Isten egy hatalmas, vérengző szörnyeteg

Épp hatvan év telt a legelső Godzilla-film bemutatása óta. A legújabb amerikai adaptáció nemcsak látványosabb az eddigieknél, de meghökkentőbb is azoknál: nem az atomenergiáról vagy a nukleáris fegyverekről szól, hanem nemes egyszerűséggel a Jóistenről. 

1954-ben, csak egy évtizeddel a második világháború lezárása, a hirosimai és nagaszakii atomtámadás után készült el az első, japán film Gojiráról, az atomfegyverek pusztító hatását jelképező szörnyetegről. Azóta a teremtmény megszemélyesített már jót és rosszat egyaránt, és persze használták különösebb metaforikus tartalom nélkül is, mint látványos mozijegyvásárlás-ösztönzőt.

A hatvanadik évfordulón bemutatott IMAX 3D-s verzión már az első percekben látszik, hogy ezúttal közölni akartak valamit a lénnyel: pár évvel a fukusimai atomreaktor-tragédia után egy szintén japán atomerőmű összeomlásával kezdődik a film.

Godzilla Forrás: InterCom

Ezek után tulajdonképpen kihagyott ziccernek tűnik, hogy a mostani Godzilla valójában mégsem akar elmondani semmit az atomenergiáról vagy -fegyverekről, noha mind Godzilla, mind a mutók, ezek az óriásrovarszerű élősködők, a szörny legfőbb ellenfelei nukleáris sugárzással táplálkoznak. (Enyhén szólva is esetlen ennek vizuális megjelenítése: a lények konkrétan acélborítású atomrakétákat rágcsálnak el, mintha egy zacskó ropiról volna szó.) És még a japán tudós is közli az egyik ponton, hogy az ő órája megállt a hirosimai atombomba ledobásának napján, 1945. augusztus 6-án - aztán ezzel az információval néhány jelentőségteljes összenézésen és gondterhelt sóhajon kívül végül nem kezdenek semmit.

De ezúttal - a persze szabadon alakítható, és folyton alakított mitológiával szembemenve - Godzillát nem a bombázás hozta létre: ebben a verzióban a szörny egy 200 ezer éves, az emberiség előtti kor óta a Földön lévő szuperteremtmény, vagy ahogy a japán tudós rögtön az első róla szóló jelenetben fogalmaz: "egy isten", a természet csúcsa. Ezek után sem lenne nehéz kitalálni, hogy mi lesz a film különlegessége, de akkor már tényleg nem az, amikor először mutatják meg Godzillát elölnézetből: azon túl, hogy - talán a tisztelgés végett - elég erősen hajaz a hatvan évvel ezelőtti kinézetre, olyan jóságos, mosolyra húzott arca van, mint az Így neveld a sárkányodat címszereplőjének, szemben a mutók undorító, lárvákra, rovarokra emlékeztető külsejével. A japán fickó - akit Gareth Edwards rendező és Max Borenstein forgatókönyvíró nemes egyszerűséggel a tanulságokat mindig leszűrő tanító bácsinak használnak - ráadásul már ekkor közli: ha az ember nem pusztítja el a mutókat, Godzilla úgyis el fogja, hogy "helyreálljon a természet rendje".

Godzilla Forrás: InterCom

És tényleg úgy van, ahogyan azt csak a merészebbek merték elhinni: itt Godzilla konkrétan az Istent - vagy ahogy Japán Tanár Úr kicsit finomabban fogalmaz: az anyatermészetet - jelképezi, aki pusztít ugyan, de ezzel is az emberiség útját egyengeti, és végül megmenti az embert a bajoktól, amelyek túl nagyok ahhoz, hogy a kevély embernép megbirkózzon vele. Lehet vitatkozni azon, hogy elég izgalmas vagy elég jó-e a 2014-es Godzilla, de hogy hittanóra sosem volt még ennél látványosabb és meglepőbb, az biztos. (Pláne, ha engedünk a csábításnak, és a rovarszerű szörnyekben a bibliai sáskajárásra utaló jeleket keresünk, nem teljesen alaptalanul.)

