Ha az ember életében már látott tíznél több horrort, és nem pont a nyolcvanas években készülteket ugrotta át, akkor pontosan tudja, hogy a zsáner konzervatív világában a szex felér egy halálos ítélettel. A könnyűvérű nők hamar prédájává válnak a maszkos gyilkosnak, szörnynek, az éppen aktuális gonosz lénynek, és az önmérsékletet tanúsító, szűzies szereplő lesz az, aki társai elhullása után sikerrel veszi fel a harcot az őt üldöző gyilkossal.
Ezen a műfaji panelen csavar egyet nagyon ügyesen a Valami követ. Jay (Maika Monroe) igazából egyik fentebb felsorolt sztereotípiába sem illik bele, ellenben úgy cselekszik, ahogy az egyáltalán nem meglepő egy független, fiatal nőtől. Tetszik neki a srác, és néhány randi után lefekszik vele.
Aztán összekötözve és halálra rémülve kell végighallgatnia egy rémületes történetet az alakváltó, gonosz lényről, aki mostantól fogva őt követi, és megöli, ha a keze közé kaparintja. A szex itt nem biztos halált jelent, a sablonos megoldás helyett egy fantasztikus alapötletet, illetve egy direkt többféleképpen értelmezhető metaforát kapunk, ami egy szörnybe összesűrítve szembesíthet minket a szexszel, az intimitással kapcsolatos félelmeinkkel, de akár a halál elkerülhetetlenségének gondolatával is nyomaszthat minket.
David Robert Mitchell rendezőtől ne várjunk egyértelmű válaszokat: kis túlzással nincs olyan, az interneten fellelhető interjú vele, ahol ne kérdeznék meg, hogy honnan is jött, mit is jelképez ez a levakarhatatlan, állandóan az áldozata sarkában baktató lény, és Mitchell sosem ad kizárólagos választ. Vagyis nem rontja el a játékot, a nézőkre bízza, hogy mit látnak bele. Ez a nyugtalanító, belső félelmeinkre alapozó többértelműség is tehet arról, hogy
a film még sokáig fogja kísérteni azt, aki jegyet vesz rá.
Az alapötlet mellett annak tálalása is legalább olyan káprázatos. Mintha a rendezőnél beakadt volna David Lynch misztikus kertvárosa és az M83 ábrándozó tinikkel teli, érzelmes videoklipjei, és ebben az álomszerű világban adott alakot a kamaszok gyakran nehezen megfogható félelmeinek. Akkora parát csinál például a szexből, amire egyetlen, a szüzesség elvesztéséről szóló tinifilm sem volt képes eddig - egyszerre félnek tőle és vágynak rá kimondhatatlan erővel a szereplők.
Van azért egy probléma is a nálunk június végén bemutatott Valami követ-tel. Hónapokkal megelőzte a jó híre, és mire ideért hozzánk, aki csak kicsit olvassa a filmes sajtót, az már arra készült, hogy egy újabb klasszikust fog látni, vagy legalábbis oda sem mer majd nézni, annyira rettegni fog. Ehhez képest
a Valami követ nem úgy félelmetes, ahogy azt a mostani horrorfilmektől megszoktuk.
A nézői elvárások változnak, nincs már idő hangulatfestésre, helyette azonnali rettegést akarunk. Ezért van az, hogy a hajdan csak cammogó zombik most már tíz másodperc környékén futják a száz métert. Ezzel a trenddel megy vállaltan szembe a Valami követ.
Azzal nyomaszt például, hogy egy teljes kört megtéve, lomhán forog egyet a kamera, belehelyezve minket az áldozat nézőpontjába, akinek állandóan fürkésznie kell a környezetét, ha életben akar maradni. Leírva hihetetlennek tűnik, de itt az is ijesztő tud lenni, hogy egy női alak komótosan közelít a tópart felé, és ezt a főszereplő nem veszi észre, mert háttal ül neki.
A sötétségből hirtelen előugró borzadályok minimalizálása mellett
inkább az ember idegeit kicsináló, állandó veszélyérzettel nyugtalanítja nézőjét ez a film.
