Még több film, amely tönkretette az életünket

Szerencsésen megúszta az, aki a gyerekként látott filmekből csak visszatérő rémálmokat szedett össze szomjhalálról, tűzvészről vagy gyomorba petéző szörnyekről. Az viszont tényleg rosszul járt, aki a kék hajú Kate Winslet hatására örökre kiábrándult a szerelemből, komoly étkezési parákat okozott nála a majomagy, vagy retro sci-fik fokozták magányosságát. Két hete egy cikkben szedtük össze, az Origo Filmklub szerzőinek mely filmek okoztak traumatikus élményeket. Úgy látszik, nem vagyunk egyedül, rovatunkat azóta elárasztották a sokkos emlékek. Ezekből a sztorikból válogattunk még párat. 

Pék Péter: A bolygó neve: Halál (Aliens, 1986)

A nyolcvanas években az volt a szuper, hogy még az olyan kicsi falvakban is volt mozi, ahol felnőttem. Igaz, hogy hetente csak egy előadás volt, és a hangosítás abból állt, hogy a vászon mögé betoltak egy hangfalat, mégis óriási volt, hogy egy hónappal a budapesti bemutató után már láttam a filmeket. Minden pénteken ott ültem a moziteremben, kezemben a négyforintos szőlő Márkával (a meggyeset nem szerettem) és egy zacskó ropival. Rengeteg filmet láttam ott, néhányat a mai napig imádok (A nagy kékség, Az utolsó mohikán), másokat viszont meggyűlöltem egy életre. Ilyen volt A bolygó neve: Halál, amit tízévesen szenvedtem végig.

A bolygó neve: Halál Forrás: Guild Video

Néhány srác már látta, és teljesen odavoltak érte, főleg attól a jelenettől, amikor Bishop csinálja azt a késes trükköt. Arra viszont senki nem készített fel, hogy életre szóló traumát szedek össze a következő két órában. Megnéztem a filmet, utána zavartan annyit motyogtam, hogy persze, jó volt, hazamentem, és a következő hónapokban minden egyes nyomorult nap úgy aludtam el, hogy a takarót az arcom elé nyomtam, nehogy az az izé éjjel belém petézzen, és szörny nőjön a gyomromban. Elkezdtem félni a sötétben, és nagy ívben elkerültem a horrorfilmeket. A parámmal egyetemistaként számoltam le, amikor több hónapos előkészület után VHS-en megnéztem a Nyolcadik utas-t, a Bolygó nevé-t viszont nem voltam képes megnézni soha.

- - -

Wittinger György: Ben Hur (1959)

Egyik visszatérő zsigeri rémálmomat köszönhetem Charlton Hestonnak. Gyerekkoromban anyukám elvitt a moziba egy filmre, amiből csak az a jelenet maradt meg, amikor a főhős cserepes ajkakkal leláncolva szomjazik, és a gonosz római katona kiveri a kezéből a faküblit. Rémlik az izzadtság, a porban fetrengés és a homokban felszívódó vízcseppek. Amikor végül mégis sikerül innia (valaki megkínálja egy lopótökféléből), akkor lélekben együtt ittam a főhőssel. Tényleg fizikai szomjúságot éreztem, pedig akkoriban még nem volt divat a pattogatott kukorica. Onnantól kezdve szerettem meg nagyon a tiszta vizet, és frusztrál a hiányának a gondolata. Szerintem a sivatagokat egész életemben el fogom kerülni, és a nem kívánt halálnemek közül is a szomjhalál áll az első helyen.

- - -

Szedlák Ádám: Őrült Stone, avagy 2008: A patkány éve (Split Second, 1992)

Egészen jól kezdődött az ismerkedésem a horror műfajjal. Misi haverom megszerezte videokazettán A sötétség fejedelmé-t, ami eleve egy templomban játszódott, voltak benne katakombák, azokban meg egy nagy henger alakú akváriumban ott volt a Gonosz - zöld szmötyinek kell elképzelni -, aki magára zárta a tubust. Aztán volt halál, zombiszerű dolgok, meg terhesség a sátán gyerekével.

