Hogyan kezdődött a külföldi filmes karriered? Tíz éve szerepeltél magyar filmekben, azóta eltűntél a szemünk elől.
A tíz évvel ezelőtti magyar filmjeim - A fény ösvényei, a Töredékek, a Good és egy rövidfilm - teljesen véletlenül találtak rám. A fény ösvényei kedvéért néhány hónapra hazaköltöztem, hogy Csoma Judittal felkészüljek a szerepre. A forgatás után leérettségiztem a Szent László gimnáziumban, és felvételt nyertem a Corvinus Egyetemre, ahol nemzetközi tanulmányok szakon elvégeztem az első évet. Ezt követően újra visszaköltöztem Párizsba, és beiratkoztam egy ottani egyetemre, majd 2009-ben sikeresen lediplomáztam francia irodalom szakon.
Szóval akkor még nem gondoltál arra, hogy a színészetet válaszd hivatásul?
Szerettem volna, de aggodalommal töltött el, és nem tudtam teljes bizonyossággal emellett dönteni. A családom, barátaim, ismerőseim számára talán magától értetődőnek tűnhetett, hogy azon az úton menjek tovább, de úgy látszik, nekem több idő kellett ahhoz, hogy kívül-belül készen álljak erre a nagy kalandra. Csak három évvel ezelőtt, amikor a kislányom másfél éves lett, éreztem úgy, hogy új fejezet kezdődik az életemben, amikor el kell gondolkoznom azon, mit is szeretnék csinálni, mi az, amire igazán vágyom. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre meghoztam ezt a döntést. Szóval összesen három éve kezdtem el tenni azért, hogy ma a színészetről mint hivatásomról beszélhessünk.
Nem volt nehezebb harmincöt évesen vágni bele? Persze vannak sikertörténetek olyanokról is, akik viszonylag későn futottak be, de a többség ma egyre fiatalabb korban, akár gyerekként kezdi.
Nem hiszem, hogy minket elsősorban a korunk határoz meg. Mivel nagyon jó kezdést jelentett a magyar filmjeim forgatása, és jó útravalót adtak, ezért most inkább úgy éltem meg a dolgot, mintha folytatnám, amit elkezdtem. Nem szerettem volna később megbánással tekinteni vissza az életemnek erre az időszakára, amiért kihagytam valamit. Én kifejezetten előnynek élem meg, hogy ennyi idősen kezdtem újra, mert a szerepformálásnál belülről kell dolgozni, és én most értem meg erre.
Ráadásul szerintem harminc felett jönnek az igazán jó női szerepek.
És hogy vágtál bele?
A 2012-es év egy nagyon kemény és egyben remek év volt: egész évben képeztem magam, színiiskolába jártam, mesterkurzusokon vettem részt minden áldott nap. Erre azért volt szükség, mert tíz éve, amikor elkezdtem filmezni, csak az ösztöneimből dolgoztam. Úgy éreztem, most nem vághatok bele anélkül, hogy az alapokat le ne fektetném. Kellettek a pillérek, amikre fel tudtam építeni magam mint professzionális színész. Remek év volt. Közben nem is jelentkeztem válogatásokra, mert ki akartam várni, amíg felkészülök a feladatra. Csak 2013-ban vágtam bele, és már abban az évben két rövidfilmben és három színházi előadásban játszottam. A színházi munkáim mind független produkciók voltak. Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényadaptációjában debütáltam, Várja szerepében.
Elég jó kezdés… Ezeket a szerepeket mind nyílt meghallgatásokon nyerted el?
Igen, és hamar az a visszajelzés érkezett, hogy az eddigi munkáim alapján kíváncsiak rám. Szerencsére a múltban modellként ahhoz már hozzászoktam, hogy naponta megmérettessek, így ez nem okozott gondot. 2013 vége óta dolgozom az ügynökömmel.
Az ügynök által tényleg egy másik szintre lép az ember? Sokkal több lehetőséghez segít hozzá?
Mindenképp. Ez oda-vissza szakmai garanciát jelent. Mióta ügynököm van, több brit tévésorozatban és rövidfilmben szerepeltem, és tavaly áprilisban hívtak be az Ifjúság című új Sorrentino-film (kritikánk) válogatására.
Az hogyan zajlott?
Előző nap értesítettek csak róla. Sorrentino nem volt jelen a meghallgatáson, mert ez egy nagy koprudukció, ezért az angol casting director nézett meg. Két hét múlva hallottam felőlük újra, hogy nagyon tetszettem, és szeretnének megnézni egy másik szerepre is. Ezt újabb két hét hallgatás követte, mire az ügynököm tudatta, hogy megkaptam a szerepet.