Gondoljunk bele, hogy ahhoz képest, hogy egyszer biztosan meghalunk, mennyire kevésszer rontja el a kedvünket a halál gondolata. A Valami követ azt az élményt próbálja közvetíteni, mintha lenne valami vagy valaki, ami szüntelenül a közelgő elmúlásunk tényére emlékeztet. Őrjítő egy helyzet lenne.
A Valami követ végre egy olyan horror, ami nem elégszik meg az olcsó ijesztgetéssel, helyette bámulatos stílusérzékkel nyomaszt. És mindezt annyira gyönyörű képekkel teszi, hogy a legfeszültebb pillanatokban is képtelenség levenni róla a szemünket.
Egy ekkora rendezői bravúr után az a minimum, hogy megjegyezzük az elkövető nevét, az igazán lelkesek pedig az eddigi filmjeit is felkutatják. Megnéztem a The Myth of the American Sleepover-t tőle, és kiderült, hogy David Gordon Mitchell más műfajban is csodálatos dolgokat tud kihozni az amerikai kertvárosból.
Míg a Valami követ-ben egy valóságtól elemelt, rémálomszerű helynek festi meg a kertvárost, addig a hosszú című Sleepover-ben még gyilkos metafora nélkül, realisztikusságra törekedve ábrázolta egy csapatnyi eltérő korú kamasz egy napját.
Mintha minden idők egyik legjobb tinifilmjét, a Tökéletlen idők-et néznénk, csak jóval kevesebb vadsággal: itt a legnagyobb csínytevés az, hogy tojással dobálják meg az osztálytársukat, de azt már nem vállalja be az egyik főszereplő lány, hogy meztelenül fürdőzzön a tóban. Különösen szívmelengető alkotás, amely úgy tud ártalmatlan maradni, hogy közben azért hitelesen mutatja be pár visszafogott tini szívügyeit, ébredező szexuális vágyait.
Maika Monroe a fő oka annak, hogy a Valami követ több egy remekül sikerült stílusgyakorlatnál. Már akkor elkezdett érdekelni, hogy ki is ő, amikor még csak annyit láttam belőle, hogy egy kerti medencében áztatja magát. Aggódunk, szurkolunk a karakterének, igenis számít, hogy életben marad-e. Ahogy a rendezőnél, úgy Monroe-nál is elmondhatnám, hogy az a minimum a Valami követ után, hogy elraktározzuk a fejünkben a nevét. Csak éppen nála már volt egy The Guest, és őt már ott meg kellett volna jegyezni.
A Valami követ-hez hasonlóan a The Guest-nek is a bámulatos stílusérzék az egyik erőssége, csak mellé még több műfajjal is mesterien játszik el: háborúból visszatérő katonáról szóló kisvárosi drámaként indul, átvált a nyolcvanas és kilencvenes évek B kategóriás akciófilmjeinek legjobb pillanatait megidéző adrenalinfutammá, hogy aztán a horrorfilmes zárlattal hatalmas vigyort ragasszon a filmrajongók szájára. Lehet, hogy a Leviatán vagy az Ida jobb film a múlt évből, de rajongani a The Guest-ért lehet a legkönnyebben.
A huszonkét éves Monroe-nak máris két olyan filmje van, amelyeknél a kultstátusz szinte már garantált, pedig a karrierje csak most indult be igazán: már leforgott vele és bemutatás előtt áll a The 5th Wave című ifjúsági sci-fi, illetve
jelenleg forog A függetlenség napja második része, amelyben az amerikai elnök (Bill Pullman) lányát játssza.
Indie gyökereihez sem lett hűtlen, jön tőle egy sci-fi, amelyben barátjával Izlandon nyaralnak, mikor az egyik reggel eltűnik az összes többi ember a földről (Bokeh), illetve egy coming-of-age történet egy lányról, akinek az élete éles kanyart vesz, mikor összeismerkedik a kisváros legvagányabb srácával (Hot Summer Nights). Hogy ebből a négy filmből nyomába ér-e valamelyik a Valami követ-nek és a The Guest-nek, azt előre nem lehet tudni, de azt igen, hogy sokat fogunk még hallani Maika Monroe-ról.