Edith (Mia Wasikowska), a törékeny, ámde önfejű amerikai kékharisnya megismerkedik Sir Thomas Sharpe-pal (Tom Hiddleston), az ágrólszakadt angol kisnemessel, aki Edith apjánál, egy építőipari mágnásnál (Jim Beaver) próbál finanszírozást kieszközölni találmányához, egy agyagkitermelő masinához. Edith szíve hamar szerelemre lobban a titokzatos idegen iránt, hiába kepeszt a kegyeiért régi barátja, a köztiszteletben álló dr. McMichael is (Charlie Hunnam), és hiába tiltakozik az új hódoló ellen az édesapja.
Klasszikus viktoriánus szerelmi történet, ugye? Tom Hiddleston azonban túl szép, hogy igaz legyen; hátsó szándékkal legyeskedik Edith körül, ami nyilvánvalóvá válik, mihelyst megjelenik nővére, Lucille (Jessica Chastain), egy besavanyodott vénkisasszony, akinek minden porcikájából árad a fenyegetés. Mire a szerelmespár útjából elhárulnak az akadályok, és Edith beköltözik a testvérpár düledező, kísértetjárta kastélyába, távol a civilizációtól, kétség sem férhet hozzá, hogy csapdába sétál.
Nincs azzal semmi baj, hogy a Bíborhegy vállaltan a melodrámára helyezi a hangsúlyt, bátran alkalmazva a romantika, annak is a Brontë-nővérek vagy Mary Shelley nevével fémjelzett szigetországi válfajának toposzait: vadregényes, sivár vidék; eltemetett titkok; borongó, rejtélyes szívtiprók; hősnők, akiket testben és lélekben elemészt a bűnös szenvedély. A gond ott van, hogy
mindez üres, felszínes stílusgyakorlat, megmarad poros BBC-adaptációk szintjén.
A vásznat szétfeszítő érzelmek helyett kimódolt szenvelgést, fojtogató atmoszféra helyett patikamérlegen adagolt borzongást kapunk.
A szenvedélyek viharának hiányáért részben a színészek, részben a forgatókönyv tehető felelőssé. A figurák nem lépnek túl az archetípusaikon: amilyen belevalónak tűnik eleinte, Edith bosszantóan passzív és gyámoltalan a film nagy részében (a legvégén van egy ütős beszólása, de ennyi), és noha Mia Wasikowska álmából felverve is képes hozni az úrilányt, van egyfajta hűvös, távolságtartó kisugárzása, amely nem kompatibilis a perzselő érzelmekkel. Nem szikrázik fel közte és Hiddleston között a levegő.
A jó doktorról nem is beszélve.
Nem tudom, Del Toro meddig próbál még sztárt faragni Charlie Hunnamből,
de a Tűzgyűrű után immár másodszor oszt rá kicsit sem testhezálló szerepet, hősszerelmesként annyira karizmatikus, mint egy tál puding.
Mázli, hogy van nekünk egy Jessica Chastainünk, ő az egyetlen, aki színt és életet visz a többiek kimért, színpadias játékstílusa mellé. Szenzációs arányérzékről tesz tanúságot, apró rezdüléseivel, undok ajakbiggyesztésével finoman érzékelteti a Lucille-ban fortyogó méla undort, a felgyülemlett keserűséget.
Ő az, akiről elhiszem, hogy szétfeszíti a düh és a féltékenység.
Ő az, aki olyan vészjóslóan képes csikorgatni a kanalat a csészén, amitől feláll a szőr az ember tarkóján.
És ő az, aki nem veszi túl komolyan az egészet, meri ízlésesen túljátszani a nagyjeleneteit, és még némi humort is csempész a filmbe (mint a kevés vicces jelenetek egyikében, amikor megmutatja Edith-nek az anyja festményét).
Az viszont tagadhatatlan, hogy Del Toro jeleskedik a zsáner gótikus vetületének ábrázolásában, gazdag vizuális motívumrendszert vonultatva fel. A jelmezek, az expresszionista fény-árnyék hatások, a régi korokat idéző filmnyelvi megoldások (kulcslyukká zsugorodó áttűnés) mind hozzájárulnak a film ódon bájához.
A Bíborhegy képi világa tobzódik a szemet gyönyörködtetően élénk színekben,
a zöldek, a sárgák és a vörösek kontrasztjában, ami a pompás ruhakölteményeknél érvényesül a legjobban. Edith és Lucille kanárisárga és égszínkék ruháinak nemcsak az esése a káprázatos, hanem komplementer színeikkel még a két szereplő vetélkedését is kifejezésre juttatják.
A munka dandárját a díszlettervezők végezték el: a Sharpe család kastélyának ott a helye a filmtörténet leghátborzongatóbb épületeinek listáján, valahol a Bates-motel és az Overlook-hotel mögött párral. A teljes házat felépítették, mind a három emeletet, és a végeredményt látva újabb strigulát húzhatunk a praktikus effektek szükségessége mellé. Közel sem ilyen emlékezetesek viszont a vérből és füstből szőtt kísértetek, amelyeket Del Toro állandó cinkostársa, Doug Jones kelt életre némi CGI-jal megtámogatva, és amelyek félúton járnak A Karib-tenger kalózai csontvázserege és a dementorok között.
Minden egyes képkockán látszik, hogy Del Toro örömét lelte a kísértetház megtervezésében, a részletekkel való pepecselésben, Dan Laustsen operatőr abban, hogy kedvére barangolhat a sötét labirintusrendszerben, a színészek meg abban, hogy gigantikus díszletek közt szívhatják magukba a gótikus atmoszférát. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: a rozsdás, csikorgó lift egyenesen a pokolba visz, a beszakadt mennyezeten éjjel-nappal szállingózik a hó, a mélyből fel-felbugyog a vérvörös, folyékony agyag, a nyákos falak váladékoznak, a ház eresztékei recsegnek-ropognak, nyöszörögnek.
Szép, szép, de minek.
Nem úgy értem, hogy miről szól a film (a sokadik viktoriánus toposzt kipipáló nagy csavar helyére teszi az ármánykodó testvérek motivációit), hanem hogy mit akar mondani. Valószínűleg semmit. Ha nagyon akarjuk, vehetjük olyasfajta példázatnak, mely szerint a szerelem szörnyeteggé tesz, és a szélsőséges érzelmek a skála két végpontján (szeretet/gyűlölet) nem is állnak olyan távol egymástól. De a karakterekhez és a cselekményhez hasonlóan ez a soványka tanulság sem több puszta ürügynél a buja ecsetvonásokkal megfestett környezetben való merítkezéshez.
Guillermo del Toro felépítette karrierje eddigi legszebb legóvárát, egy túlburjánzó, részletgazdag monstrumot, tele felfedezésre váró zugokkal. Amikor készen lett, elhelyezte benne a figurákat, pár percig még játszott is velük, csak aztán elunta, és most új játék után néz. Nemsokára lelkesen belefog majd a következő szett összerakásába. Biztosra vehetjük, hogy az is mutatós lesz.