Rajtam kívül mást is idegesít Keira Knightley? Furcsán nyitva hagyja a száját a drámai pillanatokban, és sok a manírja. Mindegy is, mert a Szerelemre hangszerelve ötödik percében elfelejtettem minden korábbi ellenérzésemet, és feltétel nélkül imádtam, szurkoltam neki és sírtam vele.
Az ír rendező, John Carney (Egyszer) filmjében a színésznő egy Gretta nevű dalszerzőt alakít, aki szintén zenész pasijával, Dave-vel (Adam Levine, a Maroon 5 frontembere) New Yorkba érkezik, ahol a fiúra menő szerződés és fényes karrier vár. Nem sokkal később Gretta megismerkedik egy valaha sikeres, de mára kissé lerobbant producerrel, Dannel (Mark Ruffalo), aki első hallásra beleszeret a lány dalaiba és meggyőzi, hogy egyetlen fillér nélkül, kölcsöncuccokkal és ingyen zenészekkel vegyenek fel egy albumot Gretta számaiból.
Tucatsztori, ilyet már láttunk ezerszer, mégis működik, és ebben nagy része van a klassz zenének. A Szerelemre hangszerelve készítői megalkották a kortól és nemtől függetlenül élvezhető, tökéletes, modern romantikus filmet. Egyetlen feltétele van annak, hogy öt perc alatt teljes szívvel belevessük magunkat a sztoriba: ne utáljuk a zenét. Na de ki tudná utálni ezt a szívhez szóló, hangulatos, pörgős, életszagú folk-rockot?
A zenészek világa könnyen beszippant: a nagyhatalmú producereké, akik tárgyalóasztal mellett döntenek arról, ki lesz a jövő sztárja. A sikertől azonnal megrészegedő énekesé, a metrómegállóban kalapozó, reménytelenül csóró, mégis lelkes gitárosé. A hatalmas sleppel körülvett, aranyszívű gettó-rapperé. A balettórákon unatkozó, kitörésre váró zongoristáé. És főleg a tehetséges, önfejű Grettáé és a leharcolt, de most új erőre kapó, tévedhetetlen ízlésű produceré.
A Szerelemre hangszerelve középpontjában Gretta és Dan kapcsolata áll, és mindenekelőtt e kapcsolat jellegétől lesz ennyire modern és friss a film: attól, hogy nem a szereplők közötti szokásos érzelmi viharok, játszmák adják a történet gerincét, amire csak úgy mellékesen felhajigálták a többit: a munkát, a családot, az élet többi apró részletét. Itt a zene az, ami mindennek a kiindulópontja: a zene hozza őket össze, a kedvenc számaikon keresztül ismerik meg egymást, a közös zenélésben oldódnak fel, és a zenének, nem pedig a vonzalomnak köszönhetően vesz új lendületet az életük.
Ezek után természetes, hogy a hősnő sem gyámolításra szoruló kislány, hanem önálló, vagány, modern csaj, aki követi ugyan a szerelmét New Yorkba, de nem adja fel a saját álmait, aki elfogadja a tapasztalt producer segítségét, de végül maga dönt saját és lemeze sorsáról. Tudja, mit akar, és el is éri, de ettől még ugyanúgy bőg, és régi videókat nézeget a telefonján, amikor összetörik a szívét. Ismerős.
És minden más is igazinak tűnik. Adam Levine-nek gyanúsan jól áll az önző szemétláda szerepe, a Dan és volt felesége (Catherine Keener) közötti párbeszédek után emlékeztetni kell magunkat arra, hogy ezek csak színészek, Keira Knightley pedig bámulatosan jól énekel. Azt, hogy hogyan gitározik, nem tudom megítélni, de egy interjúban azt nyilatkozta, hogy zenész férje segített neki, igaz, a magánórák kis híján váláshoz és gyilkossághoz vezettek.
Míg Knightley-nak egy ilyen szuperül megírt szerep kellett ahhoz, hogy megszeressük, Mark Ruffalóval sokkal könnyebb ügye volt a rendezőnek, hiszen ő az egyik olyan antisztár, aki hosszú évek óta az egyik tökéletes alakítást teszi le az asztalra a másik után (legutóbb a nemrég Emmy-díjjal jutalmazott Igaz szívvel című megrázó AIDS-drámában, és a Cannes-ban bemutatott és általunk is imádott Foxcatcher-ben alakított óriásit). Mellékesen pedig megbízhatóan bolondít magába mindenkit.
Most is elég a kócos, göndör hajára és a szexin borostás képére nézni, hogy elgyengüljünk, de a végső döfést az jelenti, amikor kezébe kapja a basszusgitárt. Egy basszusgitározó férfi szinte mindig szexi, ha pedig Mark Ruffalo kezd neki a film egyik számának, az önmagában az év moziélménye.