztán végigpásztázott a szemével, és meglátta, hogy ott áll mellettem Marci fiam. Azt kérdezte tőle, "How're you doin'?" és Marci azt felelte: "Not bad." A forgatás végeztével aztán úgy búcsúzott el tőlem, hogy lerajzolt.

Nastassja Kinski.

Hihetetlenül gátlásos ember, és nagy kihagyás után került az Amerikai rapszódiá-ba. Beteges módon kerülte a kamerát, mindent elkövetett, hogy ne nyissa meg az arcát neki. Szóltam a rendezőnek, Gárdos Évának, hogy ez így nem fog menni, és azt javasolta, hogy beszéljek vele. Eltöltöttünk egy estét együtt, mesélt a gyerekeiről, az apjáról, és lassan elkezdett lazulni. De az elején nagyon megijedtem, szinte orvosi eset volt. Volt még valaki, aki nagy sztár lett később. Hogy is hívják a Titanic főszereplőjét?

Kate Winslet.

Ő is szerepelt egy filmemben, az volt a címe, hogy Egy kölyök Arthur király udvarában. Icipici szerepben nevesincs kis színésznőcske volt. Emlékszem, olyan semmilyen volt.

Kate Winslet, Daniel Craig és Thomas Ian Nicholas az Egy kölyök Arthur király udvarában-ban

Daniel Craig is játszott benne, rá emlékszik?

Nem. Ebből a filmből csak Whoopi Goldbergre emlékszem, mert elsöprő egyéniség volt, remek ember. Mellette nagyon nehéz másokat megjegyezni. De hát a régi szép időkben, még magyar filmben dolgoztam Mastroiannival és Hanna Schygullával is. Mastroiannival adtunk a kulináris örömöknek, a kedvence a Klauzál téri Kádár kisvendéglő volt. Nagy dolog sztárokkal forgatni, de még nagyobb élmény fölfedezni valakit. Valakit, aki azelőtt nem is állt kamera előtt. Az olyan, mint látni egy virágot kinyílni, fantasztikus érzés. Ilyen volt, amikor Nagypál Gábort megtaláltam a Nincs kegyelem főszerepére.

Lesz most erre újabb lehetősége? Úgy tudom, a Kincskereső kisködmön-t készül filmre vinni.

Nagyon közel álltam hozzá, hogy megvalósítsam, de ez a tervem sajnos meghiúsult, amikor felszámolták a filmstúdiókat, így az Objektívet is. És azzal késtem le róla végképp, hogy Fliegauf leforgatta a Csak a szél-t, amely lelőtte az én filmem poénját is. A Kincskereső kisködmön-t ugyanis úgy ültettük át a mába, hogy volt egy kerettörténete. Annak a középpontjában egy faluszéli putriban élő cigány család lett volna, ahonnan egy kisfiú eljár a szeméttelepre guberálni. Egy nap megérkezik oda egy teherautó, és ledob egy csomó könyvet. A gyerek kiguberálja az aljáról a Kincskereső kisködmön-t, elkezdi olvasni, és beleképzeli magát, meg a családját. Az utolsó oldalakhoz ér a könyv, amikor rájuk gyújtják a házat.

Azért megnézte a Csak a szél-t?

Meg kell mondjam, nagy előítéletekkel ültem be rá. De fél óra után megszűnt bennem, és elfogadtam a filmet. A szakmai kifogásaim ellenére nagyon megszerettem, és tisztelem. Sajnálom, hogy ezek után én nem tudom megcsinálni a Kincskereső-t.

De ön már évekkel ezelőtt készített egy filmet a romák elleni társadalmi igazságtalanságokról.

Igen, és annak idején egész kiváló kritikákat kapott a Nincs kegyelem. És ahhoz képest, hogy három kópiával vetítették, összehozott tizenötezer nézőt, ami manapság már bravúros nézőszámnak számít. Iszonyatos mennyiségű közönségtalálkozón vettem részt vele, és a parlament könyvtárába is eljuttattam egy példányát, amelyhez írtam egy levelet, hogy ha a képviselők egyszer esetleg az esélyegyenlőségről akarnak vitatkozni, akkor nézzék meg.

Nagypál Gábor a Nincs kegyelem című filmben

Önnek ez zsigeri kérdés?

Ez a konfliktus most olyan harsány ebben az országban, amire akkor nem is gondoltam volna. A Nincs kegyelem idején még attól féltem, nehogy elveszítse az aktualitását. Sajnos az ellenkezője történt: az a tett, amelyet ebben a filmben elkövettek a cigányok ellen, ma diákcsínynek tűnik a gyilkosságokhoz képest. Amikor meghallok egy ilyen történetet, azért ragad meg, mert ott motoszkál benne minden, amitől rossz a társadalmi közérzetem. Amit most tervezek, ha másképp is, de szintén a kiszolgáltatottságról és a védtelenségről szól. Egy olyan kisfiúról, akinek az anyja magyar, az apja pedig török kamionsofőr. A gyerek Törökországban születik, de a szülők szétválnak, az anya hazaszökik, az apa börtönbe kerül, a gyereket pedig nevelőotthonba helyezik. A fiú onnan megszökik, és elhatározza, hogy megkeresi az anyját. Egy karcos road-movie, egy emlékezetes apa-fiú kapcsolat és egy gyerek kétségbeesett kálváriája, hogy visszakapja a szüleit.

