Johnny Depp jobban bejött, amikor alkoholista volt
Imádom Tim Burtont, és imádom Johnny Deppet. Kifejezetten fáj látni, ahogyan ez a két félelmetesen tehetséges ember belemerevedik saját manírjaiba. Tim Burton valahol 2007 és 2010 közt elveszítette a fonalat: a varázslatos Sweeney Todd után az alibizve összetákolt, 3D-sre rondított Alice Csodaországban-nal állt elő, és mivel a film világszerte több mint egymilliárd dollárt termelt, valószínűleg senki sem szólt neki, hogy rossz. Johnny Depp a Rumnapló-beli, szerethető alkoholistát leszámítva szintén a Sweeney Todd-ban volt utoljára érdekes. Nagyon úgy fest, hogy a világ legjobban fizetett, egyre kisimultabb arcú színészét mostanában jobban izgatják a plasztikai sebészet csodálatos vívmányai, mint a színészkedés.
Johnny Depp az Éjsötét árnyék-ban |
Burton általában nem maga írja a forgatókönyveit, most Seth Grahame-Smithre, a Büszkeség és balítélet, meg a zombik és az Abraham Lincoln, a vámpírvadász szerzőjére bízta a feladatot. Kár volt. Megint az történik, ami az Alice-nél: a sztori másodlagos, a dramaturgia gyatrán lötyög, és az önmagában nem sokat érő viuzális tobzódás tolakodik az előtérbe. Burton elképesztő képi fantáziája addig volt érdekes, amíg olyan mesékhez használta, amelyeknek volt szívük. Mostanra mintha megfeledkezett volna arról, hogy a film történetmesélés. Az Éjsötét árnyék-ban nincs egyetlen szerethető figura sem, nincs kinek drukkolni, a rendező Johnny Depp sminkjével és Eva Green számítógéppel szétbontott arcával bíbelődik ahelyett, hogy hozzánk szólna.
Már a főcímet megelőző prológus alatt világossá válik, hogy komoly gond van. Az 1770-es évek felvirágzó halásztelepülése pöpec számítógépes grafikával elevenedik meg, de a sztori nem von be. A szerelmét (Bella Heathcote) egy féltékeny boszorkány (Green) miatt elveszítő, majd vámpírrá változtatott Barnabas Collins (Depp) szomorú sorsa ugyan kit érintene meg, amikor a figyelem fókuszában az áll, hogy a gonosz varázslat nyomán Depp ujjai hogyan kapnak egy-egy plusz ujjpercet, és hegyes karmokat. Ezeket az ujjakat még nagyon sokszor a képünkbe tolják a játékidő folyamán, Burton nyilván irtó büszke volt a sminkes brigádra.
Johnny Depp és Michelle Pfeiffer az Éjsötét árnyék-ban |
Aztán átlendülünk az 1970-es évekbe, amikor a kétszáz évig koporsóban sínylődő Barnabast kiássák, és ő visszatér ifjúsága színhelyére, a hatalmas családi kastélyba, ahol jelenleg is a leszármazottai laknak. Gondolom, a forgatókönyvben úgy jellemezték a családot mint szórakoztatóan excentrikus figurák színes gyülekezetét, de a vásznon nem kelnek életre ezek az emberek. Michelle Pfeifferben, Jonny Lee Millerben és legnagyobb sajnálatomra még Helena Bonham Carterben is a sminkje a legérdekesebb. Kétdimenziós kartonfigurák, akik még csak nem is különösebben viccesek. Az egyetlen, akibe szorult némi élet, a család durcás kamaszlányát alakító Chloe Moretz (Ha/ver, A leleményes Hugo), aki szemmel láthatóan a film fásult többségével szemben még teljes erőbedobással veti bele magát ebbe a dologba, amit színészkedésnek neveznek, és egyébként is öröm nézni, ahogyan filmről filmre izgalmas nővé érik a szemünk előtt.
Barnabas kétszáz évvel korábbról a diszkókorszakba csöppenő figurájában és a boszorkányos-szerelmes sztoriban éppenséggel lehetne annyi muníció, amely bőven elég egy érdekes filmre, de csak néhány jelenetben sikerül lecsapni a labdát. Barnabas kívülállósága lényegében kimerül abban, hogy modorosan beszél, amit a többi szereplő kevéssé humoros módon újra és újra azzal magyaráz, hogy Angliából jött. Green boszorkánya sem elég összetett, de legalább szexi, és a film viszonylagos csúcspontjának az a jelenet tekinthető, amelyben Barnabasszal ripityára törnek egy designos szobát heves szeretkezésük alatt. Kár, hogy ez a jelenet már az előzetesben benne volt, ahogy egyébként az összes többi értékelhető poén is.