Őrült Stone, avagy 2008: A patkány éve Forrás: Flamex

Ebbe a jól előkészített televénybe robbant bele az Őrült Stone a maga bokáig érő vizes apokalipszisával és patkányaival. Voltak részek, ahol izgultam, de a végére kikristályosodott a tanulság: ha jön a Sátán, akkor egyszerűen meg kell inni egy kávét, benyomni egy tábla csokit, és szerezni komolyabb fegyvereket. Azóta se félek a filmeken, az egész horrort megölte nekem a cigiző Rutger Hauer meg a géppuskája.

- - -

Inkei Bence: Napfény (Sunshine, 2007)

Sose tagadtam, hogy félős filmnéző vagyok. Felsorolni sem érdemes, hány film ijesztő emlékeit hordozom magamban évtizedek óta, úgyhogy elég hamar kialakult, mik azok a műfajok, amiket egyáltalán nem nézek. Messziről kerülöm hát a horrorfilmeket felnőttként is, és így nagyjából minimálisra tudom korlátozni a traumatikus moziélményeket.

Hiába van azonban gondosan kiépített védőrendszerem, néha ebbe a gépezetbe is porszem kerülhet. Ezek közül a legsokkolóbb Danny Boyle hat évvel ezelőtti, sci-fiként reklámozott filmje, a Napfény volt, amelyre úgy mentem el, hogy azért ez a rendező tett már le annyit az asztalra, hogy olyan műfajban is megnézzem, ami amúgy nem izgat túlságosan. Nos, akik látták a filmet, bizonyára tudják, hogy a Napfény valóban sci-fiként indul, de aztán szép lassan átalakul valami rettenetes horror-thriller baromsággá, amiről csak azért nem jöttem ki, mert mégis, hogy nézne már ki, hogy 32 évesen azért menekülök el a moziból, mert NEM MEREM tovább nézni. Amúgy is rossz passzban voltam, és valamiért teljesen kikészültem az egész klausztrofóbiás vérfürdőtől. A mai napig emlékszem, hogy a moziból hazafelé jövet kísértett a képsor, ahogy az egyik űrhajós elvéti a két űrhajó közötti ugrást, és pillanatok alatt jéggé fagy a világűrben. Hiába tudtam, hogy ez velem elég nehezen fordulhatna elő a kettes metrón, akkor sem tudtam kiverni a fejemből. Az egészben az volt a legszomorúbb, hogy itt, ennél a filmnél kellett végleg leszámolnom azokkal az illúziókkal, hogy ha nagy leszek, nem fogok félni a moziban.

- - -

Floridai-Tóth Csaba: Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind, 2004)

Nagyon ritkán sírok. Szinte soha. Ennek egyik oka, hogy a fiúk nem sírnak. A másik, hogy többnyire nincs okom sírni, vagy ha van, akkor is eszembe jut valami kevésbé melodramatikus reakció, és azt választom. Van viszont egy film, amit akárhányszor megnézek, mindig potyognak a könnyeim. Mindig ugyanakkor, a zárójelenetnél sírom el magam, teljesen kontrollálatlanul. Többször teszteltem ezt az utóbbi kilenc évben, amióta bemutatták az Egy makulátlan elme örök ragyogásá-t, és mindig ugyanaz történt.

Egy makulátlan elme örök ragyogása Forrás: SPI

Az Egy makulátlan elme nem csupán elővesz és ízekre szed két iszonyatosan komplex és fontos kérdést, de van olyan bátor, hogy határozott álláspontot foglaljon el a végén. A szerelem az első pillanatától kezdve tökéletesen kiszámítható mederben halad a szétesés felé. Mi vajon az ideális válasz a szerelem elkerülhetetlen kudarcára? Ha feldolgozzuk és továbblépünk, vagy ha kitöröljük az emlékeit, és élünk tovább tiszta lappal, makulátlanul? Van-e egyáltalán értelme szerelembe esni, ha eleve bukásra vagyunk ítélve?

Ami az emlékekkel való mesterséges trükközést, a tudományosan tökéletesített elfojtást illeti, a film azt üzeni, hogy iszonyú veszélyes kísérletezni ilyesmivel - több kárt okoz, mint hasznot. A tapasztalat ereje mindig fontosabb a kudarcok megspórolásának előnyeinél. Viszont a szerelem esélyeire meglepő választ adnak az alkotók. A zárójelenetben az egymást néhány órával korábban véletlenül megismerő lány és fiú egyszer csak azzal szembesül, hogy nem is most találkoztak először, valójában már túl vannak egy viharos kapcsolaton, csak időközben mindketten kitöröltették korábbi szerelmük összes emlékdarabkáját. A csaj kiábrándultan figyelmezteti a férfit: ennek az egésznek semmi értelme. Látod, előbb-utóbb idegesíteni fogsz, meg foglak unni, vége lesz úgyis. Erre a srác: Oké, nem baj. Aki itt nem sírja el magát, az sosem volt szerelmes.

