A világ legjobb eldugott filmje

Hét éve forgatták, szerepel benne fél Hollywood, várva várt bemutatásakor rengetegen azonnal mesterműnek kiáltották ki, mégis csak a legelszántabb nézőkhöz juthatott el az Anna Paquin, Matt Damon és Mark Ruffalo főszereplésével készült Margaret. Végre láthatjuk azt a háromórás verziót is, amelyért majd egy évtizedig küzdött a rendező.

Volt 2000-ben egy apró kis függetlenfilm, a You Can Count on Me (Magyarországon szégyenszemre sohasem mutatták be), amelyet istenítettek a Sundance filmfesztiválon majd két Oscar-jelölésig (legjobb női főszereplő - Laura Linney, legjobb forgatókönyv) is vitte. Egy testvérpárról szólt, akik szüleik halála után eltávolodtak egymástól, majd a komolytalan férfigyermek (Mark Ruffalót ennek a filmnek köszönheti a filmvilág) anyagi segítség reményében felforgatja nővére kiszámíthatóan unalmas kisvárosi életét. A mindennapi történet izzott a feszültségtől, és a forgatókönyvíró-rendező Kenneth Lonergan valahogy hihetetlenül egyszerűnek láttatta a sallang- és hatásvadászat-mentes, egyben végtelenül humanista filmkészítést. Az amerikai függetlenfilmes porond egyik legígéretesebb tehetségének tűnt, és alig vártuk, mi lesz a következő filmterve.

Ambícióból márpedig nem volt hiány, Lonergan a 2001 utáni New York tablóját készült filmre vinni egy kissé problémás, egocentrikus tinilány szemén keresztül. A Margaret forgatókönyve két évig készült, majd 2005-ben indulhatott a forgatás Anthony Minghella, Sidney Pollack (ők időközben elhunytak), Scott Rudin és Gary Gilbert produceri segédletével. A főszerepet az akkor 23 éves Anna Paquin vállalta el, aki 11 évesen Oscar-díjat nyert A zongoralecké-ért, időközben pedig televíziós szupersztár lett a True Blood-nak köszönhetően. A lány apját a rendező maga, anyját pedig a rendező felesége, J. Smith-Cameron színházi színésznő alakította, de szerepet vállalt a Margaret-ben Matt Damon, Mark Ruffalo, Jean Reno, Matthew Broderick (Lonergan legjobb barátja, a You Can Count on Me-ben is játszott), Kieran Culkin, Rosemarie DeWitt, Allison Janney és Olivia Thirlby is.

Lonergan egy interjúban elmesélte, hogy a Margaret kiindulópontja valós történet; tényleg volt egy osztálytársnője, aki elterelte egy buszsofőr figyelmét, mert megtetszett neki a férfi cowboykalapja. A most 49 éves nő ráadásul fel is tűnt a film egyik közönségtalálkozóval egybekötött New York-i vetítésén. Az egyik jelenetben pedig Paquin karaktere egy kövön üldögélve füvezik a barátnőjével, amikor rajtakapja őket a Matthew Broderick által megformált tanár - Lonergan visszaemlékezése szerint ez az incidens pont ugyanezen a kövön pont így megtörtént vele és Broderickkel még diákként. A film színhelye egyébként Manhattan Upper West Side része, ahol a rendező nevelkedett, és ahol a lakosság nagyobb része demokrata, zsidó felső-középosztálybeli értelmiségi.

Margaret | Sarah Steele, Anna Paquin és Matthew Broderick

A lenyűgözően komplex forgatókönyv alapján már egyértelmű volt, hogy a Margaret nem szorítható háromórás játékidő alá, Lonerghan azonban hiába kapta meg a végső vágás jogát, szerződéses kötelezettséget vállalt arra, hogy 150 perces kész filmet tesz le az asztalra. Amikor a vágóolló kudarcot vallott, perek és viszontperek indultak Gary Gilbert producer, a rendező, illetve a Fox Searchlight stúdió között, ami még jobban megnehezítette a végleges változat megszületését.