Ismerted előtte Paolo Sorrentino munkáit, amikor elmentél a válogatásra? Mit gondoltál róluk?
Több filmjét is láttam, és nagyon szerettem volna vele is dolgozni. Jó érzés, hogy ez megvalósult.
Melyik a kedvenced a filmjei közül?
A nagy szépség. Amikor megnéztem, több napig magamban hordoztam azt a világot, azt az érzelmi csomagot, amit kiváltott belőlem.
Az volt az első, amit láttál tőle?
Nem, az Il Divo. Bár most beszélgettem Jane Fondával a Gus van Sant-film premierjén, és azt mondta, hogy szerinte az Ifjúság még jobb, most látta. Neki nagyon tetszett.
Meg tudnád fogalmazni azt, mit szeretsz Sorrentino filmjeiben?
Szeretem a szabadságát és merészségét. A képei is nagyon speciális világot tárnak föl. Most, hogy találkoztunk, és együtt dolgoztunk, azt látom, hogy ő nagyon tükröződik a munkáiban. A filmjei igazgyöngyök belőle.
Mikor találkoztál először vele?
A forgatás reggelén, amit egy teljes nap smink-, haj- és ruhapróba előzött meg.
Mi volt a benyomásod róla? Állítólag nagyon kemény kezű rendező, pontosan tudja, mit akar.
Óriási élmény volt. Nagyon szeretek olyan rendezőkkel dolgozni, akik pontosan tudják, mit akarnak, ugyanakkor megbíznak bennem és nagy szabadságot is adnak. Szeretem, amikor rá lehet csatlakozni valakinek a rezgésére. Három kamerával forgattunk, és maximum kétszer vettünk fel egy beállítást. A végleges szöveg csak előző nap került a kezembe, ami egyáltalán nem ritka nagy produkcióknál. Paolóval a jelenet előtt mindent megbeszéltünk olaszul,
aztán Harvey Keitellel és Jane Fondával szerepeltem egy jelenetben.
Nagy élmény volt végignézni az ő alkotói folyamatukat. Teljesen egyenrangú kollégaként kezeltek. Mindenki nagyon higgadt, precíz és figyelmes volt, feszített munkatempóban dolgoztunk.
Cannes-ban van még két rövidfilmed is a Short Film Corner szekcióban. Ezek közül melyik jelentett élményt neked?
Két nagyon különböző filmről van szó, a Strawberries és a Skinship. Mind a két forgatást élveztem, mindkettőben főszerepet játszom. A Skinship egy elsőfilmes rendező munkája, és eddig tizenhat fesztiválra hívták meg szerte a világon. Az egyik vetítésen még fel is állt a közönség, annyira tetszett nekik. Én tulajdonképpen ezért szeretem, amit csinálok. A cél az, hogy az a történet, amit közösen elmesélünk, eljusson az emberekhez. Ha egy embert megérint, nekem már megérte.
A fény ösvényei idején Törőcsik Mari nagyon elismerően nyilatkozott rólad. Ez akkor neked sokat jelentett?
Inkább az ő személye jelent nekem nagyon sokat. A mai napig kapcsolatban vagyunk, szoktunk beszélni telefonon, csak úgy. Most is felhívtam, mielőtt kijöttem Cannes-ba, nagyon örült, hogy három filmmel vagyok itt. Néha találkozunk is, mikor otthon vagyok, szerintem egy évben egyszer legalább találkozunk.
Volt valami jó tanácsa?
Azt mondta, élvezzem, hogy itt vagyok.
Van kint Londonban egy olyan szakmai közeg, amiben színészként otthon érzed magad? Vagy csak egyik produkcióból a másikba csöppensz, és közben egyedül küzdesz a lehetőségekért?
Amikor egy munkafolyamat elkezdődik - legyen az film vagy színház -, mindig úgy érzem, hogy arra az időre, amíg létrehozzuk, egy családdá válunk. A szerepre való készülés pedig mindenütt magányos folyamat. De a munkák között is van egy közegem, kollégák, akikkel tartom a kapcsolatot. Még otthonról is akadnak páran.
A bizonytalanságot hogy bírod, ami ennek a filmes szakmának az egyik legfőbb jellemzője? Hogy ülsz otthon, és várod, hogy ki nyitja rád az ajtót?
Lehet, hogy ez paradox módon hangzik, de pont ez a varázslatos dolog benne. Nekem ez egy hajtóerő, hozzászoktam ehhez az évek alatt. Tapasztalom a környezetemben, hogy elég sok színésznek kihívást okoz, hogy látszólag semmi nem történik, és aztán hirtelen minden egyszerre indul be, és abban kell eligazodni.