- - -

Puskár Krisztián: Változó állapotok (Altered States, 1980)

Egy nap a gimiben a két legjobb barátom és én rájöttünk, hogy annak ellenére vannak közös gyerekkori emlékeink, hogy nem együtt nőttünk fel. Mind a hárman rettenetesen fostunk a Nulladik típusú találkozások című tévéműsor intrójától, amely már csak emlékeinkben élt (akkoriban nem volt YouTube, hogy gyorsan rákeressünk, és pontosan felidézzük, mi volt benne). Félelmetes volt a zenéje, érthetetlen dolgok történtek, és egy eszelős arc bukkant fel benne, egy kígyó, illetve egy bizonyos falnak csapódó ember, aki villanásokra átváltozik valami mássá. Még zavarosabbá tette a történetet, hogy arra is mind emlékeztünk, hogy az A-ha Take On Me című klipjében is valami hasonló, falhoz csapódó átalakulás volt. Ez nem lehetett véletlen.

Akkoriban rengeteg hetvenes és nyolcvanas évekbeli horrort és sci-fit néztünk, internetes fórumot még nem láttunk, elszigetelt kreténeknek számítottunk. Aztán egy nap szembejött velünk a Változó állapotok című film és rájöttünk, hogy nahát, a Nulladik típúsú találkozások szinte teljes bevezetője abból van összevágva.Nem pont ilyen filmre számítottunk, kicsit vontatott volt, sok volt a szerelmi szál, nem szintis volt a zenéje (Tangerine Dreamet képzeltünk alá, mint itt), de azért kurvára jó jelenetek voltak benne.

Nézőpont kérdése, hogy tönkretette-e az életemet, mindenesetre a mai napig ehhez hasonló dolgokat tudok csak komolyan venni és élvezni (meg ha szép nőket gyilkolnak olasz filmekben). Próbáltam szeretni a Foglalkozása: riporter zárósnittjét, de hát iszonyatosan hidegen hagyott. Mint ahogy Tarantino is, mert mindig bénának, hazugnak és töketlennek találtam. A Melankólia című filmet végigröhögtem. Azt hiszem, az elszigeteltség ezen érzése miatt vannak a mai napig kommunikációs problémáim.

- - -

Straub Ádám: Korai Kovi-filmek

Életkoromból adódóan a pornóval a kilencvenes évek első felében ismerkedtem meg, a tinédzseréveim kezdetén. Ekkor jelent meg a legtöbb ismerős gyerek otthonában a videó, és ezzel együtt a német szinkronos amerikai pornófilmek is. Pontos címekre már nem emlékszem, hiszen akkor egyáltalán nem beszéltem nyelvet, egyedül a Mary! Mary! című alkotásé ugrik be ennyi év távlatából, ezt az IMDb szerint jóval korábban, még 1977-ben forgatták.

Anita Blond a Gyújts tüzet a lelkemben! című Kovi-filmben Forrás: LUXx

Ezeket a filmeket még igényes felszereléssel forgatták, és a forgatókönyvre is gondot fordítottak, a telepen élő fiúkkal együtt tökéletesen elégedettek voltunk velük. Viszont az első magyar pornók sokkoltak: a VHS-kamerával, puritán díszletek között forgatott filmeken jól látszódtak az egyébként csinos popsikat elcsúfító pattanások, a hőn vágyott női nemi szervek begyulladt szőrtüszőivel egyetemben. Az amerikai pornókban ráadásul olyan szépen keféltek, a magyar dugás viszont mindig gusztustalan volt. A jenkik például sohasem köptek rá a csajok puncijára. Később persze megtudtam, hogy a valóság sokkal jobban hasonlít Kovi vízióira, mint az idealizált amerikai változatra, de akkor ez maximálisan kikészített.

