Üregben lakik az Isten

A bohóc, aki néha másik cirkuszi lakókocsiba surran be a családi helyett; a haj, ahogy addig feszül, amíg a fejbőr sikítva fel nem adja a harcot a vietnami acélhajú nő fején; a fejjel lefelé járó lány, aki fiú; a vetkőző nő és az ő csodapinaszőre: ebbe a borzasztó cirkuszi világba pottyanunk mi is Aglaja születésekor. Mi kevesebb traumával megússzuk, mint ő.

"Ott vagy, Isten? Ha ott vagy, meg ne harapj!" - mondja Aglaja, a cirkuszi bohóc apa és a légtornász anya gyereke a földbe vált nyúlüregnek. Aglaja csak úgy idepottyant erre a világra, az előző pillanatban még a trapézon függő anyja lábai közül kikandikálva nézte a fejjel lefelé lengedező román nagycirkusz közönségét. Mindenki másról tudni lehet, hogy kicsoda és micsoda - bohóc, artista vagy igazgató -, csak róla nem. Neki még a neve mögé is oda kellett tenni, hogy Sophialoren, hogy "lehessen valaki" (olyan névvel, hogy Aglaja, ez lehetetlen).

Ameddig viszont nem lesz valaki, senki nem is ér rá elmagyarázni neki ezt a világot, a szüleinek legalábbis sosincs rá ideje - hát magának kell kitalálnia, hogy hogyan működik ez az egész. És Deák Krisztina filmjében az a legjobb, hogy két órára nekünk is abban a világban kell élni, amelyet Aglaja rakott össze: ahol az isten egy lyukban van, és harap, ahol a családokat halálra ítélik, ha nyugatra szöknek Romániából, és ahol a csoda maga a hétköznapiság, mert az emberek tudnak fejjel lefelé járni a plafonon, a hajukon lógni, a fénycsóvát zsebre vágni és kígyót bűvölni.

Mert Máthé Tibor kamerája ezt a világot veszi fel, csodás színekkel, rejtélyes kiismerhetetlenséggel, szó szerint földközelből: ameddig Aglaja felér, onnan nem látszik minden, néha csak az elhaladók lába. Egészen ritka a gyermeki világ ilyen lenyűgöző és hiteles - vagy annak tűnő, mindegy - ábrázolása. Itt mindennek egyszerre két rétege van: amit látunk, és amit Aglaja ki tud hámozni belőle, hogy világa részévé tegye. Egyértelmű magyarázatok soha nincsenek, csak részinformációk és egy ebből épülő különös egész: nincs kimondva például, hogy a cirkuszi sátor plafonján varázscipőjével járni tudó lány, a Flygirl hermafrodita vagy a siker érdekében lánynak álcázott fiú lenne (pedig az biztos, hogy állva pisil, nem guggolva, mint Aglaja) - ő csak egy lány, aki egyúttal fiú is, és kész.

Az viszont ki van mondva, hogy az esővíz erősíti a hajat - ami fontos, mert a légtornász anyuka tudománya a nyugati cirkuszban már nem elég hatásos, így valami jobbra van szükség: a haján a magasba emelt "acélhajú nő" már piacképes konstrukció -, így hát az eső azért esik, nehogy anya lezuhanjon és szörnyet haljon. A hajnak pedig, ahogy feszül és húzódik, hangja van, ráadásul rettenetes, borzasztó, félelmetes hangja. Ez az a világ, amelyet a nézőnek is úgy kell kisilabizálni, mint a magára hagyott gyereknek - ezért olyan hihetetlenül erős az Aglaja atmoszférája.

Aglaja | Jávor Babett

És bár részben ez is cirkuszfilm, mint olyan sok másik, és tényleg a cirkusz áll a központban, és tényleg mindenkinek a műsorszáma az élete, az Aglaja mégsem a cirkuszról szól. Hanem arról, hogy meddig tarthat ki a feltétlen gyermeki szeretet, a lány megkérdőjelezhetetlen hűsége anyjához. Hogy hogyan közeledik a pont, ahol az anya már addig feszíti a kötéltáncos huzalát, amikor az elpattan, azaz amikor a lánynak szembe kell fordulnia az egyetlen dologgal, amely biztos volt életében: az anyjához való ragaszkodásával.

