Nagypofájú kiscsajoké a világ

A Bande de filles című francia film tökéletesen működik személyes fejlődéstörténetként és globális társadalomkritikaként is. Az ilyen filmek felfedezéséért érdemes filmfesztiválokra járni. 

Kétséges, hogy lesz-e olyan magyar forgalmazó, aki be meri vállalni a cannes-i Rendezők kéthete (Quinzaine des réalisateurs) nyitófilmjének forgalmazását. A Bande de filles ugyanis az afrikai bevándorlók kilátástalan miliőjében játszódik, de annyi őszinte és hiteles pillanat van benne, hogy sosem érezzük, hogy tanulságot kalapálnának a fejünkbe a dinamikus és szórakoztató jelenetek között. Pont ez a csodálatos Céline Sciamma (Tomboy, Vízi liliomok) filmjében, hogy van mondanivalója egy társadalmi problémáról, de képes azt egy személyes történeten keresztül, szájbarágás nélkül feldolgozni.

Bande de filles Forrás: Quinzaine des Réalisateurs

A 16 éves Mariame egy Párizs környéki külvárosban él; anyja takarítónő, bátyja egy agresszív suttyó, kisebb testvéreire többnyire ő ügyel. Egy nap az iskola előtt leszólítja őt egy háromfős csajbanda, akikhez képest attitűdben a Destiny’s Child vagy a Salt’n Pepa kispályás. Ezek a csajok nagypofájúak, féktelenek és mindent megtesznek, hogy ne húzza le őket a külvárosi reménytelenség. A természetes, allűrök nélküli Mariame-et először nem izgatja a transzvesztitává sminkelt, bolti szarkáskodó csajok világa, de amikor látja, hogy mellettük lenne esélye felkelteni a srácok figyelmét, beáll közéjük, bár kicsit mindig is kakukktojás marad.

A Bande de filles nem idealizálja a bevándorlók életkörülményeit, bár a lányokat annyira szereti a kamera, hogy sokkal mutatósabbak minden jelenetben, mint a nyugat-európai nagyvárosok metróin feltűnősködő igazi társaik. Az előnyös megvilágítás azt hivatott közvetíteni, hogy hiába követnek el piti bűntényeket ezek a tinilányok, a műhajak és kilós smink alól mindig kiviláglik az ártatlanságuk. A csajok között szövődő barátság számos hangulatos és vicces jelenetet eredményez, de a rendezőnő nem áldozza be a szomorú tanulságot, hogy jövőképük lehangoló: lehetnek drogdílerek vagy takarítónők, de a külvárosi gettóból nagy eséllyel nincs kiút.

Három további ok, amiért érdemes megnézni a Bande de filles-t:

1. Egyszer sem kerül kerek-perec kimondásra, hogy a lányok muszlimok lennének, de nagyon finom eszközökkel érzékeltetik, hogy nem elég a külvárosi szegénység és a tinédzserkor kihívásaival szembesülniük, még meg is vetik őket, ha nem viselkednek makulátlan ártatlanságú fiatal nőként.

2. Sosem gondoltam volna, hogy Rihanna meglehetősen prosztó R'n'B-himnusza, a Diamonds egy varázslatos filmjelenet aláfestőjeként szolgálhat, de itt tökéletesen működik és a popsztárra hasonlítani akaró tinilányok kontextusában többletjelentéssel is gazdagodik.

3. A franciáknak a tinédzserkori fejlődéstörténet és a külvárosi szociodráma műfaja is kifogyhatatlan inspiráció és a Bande de filles méltó utódja lett A gyűlölet-nek, Az osztály-nak vagy az Adèle életé-nek is.

Amit hiányoltunk a Bande de filles-ből:

Némi önfegyelem jót tett volna a vágásnál, ugyanis hiába érdekes a négy epizódra tagolása a filmnek, jó fél órával hosszabb a kelleténél és úgy tűnik, hogy az utolsó negyedben már nem sokat tud hozzátenni a korábban látottakhoz.