Eva Green az Éjsötét árnyék-ban |
A Collins-család halászati vállalkozásának felvirágoztatása, egy hatalmas parti megszervezése, az öregedéstől rettegő pszichiáternő (Bonham Carter) és a rossz apa (Miller) mellékszála és egyebek mellett lényegében elsikkad a fő vonal, Barnabasnak és egykori szerelmének újbóli egymásra találása. Az a kisebbik baj, hogy a film nem képes megnyugtató választ adni ennek a kétszáz évet felölelő szerelemnek a logisztikai lehetetlenségére. A nagyobbik, hogy azon kapom magam, hogy amikor Heathcote nincs a vásznon (általában nincs, a mellékszereplőknek sokkal több játékidő jut), teljesen megfeledkezem a létezéséről. És amikor felbukkan, akkor sem ad hozzá sokkal többet a filmhez a szép kék szeménél. Ily módon aztán a finálé is teljesen hidegen hagy, tőlem aztán vissza is zárhatnák Barnabast még kétszáz évre a koporsóba.
* * *
A vámpírdömping nem ér véget Nem értettük, a csodás fantáziával megáldott Tim Burtonnek eleve miért kellett felkapaszkodnia a vámpírvonatra, és pont akkor remake-elni egy 60-as évek végi tévésorozatot, amikor mindenki vérszívós filmeket és sorozatokat csinál - de ettől persze az Éjsötét árnyék még lehetett volna akár jó is.
Hollywood vámpírláza a 2000-es évek vége felé újult ki, és a 2008-ban indult Alkonyat-sorozat fergeteges sikere óta mindent elárasztanak a vámpírok. A True Blood-nál jobbat egyelőre nem csináltak. Alan Ball (Sírhant művek) egy fülledt louisianai városkára eresztette rá az emancipált vámpírokat, és a Sookie Stackhouse-regényekből olyan erős hangulatú, erotikától és veszélytől csöpögő sorozatot csinált, amelytől nehéz elszakadni. Már az eleje főcím megbabonázza az embert, és akkor még Alexander Skarsgard el sem kezdett vetkőzni. 2009 óta fut a Vámpírnaplók című - szintén könyvsorozat alapján készült - széria is, de ez inkább a tiniknek szól, minket nem vett le annyira a lábunkról. A moziban aztán tényleg fékezhetetlenül tombolnak a vámpírok. A vérfarkasokat is bevető Underworld-sorozat sehogy sem akar véget érni, sőt a harmadik részt kihagyó Kate Beckinsale-t is sikerült visszahozni az idei negyedik filmre. De akadt azért bebukott franchise-próbálkozás is: Darren Shan regénysorozatának adaptációja nem lett az új Alkonyat, hiába remélték ezt a Rémségek cirkuszá-tól. A Frászkarika-remake sem tarolt, hiába szerezték meg hozzá Colin Farrellt, és Mary Harron The Moth Diaries-éről is csak rosszat lehetett hallani tavalyi velencei debütálása óta. A vámpírlánnyal barátkozó kisfiú történetét elmesélő svéd Engedj be! és amerikai remake-je viszont ugyan nem robbantott bankot, de szerény rétegsikerre azért szert tettek.
Vámpírügyben egyhamar nem lesz megállás, hiába ér véget novemberben az Alkonyat-sorozat. Az USA-ban nyáron kerül a mozikba az Abraham Lincoln, a vámpírvadász, Dario Argento pedig már leforgatta a 3D-s Draculá-ját. A nemrég bejelentett, Tom Cruise főszereplésével készülő Van Helsing-újraindítástól nem vagyunk besózva, de készül már néhány olyan vámpíros film is, amely elé komoly reményekkel nézünk a műfaj érezhető kifulladása ellenére. Ilyen Jim Jarmusch Only Lovers Left Alive-ja, amelyben Tilda Swinton, Tom Hiddleston, John Hurt és Mia Wasikowska játszik, és Hiddleston elmondása szerint "nagyon intim, keresetlen szerelmi történet két emberről, akik szeretik egymást és a történelmet. Csak éppenséggel a férfi és a nő is vámpír." Kíváncsiak vagyunk Amy Heckerling (Spinédzserek) Vamps-ére, amelyben Alicia Silverstone és Krysten Ritter alakít modernkori, New York-i vámpírcsajokat, és persze az Interjú a vámpírral alkotójának, Neil Jordannek a Byzantium-ára is, amelynek szintén női vámpírok állnak a középpontjában: a Gemma Arterton és Saoirse Ronan főszereplésével készült film egy anya-lánya vámpírduóról szól. Reméljük, Edgar Wright (Haláli hullák hajnala) The Night Stalker-e is megvalósul, mert akkor végre Johnny Depp is leszámolhat a vámpírléttel, és átállhat a vámpírvadászok oldalára. |