Gareth Edwards Godzillá-ja ugyanakkor másban is próbál egyedi lenni: valamelyest felrúgja a megszokott hollywoodi blockbuster-dramaturgiát, ami az egyenletes építkezést és végül a csúcspont kidolgozását illeti. Persze itt is van egy, a többinél nagyobb szabású, hatalmas és remekül kivitelezett, tényleg minden nézői igényt kielégítően kidolgozott összecsapás-jelenet, de a film mégis inkább hullámzásszerűen megy előre, sok nagyjelenettel és sok leüléssel. Amitől egyrészt viszonylag konstans az izgalom, másrészt viszont ez az izgalom mindig gyorsan alább is hagy, így végül nem sikerül elérni egy igazán katartikus, zsigeri hatást.

Aaron Taylor-Johnson a Godzilla című filmben Forrás: InterCom

Edwards nemcsak a nagyjelenetekkel nem spórol, de szakít a szörny-látványfilmekben sokszor látott módszerrel is, amikor a teremtményt sokáig csak hátulról, árnyékban mutatják, hogy csak a legvégén táruljon fel teljes valójában. Ezúttal meglehetősen hamar látható minden szörny, és aztán örömmel és ráérősen is időz el rajtuk a kamera (vagyis a programozói kedély), nem árulnak zsákbamacskát. Nem is lenne miért rejtélyeskedni: a szörnyek mindent tudnak, amit a CGI-technika 2014-ben tudhat - bár meglepő módon a hétköznapi, szörnytelen részek komputergrafikája kifejezetten suta, például a japán városka közepén az atomerőmű olyan, mintha a Gyalog galopp mondat közben meghaló rajzolója vitte volna fel a vászonra.

Edwards és operatőre, a Bosszúállók mellett a Vágy és vezeklés-t és Az órák-at is fényképező Seamus McGarvey a trükkökön kívül is törekszenek az egyedi beállításokra, már amennyire arra egy ilyesfajta filmben lehetőség van: a posztapokaliptikus, karanténba zárt világ a maga óriáscsótányaival, a katonai bevetések már-már költőien esztétikus képei épp olyan jók, mint egy-egy, felszállás közben alulról felvett helikopterhez hasonló apróság. És kifejezetten szimpatikus az is, hogy a látványvilág próbál valamelyest realisztikus maradni: például végre nem borul lángokba egy vasbetonból és üvegből lévő fal, amikor összedől.

Elizabeth Olsen a Godzilla című filmben Forrás: InterCom

Azonban Edwards nem éri be azzal, amiben tényleg jó, a látvánnyal, és minden erejével próbál melodrámát csempészni Godzilla történetébe. Rögtön az ötödik percben mutat egy szélsőséges lelki dilemmát - a tudósnak döntenie kell, hogy hagyja-e feleségét az orra előtt meghalni, hogy egy város megmeneküljön -, de ezt lehetetlen igazán átélni, hiszen pár perc alatt nem lehetett azonosulni a szenvedő szereplőkkel. (És a fájóan minőségtelen, nyafogva vinnyogó szinkron sem segít a beleélésben.) A rendező a vadulás szüneteiben is mindent megtesz, hogy létrejöjjön a családi dráma, de ehhez sokkal kevésbé birtokolja a megfelelő filmes eszközöket, mint a másfajta feszültségteremtéshez.

Az elcsukló hangú "vigyázz magadrá"-kat a telefonba síró beszélő fejek épp úgy nem jönnek be, mint A lehetetlen című cunamifilm konkrét lenyúlása, amikor minden valódi indok nélkül a főszereplő kezébe nyomnak egy kisgyereket, akit vissza kell juttatnia a szüleihez - nagyjából annyira összetett lélektani hatáskeltés ez, mint egy macskaeledel-reklám. Persze az sem segít sokat, hogy a főszereplő Aaron Taylor-Johnson minden igyekezete ellenére is képtelen túllépni az üresfejű, bikanyakú alfahím szerepkörén, de még Bryan Cranston sem mutat mást, mint egy sablonosan tipikus, megszállott tudóst. Gyanús, hogy az állhat a háttérben, hogy nincsenek rendesen megírva a karaktereik.

Bryan Cranston a Godzilla című filmben Forrás: InterCom

Hatvanéves rókabőrnek, CGI-erődemonstrációnak mindezzel együtt is az átlagon felül teljesít Godzilla legújabb mozgóképes főszereplése, ha a filmtörténetbe nem is fog bevonulni. Azon viszont valaki elgondolkodhatna Hollywoodban, hogy ha Godzilla az Isten, Superman pedig - mint azt Az acélember óta tudjuk - Jézus, azaz Godzilla fia, akkor az pontosan mit is mond el az emberiségről. Semmi jót, azt hiszem.