Honnan származik a történet?

Kitaláltam az egészet. Ez egy vidám dráma lesz, sok érzelemmel. Kaptam rá támogatást a Filmalaptól, és egy alapos analízist, ami nagyon bíztató. úgyhogy most elég reménytelinek látom a jövőjét.

És a magyar film helyzetét milyennek látja? Az is reményteli?

Az elmúlt két év tragikus volt a filmszakma számára. Amióta az eszemet tudom, évente húsz-huszonöt film készül Magyarországon, vagy egy időben még több is, amikor beszivárgott a könnyű technika a játékfilmbe. Most pedig nyolc-tíz fog készülni, miközben a Főiskola ontja magából a fiatal filmeseket. Attól félek, hogy ebből a helyzetből rendkívüli feszültség fog akkumulálódni. Rengeteg ember nem jut majd filmhez. Ezért én tényleg csak akkor szeretnék filmet csinálni, amikor egy igazán érvényes filmmel léphetek színre. Különben joggal mondhatják a fiatalok, hogy "öreg csóka, mit akarsz még a pályán?!" El tudom képzelni a közérzetét azoknak a fiataloknak, akik elolvassák, hogy megint filmet fogok készíteni - ha Isten is úgy akarja. Belelátok a háborgó lelkükbe, hogy miért nem adom már át a helyem.

Az forgasson filmet, akinek van mit mondani, szerintem. Én csak azt nem értem, miért készítette el a Csudafilm-et. Pedig emlékszem, hogy amikor bemutatták, és bárki csodálkozott, hogy miért épp egy ilyen filmmel ült át a rendezői székbe, kicsit meg volt bántódva.

Az ember védi a mundér becsületét, félti saját magát, és nem mer szembenézni egy ilyen dicső kudarccal. Mert azért közel kétszázezren látták, ez nagy dolog. Éveken át analizáltam ezt a dolgot.

És mire jutott?

Az nem publikus. Oroszlánrészem volt abban, hogy a Csudafilm milyen lett, de nem egyedül én vagyok a tettes. Ezért nem publikus. De az biztos, hogy a film előtt végtelen önbizalom volt bennem. Valószínűleg túlzott önbizalom. Azt hittem, mindent meg tudok csinálni, méghozzá jobban, mint más. Nagyon helyemre kerültem ezzel a kudarccal. Az a baj, hogy nem voltak elegen körülöttem, akik kontrollálhattak volna, illetve senkire nem hallgattam. A filmkészítés folyamata akkor már nem volt olyan közegbe ágyazva, mint régen a stúdiókban, ahol volt dramaturgiai tanács meg rendező barátok. Elvesztettem a kontrollt.

Miért, egyébként kivel szokott konzultálni? Kinek a véleményére ad?

Elsősorban Vészics Andrea dramaturgra, de például most egymás markába csaptunk Goda Krisztával, aki az új filmemet segíti majd dramaturgként. Szeretem meghallgatni Gárdos Péter véleményét, és Sándor Palival is le szoktam ülni.

Ha valaki ötven éve filmez, érdeklik még a trendek?

Inkább szakmailag érdekel, hogy miből lesznek a divatirányzatok. Egyszer eljátszottunk a gondolattal Kovács Gábor producerrel, hogy mi volna, ha készítenék egy filmet álnéven, kis videokamerával, miniköltségvetéssel, trendi eszközökkel. Kitalálnánk egy sztorit is arról, ki csinálta. Kíváncsi lennék, hogyan fogadnák, és be lehet-e csapni vele a szakmát. A trendek általában panelekből állnak, és ha az ember ezeket felismeri, gyorsan lehet belőlük lakótelepet építeni.

Minden korszaknak megvoltak a paneljei.

Csak más volt az origója. Hogy egy példát mondjak: amikor Sándor Palival a Szabadíts meg a gonosztól! című filmre készültünk, nem azon gondolkodtunk, hogyan különbözzünk a többi filmtől. A történet különbözött annyira a korabeli sztoriktól, hogy más megfogalmazást igényelt. Ezért határoztuk el, hogy megkeressük a Stanley Kubrick által feltalált Zeiss-optikát, és egy kurucos gesztussal azt mondtam: mi lenne, ha egyetlen optikával forgatnánk le az egészet. Pali meg azt mondta: "Baszd meg... Elem! Csináljuk!" A mesterkurzuson, amelyet Zsigmond Vilivel csinálunk, minden alkalommal húsz-harminc országból érkeznek növendékek, és meg kellett állapítanom, hogy elképesztően egyformák. Csodálatos, hogy mennyire azonos beállítottságú és gondolkozású embereket vonz be ez a szakma. Ugyanúgy fogják meg a kamerát, és ugyanazokat a trendeket próbálják meg érvényesíteni. És ugyanúgy csodálkoznak, amikor rájönnek, hogy ezek az ötletek nem igazán eredetiek, mert a világ másik felén is ugyanezeket alkalmazzák.