Nincs más, csak a húsdaráló

Nincs pepecselés az eredettörténettel, nincs romantikus szál, az egész annyiról szól, hogy Dredd bíró betér egy toronyházba, és kisöpör onnan egy drogterjesztő bűnbandát. Ezzel a filmmel helyreállt a világ rendje, és már nem Sylvester Stallone testesíti meg a sisakos igazságosztót, hanem egy olyan ember, akinek sohasem látjuk meg az arcát.

Amit Dredd bíróval művelt Hollywood a kilencvenes években, azt a filmtörténelem szégyenfalára is nyugodtan fel lehet írni. Az eredeti képregény brutális, disztópikus jövőképét felcserélték egy műanyag, csilivili nagyvárosra, amelyben játék bábunak öltöztetett bírók tartják fenn a rendet. A kiváló alapanyagból sikerült egy súlytalan, ráadásul látvány tekintetében is teljesen felejthető akciófilmet összehozniuk. Ha legalább a humor működött volna, de a Rob Schneider által eljátszott szószátyár karakter nem elég, hogy teljességgel felesleges volt a történet szempontjából, még rémesen idegesítőnek is bizonyult. Volt hát mit helyrehozni, és erre a feladatra Alex Garland forgatókönyvíró (28 nappal később, Napfény) vállalkozott, aki nem mellesleg gyerekkora óta nagy rajongója a Dredd-képregényeknek.

Dredd | Karl Urban

Garland hű akart maradni a képregény szellemiségéhez, ezért írás közben - és a későbbiekben is, többször kikérte a véleményét John Wagnernek, a Dredd bíró megalkotójának. Több történetvázlat kidolgozása és elvetése után végül olyan forgatókönyvet írt, amely ugyan nem egy konkrét képregénycikluson alapszik, de a legfontosabb elemeket így is átmentette a füzetekből: ugyanaz a könyörtelen, sötét hangulat jellemzi a filmet, amely a forrásul szolgáló műveket is. Vagyis aki nem ismeri a képregényeket, viszont látta az 1995-ös mozifilmet, annak majdhogynem teljesen új világ tárul a szeme elé. A sisak, a motoron közlekedő rögtönítélő bírók intézménye, a mindent behálózó bűnözés megmaradt, minden más megváltozott. A Fokváros, illetve Johannesburg látképein alapuló, számítógépes effektekkel módjával futurisztikussá varázsolt Mega-City One végre valódinak tűnik: egy olyan túlnépesedett óriásváros benyomását kelti, amelyben a bírók mindennapos küzdelme majdhogynem kilátástalan, és ahol bármelyik nap győzedelmeskedhet az anarchia.

A Dredd annyira egyszerű és nyílegyenes történetvezetésű film, hogy a cselekmény ismertetése kapcsán nincs miért spoilerveszélytől tartani. Szinte mindig tudjuk, mi fog történni, de itt nem is ez a lényeg, hanem hogy megfelelő időközönként és kellő változatossággal fröccsenjen a vér, és hogy a sebtiben felvázolt jövőkép a film végéig megmaradjon izgalmasnak. A Dredd mindkét elvárást teljesíti.

Garland nem pepecselt holmi mostanság divatos eredettörténet megírásával, inkább rögtön beledobta a főszereplő bírót (Karl Urban) az események sűrűjébe. A karakter tökösségét bemutatni hívatott autós üldözés, aztán az őrsön kap maga mellé egy zöldfülű társat, a telepatikus képességekkel rendelkező Andersont (Olivia Thirlby), és már be is lépnek egy kétszáz emeletes toronyházba, amelyben a film végéig próbálja őket levadászni egy egész drogbanda. A Dredd tulajdonképpen egy B-filmhez való látszattörténetet mesél el kategóriájához képest szokatlanul erős stílusérzékkel és színészi alakítással.

