Gyerekből lesz a legjobb gyilkos

Személyiségzavaros sci-fi lett a Végjáték, amit a sok remek gyerekszínész sem képes átélhetővé tenni. Hiába pumpáltak bele több mint százmillió dollárt, a látványtól sem dobunk hátast, Harrison Ford pedig inkább tűnik zsémbes nyugdíjasnak, mint rettenthetetlen katonának. 

Világszerte hatalmas rajongótáborral rendelkező, több rangos irodalmi díjat bezsebelt Végjáték-ról maga az írója, Orson Scott Card is azt állította, hogy megfilmesíthetetlen. Nehéz ezt elhinni, hiszen egy űrben játszódó sci-fi-ről van szó, amelyben egy idegen, rovarszerű faj küszöbön álló támadása az egész emberiség létét fenyegeti. Csak éppen a könyvben nem a látványos bolygóközi csatákon van a hangsúly, hanem a főszereplő csodagyerek jellemfejlődésén, akiből egy Föld körül keringő hadi iskolában próbálnak egy Napóleonhoz, vagy éppen Nagy Sándorhoz fogható hadvezért nevelni.

Asa Butterfield a Végjátékban Forrás: Pro Video Film & Distribution Kft.

Bolygónk vezető hatalmai azt találták ki, hogy úgy van a legnagyobb esélyünk visszaverni a Hangyok következő invázióját, ha az ellenük küldött flottát kiváló stratégiai érzékkel megáldott gyerekek irányítják majd. Elszakítva a családjuktól, már egészen kicsi koruktól kezdve komoly testi és lelki megpróbáltatásoknak vetik alá őket, azt remélve, hogy előbb-utóbb megtalálják az alkalmas személyt a hadművelet sikeres levezénylésére.

Ender (Asa Butterfield) egy a sok fiatal reménység közül, aki kiváló adottságai folytán felvételt nyert a hadi iskolába. Első ránézésre csak egy átlagos vézna kiskamasz, aki viszont kiélezett helyzetben is képes hideg fejjel gondolkozni. Ijesztő, és mégis logikus döntés a részéről, hogy tovább rugdossa a földön fekvő diáktársát: ezzel üzen a többieknek, hogy vele nem érdemes packázni. Graff ezredes (Harrison Ford) rögtön ki is nézi magának Endert, és pár okosan megválasztott mondattal már az első nap elidegeníti őt a többi újonctól.

Asa Butterfield és Harrison Ford a Végjátékban Forrás: Pro Video Film & Distribution Kft.

A hadi iskolában minden annak a célnak rendelődik alá, hogy a gyerekekből minél jobb katonai vezetőt faragjanak. Graff úgy manipulálja az eseményeket, hogy Ender állandóan stresszhelyzetben legyen, és újból és újból ki kelljen vívnia a bizalmat, és a tiszteletet szakasztársai körében. A túlélés érdekében minden eszköz megengedett? Például nevelhetünk állandóan taktikázó szörnyetegeket a legtehetségesebb gyerekekből? Ezek nem éppen olyan kérdések, amikkel egy szokványos, a háborút szemkápráztató tűzijátékként tálaló szuperprodukcióban az ember találkozni szokott.

Simán lehetett volna ebből a komoly morális kérdéseket feszegető történetből egy agyatlan, kizárólag a látványra koncentráló sci-fi-t csinálni, és ismerve Hollywoodot, erre komoly esély mutatkozott. A készítők azonban nem akartak elszakadni Card regényétől, és szerencsére nem köpték szembe annak szellemiségét: egy nagyon is komplex, egyszerre izgalmas és ijesztő személyiségű főhőst próbáltak elénk állítani. Persze sokat azért nem kockáztattak, és mivel a tömegek szórakoztatása volt az elsődleges cél, Ender legzavarbaejtőbb megnyilvánulásaitól azért megkímélték a nézőket.

Hailee Steinfeld és Asa Butterfield a Végjátékban Forrás: Pro Video Film & Distribution Kft.