- - -

Szekeres Dóra: Indiana Jones és a végzet temploma (Indiana Jones and the Temple of Doom, 1984)

Nem kellett sokat várjak, hogy egy film életre szóló traumatikus élményt okozzon. Elsős vagy másodikos kisiskolás lehettem, amikor egy nyári napközis úszótáborban úszás helyett filmet vetítettek nekünk egy alagsori szobában, és a nagyobbaknak sikerült az Indiana Jones és a végzet temploma című opuszt kiválasztani. Én már akkor sejtettem, hogy rossz vége lesz ennek, amikor Indiana Jonesék befutottak a piramisba, vagy hová, de aztán az ott rájuk váró lakoma totálisan kikészített. Míg a többiek borzongással vegyes röhögéssel nézték, hogy a filmben majmok agyát, szemlevest és hasonló finomságokat esznek, én sokkot kaptam. Amikor pedig egy hatalmas kígyót szolgáltak fel, amit felnyitva újabb kiskígyók jöttek elő, akkor éreztem, hogy meg van pecsételve a sorsom. Onnantól kezdve nem tudtam enni. Ahogy rágtam a számban a falatot, a hangja visszhangzott a fülemben, ettől pedig eszembe jutottak a filmbéli, gyorsan és nyákosan sikamló kis kígyók.

A szüleim kétségbeesve kínálgattak, de egy tévéműsor, amiben szusit ettek meztelen nőkről, tovább rontott a helyzeten. Semmit se voltam hajlandó enni, csak ittam. Végül már olyan aggasztó lett a nem evésem, hogy a szüleim pszichológushoz akartak cipelni, és ez volt az a pont, amikor valahogy elmondtam nekik, hogy milyen borzalmas filmet láttam. Iszonyú idegesen mentek be persze az úszóedzőhöz, hogy jól elküldjék a francba, amiért kisgyerekeket felügyelet nélkül hagyott videózni.

Hál' istennek az, hogy beszéltem a problémámról, kezdte meg is oldani magát a bajt, és szép lassan visszatértem az evéshez. De sose felejtem el, hogy Indiana Jones több mint két hétre tönkretette az életemet.

- - -

Jóri Balázs: Vissza a jövőbe (Back to the Future, 1985)

Robert Zemeckis trilógiája nem létező természettudományos jelenségekkel operál, amik olyan szinten égtek belém axiómaként, hogy évekkel később a középiskolás fizikaórán sem hittem a tanárnak. Sőt talán ezért is mentem természettudományi karra továbbtanulni.

Vissza a jövőbe Forrás: UIP Dunafilm

Egyrészt, ugye ott van a 88mph-tézis: ennyivel kell menni, hogy beinduljon az időgép. Nagybátyámnak volt egy a DeLoreanhoz hasonló sportautója, és bár a Lancia Gamma Coupéban nem volt fluxuskondenzátor (ami, ugye, szintén tézis, hogy van és kész), de az öreg egyszer a kedvünkért meghúzta az M7-esen. Rettegtem, hogy nehogy átlépjük a 140 km/h-t. Persze átléptük, és nem kerültünk más korba. Ezt a kondenzátor pillanatnyi meghibásodásának tudtam be, merthogy annak idején nehéz volt uránalapú fűtőelemeket kapni. A másik standard tézis, amit mindannyian tudunk, hogy ha a jövőből érkező magunkkal találkozunk össze, akkor megsemmisül a világegyetem, jobb esetben csak a mi galaxisunk. De mi van, ha a huszonegyedik században felfedezik az időgépet, és saját magunk, mint McFly a filmben, megnézzük magunk gyerekkori énjét? Feszengve figyeltem innentől a magas, szőke, vékony arcú, idegen felnőtteket, és próbáltam kerülni velük minden kontaktust. Így óvtam meg én tízévesen a világunkat.

- - -

Varga Éva: All Summer in a Day (1982)

Az általános iskolai nyári szünetben tesómmal mindig megnéztük a délelőtti rajzfilmeket és ifjúsági filmeket a tévében. Volt egy, ami annyira nyomasztóan depresszív volt, hogy azóta sem sikerült kitörölni a fejemből. Sokáig nem is tudtam, mi volt a címe, de megfuttattuk a Facebook-oldalunkon, és kiderült, hogy az All Summer in a Day másnak is maradandó emlék.

