Bevándorló jöhet, ha fehér bőrű és kék szemű

Nem meglepő, hogy a londoni filmfesztivál egyik slágertémája idén a bevándorlás, és nagyon érdekes történeteket láttunk Franciaországból, Olaszországból, Mexikóból és Hollywoodból is. A különbség csak annyi, hogy míg a mexikói illegális határátlépőkre lőnek Texasban, az Olaszországban letelepedni próbáló afrikaiakat kővel dobálják, az Amerikában boldogulni próbáló ír lányka legnagyobb problémája, hogy melyik udvarlóját válassza.

Két jó közül a jobbat

John Crowley Brooklyn című filmjének részben kedvez, hogy a menekültválság miatt a bevándorlás forróbb téma, mint az elmúlt években bármikor, de azt nem árt leszögezni, hogy a New Yorkban szerencsét próbáló ír lány, Eilis (Saoirse Ronan) történetének nem sok relevanciája van a jelenkori eseményekre nézve.

Saoirse Ronan és Emory Cohen a Brooklyn című filmben Forrás: Fox Searchlight Pictures

Pedig lehetett volna erősíteni ezt a párhuzamot, mint ahogy két éve James Gray The Immigrant-je (Marion Cotillard sokadik kifogástalan alakításával) tette, de a Brooklyn nem a bevándorlás egyértelműbb nehézségeire próbál koncentrálni, hanem arról szól, hogy attól, hogy egy fiatal a kivándorlás mellett dönt, sohasem szűnik meg azon tépelődni, hogy mi lett volna, ha inkább otthon marad.

Eilis könnyen beilleszkedik Brooklynban; talál munkát, lakást, barátokat és viszonylag hamar egy tisztességes szándékokkal rendelkező udvarlót (Emory Cohen óriási felfedezés) is. Amikor viszont egy családi esemény miatt hazalátogat, rájön, hogy ugyanez otthon, Írországban is mind adott lenne, sőt.

Az ő esete tehát nem rokonítható a napjainkban Európába érkező menekültek és bevándorlók sorsával, akik kilátástalanságból kilátástalanságba tartanak, hanem épp ellenkezőleg; két jó közül kellene kiválasztania a jobbat. A film emiatt könnyedén kiszakad a bevándorlókról szóló művészfilmek gettójából, hiszen alapvetően egy kedves, megható fejlődéstörténet, a nyugati világban mindenki számára átérezhető szerelmi dilemmával.

Azt, hogy a Brooklyn régimódi, pozitívumként mondom, mert mostanában ha egy romantikus film az ötvenes-hatvanas években játszódik, a rendező mindig vagy a jelenre kacsint ki, vagy stílusgyakorlatként próbál klasszikusnak kinéző filmet forgatni. John Crowleynak (neki köszönhetjük az Andrew Garfieldet felfedező, zseniális Boy A-t például) nincsenek ilyen szándékai, ő valóban csak a menjek vagy maradjak dilemmát mutatja be egy okos, talpraesett fiatal lány példáján keresztül.

Saoirse Ronan alakításában pont az a legmegragadóbb, hogy Eilis az ő megformálásában nem egy filmbéli típus; egy áldozat, egy naiva, egy könnyűvérű kis maca vagy egy rátarti egoista, hanem egy hús-vér fiatal nő, akinek vannak érzései, gondolatai, ambíciói és kételyei.

Saoirse Ronan a Brooklyn című filmben Forrás: Fox Searchlight Pictures

A Brooklyn szinte egyetlen mai filmre sem emlékeztet, előképe talán az Egy lányról lehetne, ami Carey Mulligant tette Oscar-jelölt sztárszínésznővé (Ronanra ugyanez a sors vár, bár őt már gyerekként is jelölték Oscarra a Vágy és vezeklés mellékszerepéért) és ez annyiban nem meglepő, hogy mindkét film forgatókönyvét Nick Hornby írta. Hornby saját regényeinek adaptációi hullámzó minőségűek, de az Egy lányról és a Brooklyn esetében is ő ültette át más munkáját a vászonra és mindkét esetben sikerült elérnie, hogy hiába régimódi a film alaphelyzete, a főhősnője nagyon is modern.

Lepuffant a migránsterminátor

Sokkal komorabb és elkeserítőbb Jonás Cuarón filmje, a Desierto, amelyben egy csapat illegális bevándorló próbál átkelni a mexikói-amerikai határon, de többségüket lemészárolja egy magányos, migránsirtó terminátor. A fiatal rendező apja Alfonso Cuáron, akinek olyan remekműveket köszönhetünk, mint a Gravitáció (amelynek forgatókönyvét együtt írta apa és fia), Az ember gyermeke és az Anyádat is!.

Az utóbbi film egyik sztárját, Gael García Bernalt is sikerült megkaparintani a Desierto főszerepére, és rövid úton egyértelművé válik, hogy a film végső soron az ő párharca lesz az önkéntes halálosztóval (Jeffrey Dean Morgan), akinek semmi háttérsztori nem adatik, egyszerűen csak azt tekinti a missziójának, hogy járja a texasi sivatagot, és minden illegális határátlépőt egyszerűen lepuffant.

Gael García Bernal a Desierto című filmben Forrás: LFF

Cuarón rendezésén látszik, hogy volt honnan tanulnia, és hatásos feszültségkeltésért sem kell a szomszédba mennie. A Desierto végig elképesztően izgalmas, és szinte nincs is benne felesleges pillanat. Azonban, ahogy a Gravitáció forgatókönyvében, itt is pont a párbeszédek vagy monológok jelentik a leggyengébb láncszemet, és talán még hatásosabb lett volna a film, ha, ahogy a gonoszról, úgy a migránsokról sem tudunk meg semmit. Néma élet-halál harcként működne csak igazán a Desierto, de annyiról így is meggyőzött, hogy most már nem csak egy, hanem két Cuarón következő filmjét is érdemes várni.

Az új élete sem lesz egyszerűbb

A szerelmesfilmes és az akció-thriller megközelítés mellett a Mediterranea című olasz-francia koprodukció tűnik a leginkább konvencionális bevándorló témájú filmnek, viszont Jonas Carpignano rendezése a legrealistább; ebben a filmben semmi olyat nem láthatunk, ami ne történne meg nap mint nap.

Mediterranea Forrás: CineFest

A film főhőse egy Burkina Fasó-i menekült, aki hajóval kel át Afrikából Olaszországba, Skype-on tartja a kapcsolatot otthon hagyott kislányával, és próbál a lehetőségekhez képest gyorsan beilleszkedni. Érik különböző atrocitások Európában, és egyértelmű, hogy az új élete nem sokkal egyszerűbb a hátrahagyottnál.

Carpignano kerüli a nagy drámai fordulatokat, és a visszafogott hitelesség végső soron hatásosabb, mint a Cannes-ban (a Mediterranea-t is ott mutatták be először, csak a kevésbé jelentős Kritikusok hete mellékszekcióban) Arany Pálmát nyert Dheepan - Egy menekült története dramaturgiai túlkapásai. A Dheepan egyébként szintén szerepel a londoni fesztivál programjában, és október 29-től a magyar mozikba is megérkezik.

A Mediterraneá-t, a Desiertó-t és a Brooklyn-t a londoni filmfesztiválon láttuk. Onozó Róbert élőben tudósít a helyszínről, kövesse a Twitteren is!