Egy nagyon szimpatikus elvet követve építették fel az Amerika kapitány - A tél katonája dramaturgiáját. Ahogy a többi szuperhősfilmben, itt is rendszeresen golyózáporban szlalomoznak a főszereplők és robbanások élénk színei töltik be a képernyőt, de ezeket az akciójeleneteket mindig megelőzik emberközeli pillanatok, így aztán az ilyen-olyan harcok szinte sosem csupán a látványról szólnak, hanem a bennük résztvevők egymáshoz fűződő, és a film során folyton változó kapcsolatairól is mesélnek. Hiába hangzik mindez egyszerűen megvalósíthatónak, mégis bántóan kevésszer volt egyensúlyban a karakterábrázolás és a rombolás-orgia az elmúlt évek nagyköltségvetésű, kasszát robbantó filmjeiben.
Elveszettség, szeretetvágy, erősödő kételyek a munkája tisztaságával kapcsolatban. Igazán remek dolog, hogy ezek az érzések nem csupán futólag megemlítődnek, hanem tényleg ott gomolyognak Amerika kapitányban (Chris Evans), hiszen ez kell ahhoz, hogy ne egy gúnyos mosolyra ingerlő, pajzsos patriótát lássunk ugrándozni, hanem elhiggyük, hogy ez valóban egy tiszteletre méltó ember küzdelme.
Egyből egy klassz, emberközeli epizóddal indul a film. Amerika kapitány - polgári nevén Steve Rogers - futja köreit Washingtonban, és miután számtalanszor lehagyott egy tüdejét kiköpni készülő, leszerelt veteránt, Sam Wilsont (Anthony Mackie), szóba elegyedik vele. Végre valaki, akivel el tud beszélgetni, akivel osztozik a társadalomba való visszailleszkedés problémáján. A Kapitány helyzete persze kivételes, neki több mint fél évszázad esett ki, mivel azt az időt jégbe fagyva töltötte. Ráadásul ezt a találkozást remek humorral tálalja a film: Rogers elővesz egy jegyzetfüzetet, és megmutatja milyen popkulturális pótolnivalókat ajánlottak neki az ismerősei eddig. Érdemes odafigyelni a felvillanó képre, mert igencsak szép listát írt össze a fickó, csupa olyan filmről, zenéről, személyről, történelmi eseményről, amelyeknek az ismerete számunkra majdhogynem evidens.
Aztán rögtön el is ragadja a kötelesség a főhőst, és pár pillanattal később már egy kalózok által elfoglalt hajón akciózik. Mégis fontos volt ez a találkozás, mert az ott elhangzottak miatt értjük meg, miért csak a bevetéseken érzi magát magabiztosnak Amerika kapitány, és miért nem kezd el randizni, hiába ajánlgatja neki incselkedő hangnemben Fekete Özvegy (Scarlett Johannson) az erre örömmel kapható nőket.
Több okból is dicsérhető az Amerika kapitány - A tél katonája forgatókönyve. Az olyan lelkesítő apróságoktól kezdve, hogy ugyan itt is van egy gonosz szereplő (Toby Jones), aki részletesen kikotyogja az ördögi tervet, de mindezt egészen egyedi módon teszi, ráadásul kiderül, hogy mégsem volt olyan ostoba, mint amilyennek elsőre látszott.
Örvendetes, hogy hagyja lélegezni a karaktereket a film: soha ennyire nem volt még érdekes személyiség Amerika kapitány, Fekete Özvegy, vagy Nick Fury (Samuel J. Jackson). A hajdani KGB-s ügynöknővel most már akár egy külön filmet is szívesen megnéznénk, Amerika kapitányról pedig végképp bebizonyosodott, hogy nem unalmas karakter, csak értő kezekbe kell őt helyezni. Itt említsük meg a rendezőpárost, Anthony és Joe Russót, akik rendkívül ötletesen ütköztették a szuperhős régi vágású jellemét a megváltozott időkkel.
Az újonnan behozott főbb szereplők egyikénél sem éreztük az elnagyoltságot, hogy csak egy gyors verekedésre jöttek volna, vagy mondani valami vicceset. A S.H.I.E.L.D. egyik vezetőjének szerepére különösen ihletett választás volt Robert Redford. Neki elég annyi, hogy elhúzza a száját, vagy titokzatosan elmosolyodjon, és máris érezzük a figura szinte korlátlan hatalmát. Több nagy pillanata van a filmben, de az a mondat, amit a bejárónőjének odavet egyik este, tényleg nehezen felejthető, mivel egyszerre tud borzongató és morbidan vicces lenni.