Mark Ruffalo úgy emlékszik vissza, hogy Lonergan tőle is megkérdezte, mit lehetne kihagyni a kész filmből, de Ruffalo szerint a Margaret akkori változata is remekmű volt, csak "abban az évtizedben és abban az országban ez eladhatatlannak minősült". Egy ponton Lonergan barátjától, Matthew Brodericktől kért kölcsönt, hogy folytathassa a munkát, de végül egy másik híres cimbora, Martin Scorsese mentette meg a Margaret-et pár évvel később. A Scorsesével való jó kapcsolat egyébként onnan ered, hogy Lonergan dolgozott a New York bandái forgatókönyvén, amelyért Oscar-díjra is jelölték.

Margaret | Mark Ruffalo

Scorsese állandó vágójával, Thelma Schoonmakerrel vette kezelésbe az általa is mesterműnek tartott alapanyagot, és úgy tűnt, hogy a keservesen hosszú utómunkálatokat talán feledtetheti 2011-ben egy "Presented by Martin Scorsese" felirat a plakáton. Gilbert (aki szintén készíttetett egy kétórás változatot Lonergan tiltakozása ellenére) időközben megegyezett a stúdióval, amely viszont Lonergan két és fél órás verzióját nem tartotta moziforgalmazásra alkalmasnak. Tavaly tehát három különböző változat létezett a Margaret-ből, és végül az kellett, hogy Lonergan rámondja az áment a békéltető Scorsese verziójára, amely viszont az időközben meglehetősen megkeseredett Gilbert számára még mindig nem volt elég jó. A stúdió végül a Scorsese-féle végeredményt nevezte be a torontói filmfesztiválra, de a forgalmazást illetően továbbra sem volt bizodalmuk a filmben; mindössze két moziban vetítették New Yorkban, illetve Los Angelesben, és szinte semmit nem áldoztak promócióra. A 12 millió dollárból készült film félmilliót sem hozott tehát az USA-ban, és néhány hét után el is tűnt volna a süllyesztőben.

Igen ám, de a filmkritikusok figyelmét nem kerülte el a hollywoodi perlekedés áldozatául esett gyöngyszem, és szabályos mozgalom indult a szélesebb körű mozibemutatás és az év végi díjkampány érdekében. A Twitteren például #teammargaret kulcsszóval promotálták a filmet a kritikusok és filmőrültek, és bár a bevételi eredményeket nem sikerült jelentősen szépíteni, egyre többen tudomást szereztek a filmről, és néhány jelentősebb kritikusi díj is becsúszott a női fő-, illetve mellékszereplőknek. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy az Oscar versenyben lényegesen gyengébb filmek női fő- és mellékszereplői kaptak figyelmet idén. Anna Paquin, J. Smith-Cameron és Jeannie Berlin alakításai egy jobb világban sokkal több figyelmet érdemeltek volna, mint A segítség cselédnői (Viola Davis, Octavia Spencer) vagy éppen Meryl Streep Vaslady-je - az idén harmadik Oscarját begyűjtő Streep A Vaslady berlini sajtótájékoztatóján egyébként konkrétan kiemelte Anna Paquin alakítását, mint az utóbbi idők egyik legjobbját (46:50-nél a Video Press Conference részben).

Matt Damon, Anna Paquin és Kenneth Lonergan a Margaret forgatásán

A Team Margaret a hetekben újra támadásba lendült, hiszen július 10-én végre kiadták DVD-n és Blu-rayen a Margaret-et az Egyesült Államokban. A lemez tartalmazza a mozikban is bemutatott két és fél órás, Scorsese-féle változatot, valamint egy Lonergan által összeollózott újabb, úgynevezett "extended cut"-ot, amely a rendező részéről a végleges, háromórás változat. Ennyi huzavona után azonban senki ne higgye, hogy a Margaret problémás, összetákolt katyvasz lenne: mindkét verziója izgalmas, felkavaró és semmi máshoz nem hasonlítható élmény. Megkockáztatnám, hogy 2001 óta a legjobb film New Yorkról (a szintén 2011-ben kijött Shame - A szégyentelen szoros második), ami nem fél szembesíteni a nézőt a metropolisz jelenkori elveszettségével és paranoiájával.