A történet egy másik bolygón játszódik, ahol mindig esik az eső (talán ezért emlékeztem úgy, hogy lengyel vagy cseh ifjúsági film volt), és évente csak egyetlen rövid percig süt a nap. A gyerekeket szoláriumszerű berendezésekben forgatják, hogy érje őket valami fény. Gonosz és irigy gyerekek egy csoportja a rövid napsütés idejére bezárják a Földről jött kislányt valami kalyibába, és ottfelejtik, csak a réseken át szűrődik be a napfény, amit úgy szeret. Ahogy odatartja a kezét a fénysugárba, és szörnyű helyzete ellenére nem sír, hanem mosolyog, attól a mai napig megszakad a szívem. Azóta könnyezve adok hálát a napsütésért, és örökre hányingerem van a kegyetlenkedő tízévesektől.

- - -

Zomborácz Virág: Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994)

Ha nem is tönkretette, de valamikor eléggé megnehezítette az életemet egy film: méghozzá a Ponyvaregény. Azokban az időkben apám és termékmenedzser kollégái valósággal megszállottjai voltak a Ponyvaregény-nek. Olyannyira, hogy azon versenyeztek, ki tud feltűnés nélkül minél több Ponyvaregény-idézetet elejteni a céges értekezleten. A legtöbbet és legügyesebben idéző munkatárs nyereménye egy kerti törpe volt.

Ponyvaregény Forrás: Mokép

Aztán a Ponyvaregény-idézetek kiléptek a munka világából, és szép lassan átszőtték a hétköznapokat, a családi programokat, a vasárnapi ebédeket és a karácsonyt, és ha apámnál valamit el akartunk érni, azt Ponyvaregény-idézettel kellett tennünk. Nem volt könnyű. Szerencsére erre a korszakra most már csak egy kerti törpe emlékeztet, ami a mai napig ott gubbaszt a konyhakredenc tetején a befőttek között.

- - -

Reisz Gábor: Különben dühbe jövünk (...altrimenti ci arrabbiamo!, 1974)

Hatéves lehettem, amikor Bálint Botond játszópajtásom egy este bemutatta speciális képességét. A teljes Különben dühbe jövünk-et tudta fejből, kábé két másodperccel Bujtor István hangja előtt járt végig. Azonban ez az este nem ezért volt számomra emlékezetes és rémálmokat meghatározó, hanem mert láttam Paganinit, a filmben szereplő bérgyilkost. Évekig álmodtam vele, a szüleim menetrendszerűen nyugtattak, hogy ne izguljak, Paganini ma sem fog eljönni értem.

- - -

Krich Balázs: Rómeó és Júlia (Romeo and Juliet, 1968)

Én még ennyi gyönyörű embert egy filmben nem láttam. Komolyan, mintha nem is emberek játszanák a szerepeket, még a statiszták is iszonyat jól néznek ki.

Rómeó és Júlia Forrás: BHE Films

Tizenkét-tizenhárom éves koromban, miután a filmet az angyalföldi Nővér utcában megnéztem - ide jártam iskolába, a biológiateremben volt a vetítés-, már a hazaúton, a 42-es buszon kialakult bennem egy ilyen bizarr esztétikai igény, hogy teljesen egyszerű a feladat akkor: meg kell találni az ilyen szép embereket, és ahonnan jönnek, oda kell menni. Zeffirelli szereplői, meg a túlpörgetett, túlhúzott jellemek teljesen összezavarták a fejemet. Évekig fájóan hiányzott, hogy nem találkoztam senkivel, aki shakespeare-i karaktervonásokkal és lélegzetelállító külsővel lett volna felruházva. Később aztán kiderült, hogy az ilyen emberek amúgy elviselhetetlenül fárasztóak.

- - -

Gazda Albert: Lángnyelvek (Sholay, 1975)

A kommunizmusban a kiskölykök indiánok, cowboyok vagy űrhajósok akartak lenni, és hogy ez így volt, abban nem a párt és a kormány útmutatásai játszották a vezető szerepet, hanem a korszellem és a filmek. Az űrhajózás nálam gyorsan kiesett, túl kicsi voltam, amikor ment a tévében Az Androméda törzs, jobban féltem tőle, mint majd sokkal később az Alien-től, úgyhogy lemondtam a távoli bolygókról. Indiános és a cowboyos filmeket keveset adtak, félévente ment ugyan a moziban a Vértestvérek Dean Reeddel, de hát mire volt az elég. Gondolom, kevesen tudják, hogy a hetvenes évek Szovjetuniójában kivételes pozíciókat tudhatott magáénak a már akkor is szárnyaló Bollywood. Az amerikai vagy nyugat-európai blockbusterek csak esetlegesen jöttek be, az indiaiak viszont annál inkább. A harcolós-táncolós alkotásokra tódult a nép, aki nem látta ezeknek az alkotásoknak a legjavát, az nem látott semmit.

