Van egy jelenet a Disney stúdió legújabb, Hős6os című, 3D-s rajzfilmjében, ami piszkosul szimbolikus. A szeretetreméltó, puha, bumszli robotot próbálja a főszereplő srác belepasszírozni egy szuperhőspáncélba, de a vasak alól folyton kibuggyan a lufiháj. Mikor mégis sikerül begyömöszölni a pocakot, kapunk egy ellenszenves, piros óriást. Kell ez?
Az egész ott kezdődött, hogy a Disney öt évvel ezelőtt megvette Amerika legnagyobb képregénykiadó cégét, a Marvelt. Jó ötlet volt, hiszen a Marvel a töméntelen szuperhős gazdájaként nem egyszerűen a 2010-es évek aranytojást tojó tyúkja, de egy egész tyúkfarm, elég megnézni a képregényfilmek földbe döngölő bevételi adatait. Állítólag már akkor elkezdtek agyalni a Disneynél, hogy mit lehetne kezdeni a vásárolt cuccal.
Végül kitúrták a Marvel-archívumból ezt a totál ismeretlen képregényt (egyébként négy másikkal egyetemben, csak John Lasseter ebben az ötletben látott fantáziát). Hogy miért egy teljesen obskúrus kiadványt választottak, érthető: senkinek nem fáj, ha a feje tetejére állítják. Így is történt, az 1998-ban alig pár részt megért (2008-ban pár epizód erejéig folytatott), sikertelennek bizonyult sztorit teljesen átgyúrták, csak az alapséma maradt: páran legyőzik a gonoszt.
A Disney-féle felpuhított változat főhőse Hiro, a 13 éves zseni, aki robotikával foglalkozik. Elő is áll a tanulmányi versenyen egy fantasztikus találmánnyal. Mehetne azonnal az egyetemre, de egy hirtelen tragédia miatt depresszióba esik, amiből csak a bosszúszomj rántja ki. Négy, szintén tudós haverral és a bátyjától kapott fehér duci robottal szuperhőssé alakulnak, és elindulnak legyőzni a főgonoszt.
A rajzfilm lelke elvileg Baymax lenne, a robot, akit Hiro bátyja tervezett, hogy egészségügyi asszisztensként segítsen az embereken. Jópofa fickó ő, de nem ér föl a legjobb Disney- vagy Pixar-hősökkel. Nem igazán vicces, és bár önzetlen és segítőkész, azt is inkább kuka szolgaiságból. Beprogramozták, aztán kész - ehhez képest Wall-E micsoda cizellált lelki életet élt!
Hiro, Baymax gazdája klassz figura, de csak addig, amíg fel nem veszi a szuperhősgöncöt. Isteni jó a kissrác belépője, amikor az illegális robotviadalon megjelenik a nyiszlett kis játékával, vagy mikor bemutatja a találmányát, a gondolatokkal vezérelhető, bármilyen alakba elrendeződő mikrobotokat. Aztán valahogy annyira sematikus lesz a sztori, hogy elveszíti ő is minden vonzerejét.
A többi szereplő meg egy-egy klisé, valakinek jut poén (Fred), a többinek az sem. A főgonosz Joker-álarcban ugrál, ő is csak egy ordenáré szuperhősös közhely - sőt a csavart, hogy ki ő valójában, azt is láttuk csomószor. A legjobb arc két mellékszereplő: a tünemény báty és a kelekótya nagynéni.
Igaziból a legvarázslatosabb az egészben a helyszín: San Fransokyo képzeletbeli városa szinte önálló szereplővé válik. Amikor Hiro a hullámvasútszerű utcákon szalad, felkapaszkodik a villamosra, miközben fönt japán neonbetűk villódznak, és jellegzetes, régi japán háztetők kunkorodnak - azok a film legjobb jelenetei. (Érdekes a háttérsztori: úgy képzelte el a stáb, hogy a nagy 1906-os San Franciscó-i földrengés után japán bevándorlók építik újjá a várost eklektikus stílusban, ekkor kapta új nevét is.) San Fransokyo a Disney legszerencsésebb invenciója, amit az eredeti történethez adott: a képregény simán Tokióban játszódott.
A Disney a Bosszúállók-kal keresett másfél milliárd dollárt, a Vasember 3-mal is kis híján annyit, viszont mindkét film tizenkettes karikás (Amerikában tizenhármas). Érthető, ha elgondolkodtak ott a Disneynél: kéne valami ilyesmi a hét-nyolc éves kissrácoknak is, úgyis megvették az egész marveles hóbelebancot. Ráadásul az ovis lányok addigra bevásároltak maguknak jégvarázsos pólókból és Aranyhaj-Barbie-kból, jöhet valami kevésbé tündi-bündi.
Tehát most a legutóbbi két rajzfilm célközönségénél pár évvel idősebbeket és főleg fiúkat céloztak meg (bár raktak a Hős6os-ba két lányszereplőt is: Go Go és Honey Lemon). Nem ez a baj, hanem az, hogy a Hős6os-ban negyedannyi eredetiség és ötlet nincs, mint a Jégvarázs-ban volt. Persze nem lehet minden évben feltalálni a spanyolviaszt. Ráadásul a képregényfilm mint műfaj marhára kötött: lényege, hogy panelekből építkezik.
Mégis: a Jégvarázs azért tudott a pár éve zajló Disney-forradalom zászlóshajója lenni, mert profizmusa mellett egyedi is volt, érzelmileg komplex és kiszámíthatatlan. Konfliktusai közül egy sem volt szokványos. Ehhez ugyan gyökeresen meg kellett változtatni az alapul szolgáló Andersen-mesét, de a Hős6os esetében is felforgatták az eredetit, mégsem lett ilyen erős a történet. Az alkotók próbálták jó arányban vegyíteni a Disney- és a Marvel-összetevőket. Ez lett belőle: az utóbbi évek csúcsra járatott, kasszákat robbantó látványos képregényfilmjeinek ifjúsági változata.
Muszáj beszélni még a Hős6os előtt látható, Lakoma című kisfilmről, mert iszonyatosan érdekes ez a sztori is. Eleve az, hogy a Disneynél hosszú évtizedekig csak elvétve gyártottak különálló kisfilmet, csak sorozatepizódokat és egész estés filmeket készítettek. Amikor megvette a Pixart, az olyan volt a Disneynek, mint egy életelixír. A Pixarnál a kisfilm kezdettől fogva a kreatív energiák fontos kitörési pontja volt, zsinórban készültek a jobbnál jobb munkák (itt sorrendbe is állítottuk őket). A Disney átvette ezt a szisztémát, és 2008 óta szintén bemutat egy-egy animációs rövidfilmet a mozifilm előtt (a 2012-es Paperman Oscart is nyert). A Lakoma a hatodik a sorban, és rögtön olyan jó, hogy megkockáztatnánk, egy Pixarral közös listán az előkelő második helyre kerülne.
A Lakoma egy férfi szerelmi románcáról szól, a csavar azonban az, hogy a férfi leginkább csak térdtől lefelé látható, történetét a kutyusának, Winstonnak juttatott falatokból érthetjük meg. Ötletes, bájos, megható sztori; imádtuk! Most nem játszott a Disney a dimenziókkal, a különféle animációs technikákkal, csak egyszerűen talált egy érdekes nézőpontot egy kedves történethez.