Miután párszor már megcsodáltuk a film lassított képsorait, amelyek azt mutatták be, hogyan is érzékelik a környezetüket a Slo-Mo nevű drogot használó toronylakók, félővé vált, hogy ezzel az egy vizuális trükkel akarják majd eladni a Dredd-et. De nem, épp mikor már unalmassá vált volna a lassítva repülő üvegszilánkok és vérfolyamok látványa, a film is abbahagyta ennek az effektnek az erőltetését. Elsőre az egyébként szimpatikus egyszerűség tűnik ki a Dredd-ből, de jobban odafigyelve észrevehetővé válik, hogy mennyire figyelmesen rakták össze a filmet.

Dredd | Olivia Thirlby

Stallonéval ellentétben és a képregényrajongók legnagyobb örömére, Karl Urban (A Bourne-csapda) egyszer sem veszi le a sisakját. Kimért mozgásával, rezignált hanghordozásával építi fel a karakter tekintélyét, amiben persze a jelmeze is a segítségére van. Végre nem műanyag kacatok lógnak a bírókról, hanem olyan viseltes páncélt hordanak, amelyről elhisszük, hogy védi őket a harcban. Ahogy azt kell, egy könyörtelen gépezet látszatát kelti Dredd, és a film legvégéig kell várni, hogy egy hamisíthatatlan emberi gesztust lássunk tőle. Wagner egyik fő ihletforrása a karakter megalkotásában Piszkos Harry volt, és ha csupán a filmet nézzük, akkor sem tűnik erőltetettnek ez a párhuzam. Tényleg valahogy így viselkedne Harry a film által ábrázolt, fasisztoid jövőben, nem lenne kedve már villogtatni a fanyar humorát sem, csupán a rendet őrizné minden maradék erejével.

Okos forgatókönyvírói döntés volt, hogy társul egy sokszor bizonytalankodó újoncot kapott Dredd. Az pedig még okosabb húzás volt Garland részéről, hogy Anderson nem visel sisakot, arra hivatkozva, hogy az gátolná a gonosztevők gondolatainak kifürkészésében. Ő az, aki behozza a filmbe az emberi tényezőt, a döntéseinket övező kételyt, szóval mindent, ami Dreddből - legalábbis látszólag - hiányzik. Ráadásul Thirlby kinézetét úgy fazonírozták, hogy a Blondie énekesére, Debbie Harryre hasonlítson. Ebben a szörnyű világban ő az egyetlen, akire mindig öröm nézni.

Dredd | Lena Headey

A drogbanda vezetőjét Lena Headey (Trónok harca, 300) alakítja, és neki is sikerült emlékezetessé tennie a papíron átlagosan tűnő karakterét. Hiába rendeli el éppen valaki halálát, olyan dermesztő nyugalommal mondja, mintha az előbb ébredt volna egy hosszú álomból. Ezt a nyugtalanító hangszínt szerencsére a magyar szinkron is lekövette.

Sokszor van úgy, hogy az ember nem egy ételkölteményre vágyik, hanem egy utcai hamburgerre, amivel aztán jól összemancsolhatja magát. A Dredd is egy ilyen hamburger, amely annyira kellemesre sikerült, hogy az ember még meg is jegyzi melyik sarki falatozóban vette. Igazából nincs benne egyetlen olyan bravúros megoldás sem, ami miatt áradozni lehetne róla, viszont a film elején meglebegtetett koncepciót hiba nélkül végigviszi, és kapunk egy valószínűtlen párost, akik szemet gyönyörködtető, ugyanakkor komolyságát mindvégig megőrző vérfürdőt rendeznek egy toronyházban. Most ennyi elég is volt.

Garland tervei között szerepelt a film trilógiává bővítése. A folytatásokban már nem korlátozta volna le ennyire a helyszínek számát, és először Mega-City One városfalán túl található radioaktív senki földjére (Cursed Earth) kalauzolná Dreddet és a nézőket, a harmadik részben pedig élőhalott bírókkal (Judge Death) eresztené össze a címszereplőt. Ambiciózus tervei teljesüléséhez azonban azt kellett volna, hogy az első rész pénzügyileg sikernek bizonyuljon - ez azonban sajnos elmaradt. Reménykedni persze lehet, és mi is azt tesszük, mert kíváncsiak lennénk egy olyan Dredd-filmre, amely megőrizve az első rész erős hangulatát, többet mutat meg Mega-City One-ból, illetve a falakon túl elterülő világból.