De még így is csak magát a hűségre való óvatos törekvést lehet dicsérni, ugyanis a Végjáték végső soron kudarcot vall, mint adaptáció, és mint komolyan vehető karakterdráma. A kétórásra szabott filmidő kevésnek bizonyult ahhoz, hogy Ender ranglétrán való felemelkedésének ívét meggyőzően ábrázolják. Az egyik tiszt fekvőtámaszoztatja a fiút, és közben jól helyre teszi, hogy ő majd akkor fog szalutálni neki, ha azt kiérdemelte. Természetesen húsz perc sem kell ahhoz, hogy a tiszt a homlokához emelje a kezét tisztelete jeléül. A baj ezzel az, hogy nem történt semmi akkora horderejű dolog, amivel ezt a fordulatot meg lehetett volna magyarázni.

Az ígéretes kezdet után már csak jellemzően sietve felvázolt, hatásvadász sablonmegoldásokkal képesek érzékeltetni Ender vezetői képességeinek kibontakozását. A folyamat hihető ábrázolása helyett csak önkényesen kiragadott részleteket kapunk, és emiatt sokszor az az érzésünk támad, hogy ebből a filmből alapvető fontosságú jelenetek hiányoznak. Ennek következtében képtelen érzelmileg megmozgatni nézőjét a Végjáték.

Asa Butterfield és Harrison Ford a Végjátékban Forrás: Pro Video Film & Distribution Kft.

A színészek sem segítenek. Harrison Ford inkább tűnik délutáni szundításából felzavart nyugdíjasnak, mint vezető beosztású katonának, Asa Butterfieldnek pedig felemészti minden erejét, hogy az érzelmeket száműzze az arcáról, bár azért az ő szerepeltetésében volt némi fantázia. Ben Kingsley-nek nem kellett játszania, az arcára festett maori törzsi minta megtette helyette. A többi gyerekszereplőt igazságtalan lenne véleményezni, annyira súlytalanná tette a karakterüket a forgatókönyv. Ez is a rendelkezésre álló idő szűkösségére vezethető vissza, csak hát így fokozatosan kilépett a történetből Ender nővére (Abigail Breslin) és bátyja, akik a regényben fontos szerepeket töltöttek be. Nem jártak jobban Ender kadéttársai sem. Egyedül A félszemű-ért Oscar-díjra jelölt Hailee Steinfeld szerepel annyit, hogy megjegyezze az ember, de személyiséget már nem sikerült adni neki. Pedig itt a lehetetlen körülmények között kialakuló barátságokról lehetett volna szép dolgokat elmondani.

Illetve van még egy katonanövendék, akit a korához képest kisnövésű Moises Arias alakít. Egy hatalmaskodó tuskó, aki próbálja kicsinálni a főhőst. Önmagában nézve nincs baj a játékával, viszont ugyanez a gyerekszínész szerepel a múlt héten bemutatott A nyár királyai-ban, amelyben egy totális idiótát játszik felejthetetlen módon. Aki látta azt a filmet, könnyen lehet, hogy hozzám hasonlóan nehezen fog tudni elvonatkoztatni, és amikor Arias keménykedni kezd a Végjáték-ban, önkéntelenül nevetni fog rajta.

Moises Arias, Hailee Steinfeld és Asa Butterfield a Végjátékban Forrás: Pro Video Film & Distribution Kft.

A dráma tehát csikorog, a szereplők elnagyoltak, utolsó mentő körülményként ott lehetett volna az ámulatba ejtő látványvilág. Ami sajnos ismét csak hiányzik a filmből, hiába haladta meg a költségvetés a 100 millió dollárt. A Végjáték szerencsétlenségére még mindenki emlékezetében élénken él a Gravitáció, így a súlytalanság állapotában különböző harci helyzeteket gyakorló kadétok látványa már egyáltalán nem üt akkorát, a filmvégi űrcsatákból pedig annyi maradt meg, hogy követhetetlenek.

A Végjáték egy súlyosan identitászavaros film. Túl kevés idő áll a rendelkezésére, és túl sok minden akar egyszerre lenni. Nem akar csalódást okozni a rajongóknak, de azért leegyszerűsíti a történetet, hogy az befogadhatóbbá váljon a nagyközönségnek. Nem akar lemondani a karakterábrázolásról, de azért mindennél fontosabb, hogy megérkezzen a film az egyébként szörnyen nyálas lezáráshoz két óra alatt. És persze robbanjanak azok a hajók, mert mégiscsak egy látványfilmről van szó. A szándék valószínűleg az volt, hogy a film egyszerre elégítse ki a regény rajongói és a nagyközönség igényeit, de a végeredmény mindenkinek csalódást okoz.