Lonergan zseniális forgatókönyve nyilván egyáltalán nem csak arról a kacér kiscsajról szól, aki meggondolatlanságával előidéz egy buszbalesetet, majd szembesülni kényszerül a felelősség bonyolult és összetett kérdésével. Kamerája folyamatosan a nagyvárost pásztázza, a hosszú változatban pedig a történet főhőseinek beszélgetéseit gyakran más emberek társalgása miatt nem halljuk tisztán: New Yorkban soha nem lehetsz egyedül, és soha nem nézhetsz már úgy fel az égre, hogy ne szorulna össze a gyomrod egy alacsonyan szálló repülőgép láttán.

Margaret | J. Smith-Cameron és Anna Paquin

A főszereplő lány iskolájában jómódú zsidó és arab tinik üvöltik le egymás fejét a multikulti, "mindenki véleménye számít" nyitottság jegyében, a történet mozgatórugójának szánt baleset következményei pedig elképesztő morális kérdéseket feszegetnek. A Margaret mikro- és makroszinten is tökéletesen működik: az ellentmondásos főhősnő és környezete története lebilincselően izgalmas és meglepő fordulatokkal teli, míg a város tablója és a kétezres évek hangulatjelentése hidegrázósan hatásos.

Szeptember 11. tragédiáját, illetve hatását már többen próbálták feldolgozni, és nyilvánvalóan van is igény a filmes katarzisra, de az eddigi próbálkozások nevetségesen banálisak Lonergan elegáns visszafogottságához képest. Különösen szomorú, hogy az Amerikai Filmakadémia idén épp ebben a témában a szánalmas Rém hangosan és irtó közel-t méltatta figyelemre és egy meglepő legjobb film Oscar-jelölésre, miközben a Margaret úgy ragadja meg a korszellemet és készteti gondolkodásra a nézőt, hogy közben nem próbál hamis szentimentalizmussal tanulságot belekalapálni a fejébe.

Margaret | Anna Paquin és Mark Ruffalo

Most, hogy a globalizáció vívmányainak köszönhetően a leleményesebb filmrajongók számára mindkét hivatalos verzió elérhetővé vált, felmerül a kérdés, hogy melyikkel érdemes kezdeni. A két és fél órás verzió eléri a kívánt hatást, és megérdemli a szuperlatívuszokat, viszont a cselekmény bizonyos mozzanataival kapcsolatban hiányérzetet kelthet a nézőben (például Matt Damon szerepe és a karakteréhez kapcsolódó hirtelen fordulat). A hosszabb változat nem tartalmaz sok új jelenetet, inkább a város hangulatát megjelenítő vágóképek, jobban kifejtett cselekménymozzanatok és a már említett, helyenként más emberek dialógusai miatt egymásba mosott hangvágás jelenti az újítást. Minden plusz percnek van értelme, szó sincs a rendezői önkontroll hiányáról. A moziváltozat után azt éreztem, hogy még órákig el tudnám nézni ezt a filmet, a bővített verzió azonban végre komplett élmény. A lényeg mégis az, hogy nem hagyhatjuk, hogy producerek civakodásai miatt süllyesztőbe kerüljön a kétezres évek amerikai filmművészetének egyik legfontosabb remekműve: a Margaret-re akár két és fél, akár három órát szánunk, látni kell.

- - - - - - - - - - -

A Margaret két és fél órás verzióját a londoni Odeon Panton Street moziban láttuk 2012 januárjában, a háromórás verziót pedig az amerikai DVD- kiadás extrájaként.