És hogy milyen lassan érkezik el ez a pont: a lány, akit a svájci hatóságok a cirkuszi lakókocsiból bentlakásos iskolába kényszerítettek, és akit az anya hét évre ott is felejtett, még az újbóli találkozásnál is önző anyja épségéért fohászkodik szinte önkéntelenül, ahogyan tette azt mindig a sajátnál is félelmetesebb, anyai balesettől való rettegésben telt kisgyerekkorában. (Ugyanezt az utat járja be Aglaja az üregi istennel is: eleinte beszél hozzá, aztán az első nagyobb csalódások után csak némán néz a lyukba, míg végül már nem is hajol többé fölé.)

Aglaja | Jávor Babett

A film vége is csak ebből a nézőpontból értelmezhető: a cselekmény szempontjából bőven folytatódnia kellene még a filmnek, hiszen nincs lezárva semmi; Aglaja életrajza szempontjából szintén nincs végpont ott, ahol a végefőcím van. Vége csak ennek az útnak lesz, ennek a gyermeki szeretet nevűnek.

Mindez nagyjából Aglaja szeméből lesz egyértelmű: a gyereklányt játszó Jávor Babett játéka egészen letaglózó, olyan mélységei vannak, mint az isten üregének; ennek a kislánynak a tekintetében tényleg látni, ahogy felépül és darabjaira hullik egy világ. A kamaszkori Aglaját játszó Móga Piroska is megőriz ebből valamit, csak ő sokkal kiábrándultabb. Az anya, Ónodi Eszter talán sosem volt még ilyen jó, mint itt: figurája ezer színével együtt is tökéletesen konzekvens. Minden másodpercben megvan benne - legfeljebb néha szunnyad - a világon mindenkivel rivalizáló ember, aki ugyanakkor fél, hogy lelepleződik: valójában nem is ő a legjobb, és ezt a félelmet aztán még több hamis önbizalommal kompenzálná - ez az a belső küzdelem, amelytől a vászon végig szikrázik ott, ahol Ónodi látszik rajta.

Aglaja | Móga Piroska

Bogdán Zsolt viszont mindig ilyen jó, nagyon jól áll neki a bohócszerep bohócként és férjként is. Az ő figurájára már réges-rég ráragadt a bohóckodás, már akkor is ilyen hangsúlyokkal beszél, ha komoly dolgokról van szó. És ott van a rengeteg remek mellékszereplő, Jordán Adél gonosz kígyója, Lázár Kati lánya fanszőrét fésülgető, a lecsúszásba belebolonduló asszonya, Kamarás Iván tenyérbe mászó liliomtiprója, Börcsök Enikő karót nyelten szigorú és Molnár Piroska szeretetből terrorizáló nevelőtanárai, Keresztes Tamás robbanásig feszült cirkuszi karbantartója, meg a többiek.

A film hangulata, atmoszférája, átgondolt és lélegzetelállító képi világa kitart a film második részében, a kamasszá nőtt, csodák iránti fogékonyságát vesztett Aglaja és anyja lecsúszásának krónikája közben is. Ez a rész az olcsó varietéműsoroké, ahol a fő attrakció az egyik lány "csodapinaszőre" (extrémen burjánzó fanszőrzete), meg a cirkusz-paradicsomból való kiűzetés után felfedezett fémesen kongó, hideg román tengerparti városé.

Aglaja | Jordán Adél és Kamarás Iván

Hogy az Aglaja mégsem tud átütően, igazán jó lenni, talán azért van, mert - legyen bár igaz a történet, Aglaja Veteranyi önéletrajzi regényének adaptációja - minden, amit látunk, untig ismerős toposz. A hatalom seggét nyaló, tenyérbe mászó igazgató figurája; az egy szakmában dolgozó házaspár, akik elkezdenek elhidegülni egymástól, amikor csak az egyiküknek van munkája; az idegen nyelvű internátusban a furának kikiáltott név elvesztésének József Attila-i traumája; az újonnan érkezett, szebb sztriptíztáncos és a régi lokálcsillag rivalizálása, és így tovább. A hangulat egyedi, a látásmód, az elbeszélésmód szintúgy - csak amit elbeszél, az nem az.