Hullámvasút az egész, de ez az élet.
De szereted is ezt a bizonytalanságot?
Nem azt mondom, hogy szeretem, de hozzászoktam, hozzáedződtem. Van még egy bizonytalansági faktor. Ha forgatunk egy filmet, azt gondoljuk, fantasztikus munkát végzünk, aztán kikerül a közönség elé, és kiderül, hogy nem kell nekik. És fordítva is előfordulhat.
Az akcentus még sosem volt téma a karrieredben?
Azt szoktam mondani, hogy három és fél nyelven beszélek, mert magyarul, angolul és franciául anyanyelvi szinten, és olaszul elég jól. A több nyelvtudásnak megvan az az előnye, hogy különféle akcentusokkal tudok dolgozni. Én erre építek, ez az én eszköztáram. A Sorrentino-filmhez például amerikai akcentust kértek. Nemrég láttam egyébként Juliette Binoche-t a Barbican Theaterben Antigonét angolul játszani, és tökéletes volt a brit kiejtése.
Magyarországon az szokott a bajunk lenni a színészeinkkel, hogy túl színpadiasan játszanak filmen. Te szét tudod választani a színpadi és a filmes játékstílust?
Én nagy ajándéknak tartom, hogy színházban is játszhattam. Ez a tapasztalat csak gazdagította az eszköztáram. A színházban minden élőben történik, más intenzitást igényel, a film pedig sokkal technikásabb, a kép leszűkül a vászon méretére, vágott anyag lesz. Szerintem a színházi háttér azért is fontos, mert igazán el kell mélyülni ahhoz, hogy egy karaktert elő tudjunk hívni minden előadáshoz. Az érzelmi rugóknak valóban működniük kell. Mindenképp szeretnék még színházban játszani.
Sokan biztatnak azzal, hogy nagyon jól indult a kinti karriered, gyorsan kaptál szerepeket, még nagy jövő várhat rád?
Ez a pálya kiszámíthatatlan. Hatalmas a színészpaletta, és nagyszerű, hogy ennek része lehetek... Keményen dolgozom, de nem törtetek, és nem tervezek. Azt élvezem, ami most van: hogy itt vagyok Cannes-ban, és megmutathatom ezt a három filmet, a munkám gyümölcseit. Ha valamit megtanultam az életben, akkor az az, hogy a mostban kell élni.
Ha most beesne egy jó magyar filmszerep, hajlandó lennél hazajönni hetekre, akár hónapokra is?
Feltétlenül. Nagyon erős a magyar film, mindig is az volt, nagyon büszke vagyok rá. Egyre érdekesebb. A világban nagyon nagy értéket képvisel.
Saját szempontodból érdekelne. Kisgyermeked van, családod Londonban, így is hazaköltöznél?
Igen. Ha valóban egy olyan szerep, egy olyan film, akkor feltétlenül. Budapest nincs olyan messze Londontól, és
egy fantasztikus férjem van, aki eddig is átvette a stafétabotot, ha máshol forgattam.
Biztosan meg is látogatnának.
Tisztaság, tisztesség, korrektség, méltóság, fegyelmezettség, alázat. Ezeket a jelzőket használták rád korábbi újságcikkek. Nekem is, amikor találkoztunk tíz évvel ezelőtt, az volt a benyomásom rólad, mintha nem a mai világban élnél. Mit gondolsz, mitől lettél ilyen?
Hú. Ez a legnehezebb kérdés, amit valaha kaptam. Most hogy nekem is van gyermekem, látom, hogy már ott vannak a személyiségjegyei. Négy és fél éves a kislányom, de ezelőtt két évvel is látszottak körvonalakban a jellemvonásai. Szerintem vannak az embernek karakterjegyei, amikkel születünk, és vannak, amiket a tapasztalataink, környezetünk, a kultúra, amiben élünk, határoz meg. A világot megszűrjük - távol tartjuk, ami nem tetszik, kiszűrjük, ami vonz.
Amikor gyerekként bekerültél különböző közösségekbe, kívülállónak éreted magad?
Alapvetően nem, bár gimnáziumban nagyon sokat hiányoztam. Három évet jártam, aztán olyan sokat maradtam ki, hogy csak évekre rá érettségiztem le. Annak idején az osztálytársaim nem tudták, miért hiányzom. Nem szerettem nagy dobra verni, mit csinálok. Nem szerettem hivalkodni a dolgaimmal, mert én én vagyok, és remélem, hogy önmagamért, a személyiségemért vagyok kapcsolatban az emberekkel, akiket a barátaimnak nevezhetek.
Láttál valami jó filmet mostanában?
A Saul fiá-t.