A Paradicsomban nincs gyilkosság, hirdeti a felirat a film elején, és utána ezt még jó párszor elismétlik egymásnak a szereplők, nehogy valaki elfelejtse. Irónia ez persze, hiszen a svéd Daniel Espinosa (Védhetetlen) filmje, A 44. gyermek 1953-ban, a sztálini Szovjetunió legmélyebb bugyraiban játszódik. A Paradicsom messze van, borzalmas gyilkosság viszont minden öt percre jut.
Itt éli világát az állambiztonságis Lev (Tom Hardy), aki ukrán árvából lesz szovjet hős, amikor a második világháború végén ő tűzi ki a Vörös Hadsereg zászlaját a Reichstagra. Évekkel a háború után tehát remek állása van, ahol államellenes elemeket kell levadásznia, van egy szép, festett szőke felesége, Raissza (Noomi Rapace), aki szemmel láthatóan szenved ebben a házasságban, és kristálycsilláros polgári lakása Moszkvában, ahova valami miatt soha nem süt be a nap.
Ebben a szinte kibírhatatlanul lassú és bizonytalan fókuszú thrillerben Lev és emberei (köztük a remek Joel Kinnaman, a pszichó tekintetű Vaszilij szerepében) körülbelül negyven percen át egy áruló állatorvost üldöznek Moszkvában és környékén, és az ő kapcsolatait próbálják lenyomozni. Ez a szál aztán elhal, mert Levnek idővel új nyomot kell követnie: a saját feleségét. Közben a legjobb barátjának valaki meggyilkolja a fiát, de eltussolják, mert a Paradicsomban nincs gyilkosság. Közben Levet száműzik vidékre, ahol új életet kezdenek Raisszával a nyomorban. Új főnöke is lesz, Gary Oldman, aki közel tíz éve ugyanazt a fásult, értelmes, jóindulatú karaktert játssza, fásultan, értelmesen.
Találnak vidéken is egy halott gyereket, ekkor hajsza indul a helyi homoszexuálisok ellen. Közben Vaszilij nem nyughat, a távoli Moszkvából is áskálódik Lev és Raissza ellen. De hol a gyerekgyilkos? Felbukkan néha, lecsap a gyerekekre, de nagyon nem tudunk róla semmit, csak annyit, hogy szemüveges, és Paddy Considine játssza. Lev nyomozna utána, de nincs egyszerű dolga, úgyhogy még egy óra következik Moszkvába utazással, brutális, lendületesen fényképezett verekedésekkel és gyilkossággal, ahol Noomi Rapace csendes, kis kendős moszkvai tanítónőből átlényegül vérszomjas harcművésszé. De ki a gyerekgyilkos? Nyugalom. Az is megoldódik majd, az utolsó hét percben.
A 44. gyermek tétova forgatókönyve szétzilálja az eredeti krimit. Maradhatna a nyomasztó, hátbadöfős, besúgókra épülő szovjet világ, ami önmagában is elég hátborzongató és hajmeresztő lehetne, de Espinosa filmjében kimerül abban, hogy minden belső tér sötét, barna, az utcák szürkék, és Kinnaman néha teljesen váratlanul fejbe lő néhány szereplőt.
Azt, hogy a mindennapi élet, az emberség vagy akár a humor hogyan próbált megbirkózni, szembeszállni az elnyomással, az üldöztetéssel, nem látjuk. Ez nem A mások élete, itt nincs esély, hogy egy kicsit is megkarcoljuk a felszínt. De nem is az egyébként nálunk forgatott X polgártárs: a rosztovi rém története itt fél órákra háttérbe szorul, és csak időnként merül fel, hogy van egy sorozatgyilkos is, akit el kéne kapni.
Nincs fókusz, csak csapongás. A film második felében lesz hangsúlyosabb Lev és felesége kapcsolata, ami segít abban, hogy végre valami ívet kapjon ez a kusza történet, mert addig két egymásnak is idegen szereplőként bukdácsolnak át a megpróbáltatásokon. Sok az értelmetlen jelenet is: egy állatorvos nem tudja úgy hasba szúrni magát, hogy tényleg meghaljon, amikor meg akar halni. Lev és Raissza nagy gonddal átöltöznek az erdőben, csak azért, hogy ugyanolyan ruhákat vegyenek fel, mint amilyeneket levettek. A rejtélyes sorozatgyilkos ismeri Levet, régi ismerősként beszélget vele, mert Lev nyolc évvel korábbi hőstettei miatt egy korabeli celeb, de valahogy a mellékszereplők nagy részének fogalma sincs, ki ő.
Ha nem a krimi, a korrajz vagy az emberi kapcsolatok, akkor mi mentheti meg A 44. gyermek-et? Hát Tom Hardy, természetesen. Elementáris erejű színész, az egyetlen valódi, hihetően szovjet arc ebben az egyébként remek színészekkel kivert szereposztásban. Mert Gary Oldman, Kinnaman és Considine mellett itt van Vincent Cassel, Nikolaj Lie Kaas, és a végén két percre még Charles Dance-et is beszervezték.
Hardy teljes odaadással alakítja Levet, és még azt a nehezen elképzelhető koncepciót is megpróbálja lenyomni a néző torkán, hogy ő az emberséges, lágyszívű állambiztonságis, akinek a szíve szakad meg, ha baja esik a letartóztatottjainak. Hardy Lev bikaerejét és mély, elfojtott érzelmeit is hitelesen tárja a néző elé. Miatta végignézhető a film; még úgy is, hogy az utolsó percekben egy zongoraszóval átitatott, hamisan érzelmes, teljesen felesleges jelenettel sikerül végleg súlytalanná tenni ezt a thrillert. Annyi különböző fájdalmat és szenvedést erőszakoltak bele, nem bírta el az anyaga.