A szereplőkön kívül a történetet is ügyesen bontja ki a forgatókönyv, ráadásul egy szuperhősfilmhez képest még egészen földhöz ragadt és komolyan vehető is. Ismétlem, egy szuperhősfilmhez képest. Az Amerika kapitány - A tél katonája bevallottan a hetvenes évek politikai thrillerjeihez (A keselyű három napja, A Parallax-terv) nyúl vissza, ezekre a filmekre jellemző paranoid hangulatot próbálja újrateremteni több-kevesebb sikerrel, és még attól sem riad vissza, hogy a jelenlegi amerikai külpolitika biztonságmániájáról alkosson sommás véleményt.
Ezekben a filmekben állandó hangulati elem volt a mindent átható bizalmatlanság, hiszen a sokáig arctalannak bemutatott ellenség nem kívülről jött, hanem a főszereplő közvetlen környezetéből. Az új Amerika kapitány-ban ez persze a lehető legegyszerűbben valósul meg. Az egyik szereplő a másik szemébe néz, és azt mondja neki, hogy ne bízz senkiben. Sajnos mi, nézőként egy pillanatra sem bizonytalanodunk el, hogy ki a jó, és ki a gonosz, csupán a szereplők a nyomozás kezdeti időszakában. Hamar kiderül, ki akarja a S.H.I.E.L.D. fegyverarzenálját a saját világuralmi terveihez felhasználni, és az is, hogy a kezdetben sötét, gyilkos és arctalan erőként ábrázolt tél katonáját (Sebastian Stan) milyen szálak fűzik Amerika kapitányhoz.
Politikai thrillerként tehát nem okoz meglepetést a film, viszont ha az eredeti műfajában, a szuperhősfilmek között versenyeztetjük, akkor ez a megszokottnál sötétebb hangulat máris a külön egyéniséggel rendelkező, remekül sikerült darabok közé emeli. Főleg úgy, hogy a Marvel produkciókra jellemző könnyed humorral is összhangba tudták hozni az összeesküvős szálat, és az elkötelezett film- és képregényrajongókat is kiszolgálták sok apró, elrejtett utalással. Érdemes figyelni a lezárásban felbukkanó sírkőn a feliratot, mert garantált kacagás lesz belőle, és amikor Robert Redford kinyitja a hűtőjét, egy olyan pár éve elhunyt legendás színész spagettiszósza villan fel egy pillanatra, akivel anno két zseniális film főszerepén is osztoztak.
Persze vannak bőven akciójelenetek is, sőt, a film második felében inkább azok kerülnek túlsúlyba. Szerencsére még épp elég változatosak ahhoz, hogy ne unjuk el őket. Nagy erényük, hogy nem grandiózusságukkal, hanem ötletes megoldásokkal akarnak minket meglepni. Néha elég egy tömött lift is az adrenalinlöketként funkcionáló bunyóhoz, tél katonája pedig nagyon ért ahhoz, hogyan kell egy antrét felejthetetlenné tenni. Sajnos a film utolsó harmadában megmutatkoznak a szuperhősfilmek nyilvánvaló korlátai is. A végső nagy összecsapás hiába tényleg a legnagyobb, addigra inkább csak hosszadalmasnak tűnt, mint izgalmasnak. Az pedig különösen bosszantó, hogy - mint Az acélember-ben is - teljesen elfeledkeztek arról, hogy a rombolás milyen emberveszteséggel járna a valóságban.
Ritkán teljesül ez az elvárásunk látványfilmek vetítésein, most viszont végre felváltva nevettünk és izgultunk, és olyan gyorsan szállt el a 128 perc, mintha előreugrottunk volna az időben. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Amerika kapitányt képesek voltak úgy a ma emberének érzékenységéhez igazítani, hogy közben nem veszett el a karakter lényege, akkor tényleg azt kell mondjuk, hogy a Bosszúállók elsősége ugyan nem forog veszélyben, de A Vasember-rel komoly harcot vív az Amerika kapitány - A tél katonája a második legjobb marveles szuperhősfilm címéért.
- - - - - - - - - - - - - - -
A végefőcím utáni jelenetek közül az elsőig mindenképpen tanácsos ülve maradni, a másodikat viszont már csak a feketeöves rajongóknak érdemes kivárni.