Ramesh Sippy Lángnyelvek című műve 1975-ben készült, tízéves lehettem, amikor bemutatták a kisvárosunkban, és hogy, hogy nem, megelőzte a híre, már a kora délutáni előadásokon is ölték egymást az emberek a jegyekért. Különösen a második részre volt nehéz bejutni - kettészedték ugyanis a leleményes mozisok, öt napig az első fele ment, öt napig a másik -, csak a második sorban kaptam helyet, onnan figyeltem könnyes szemekkel, ahogyan Dharmendra, a sztárok sztárja elbukik az utolsó ütközetben. A happy end úgy tartozott hozzá ezekhez a filmekhez, mint faluhoz a villanyfény, úgyhogy összeomlottam egy pillanat alatt. Pláne, hogy a katarzis teljesen elmaradt, mert amikor a legvégén Sanjeev Kumar éppen kinyírta volna a rohadék Amjad Khant, megjelentek a rendőrök, és közbeléptek a törvény nevében. Azt csak néhány éve tudtam meg, amikor újranéztem a filmet az internet segítségével, hogy két finálé készült hozzá: a másikban úgy kipurcan az a szemét állat, mint a pinty. Hogy boldogabb lett volna a gyerekkorom, ha nálunk is ezt a verziót adják, az biztos.

- - -

Pálinkás Szűcs Róbert: Árvácska (1976)

A film bemutatójának időpontját nézve tizenegy, talán tizenkét éves lehettem, amikor az Árvácska Szentesre érkezett. Fogalmam sincs, hogy hívták akkor a város egyetlen moziját, nyilván Béke vagy Vörös Csillag lehetett, ha egyáltalán volt neki neve, mára Őze Lajos nevét viseli, a színész szentesi születésű. Igazi béna, kisvárosi mozi volt, rohampáholynak hívták az első három sort, mert oda volt a legolcsóbb a jegy, és aki tényleg mindenki másnál előbb akarta látni a filmet, az oda szaladt az ajtók kinyitása után. Majd az elsőzés büszke tudatával, fájó nyakkal hagyta el mozit. Rengeteg filmet ott láttam, matinéra jártam oda vasárnap délelőttönként, Bud Spencer filmjére karácsony este is beültem volna, és ott aludtam el még gyerekként az Apokalipszis most-on, és riadtam fel a dzsungelből előugró tigris hangjára.

A születésnapomon - péntek volt aznap - vittek el a szüleim az Árvácská-ra. A tévében sugárzott előzeteseket látva sejtettem, hogy nem lesz egy vidám alkotás, de amikor Horváth Sándor izzó parazsat tett Czinkóczi Zsuzsa kezébe, azt hittem, hogy ott halok bele ebbe a nyomasztó cuccba, ha rajtam múlik, otthagytam volna az egészet a francba. Akik látták, emlékezhetnek arra, hogy a film is egy nagy tűzzel fejeződik be. Ha valaki egyszer vizsgálná a defektjeimet, biztosan ki tudná mutatni, hogy későbbi zűrős életem alakulására milyen hatással volt ez a traumatikus vetítés.

Fasza kis születésnap - sétáltunk haza a moziból a szüleimmel. Aztán otthon kiderült, hogy a tüzes kalandoknak nincs vége, édesanyám odaégette a szülinapi tortát.

Utána egy ideig nem voltam kíváncsi Madarasra, Czinkóczi Zsuzsi szenvedését csak évtizedekkel később bocsátottam meg a filmművészetnek, Mészáros Márta Napló-sorozatát is kerültem egy ideig.

Az Árvácskára még ma is úgy raknám fel a 16-os karikát, mint a szél.

- - - - - - - - - - - -

Összeállításunk előző részét itt találod.