Legszívesebben megpusztulna egy szakadt autóban

Tud egy dokumentumfilm ugyanolyan izgalmas és szórakoztató lenni, mint egy játékfilm? A csütörtökön a mozikba került Drifter olyan üdítően friss, ütős és őszinte, hogy nem csupán megugorja a lécet, hanem sok szempontból köröket ver az utóbbi idők magyar játékfilmtermésének javára.

Ennek a filmnek egész egyszerűen muszáj volt szurkolni. Hörcher Gábor rendező és Becsey Kristóf operatőr iszonyú sok munkát és rengeteg időt fektettek bele: csaknem öt éven át forgattak, és az összesen 200 órányi anyagból vágták össze ezt a feszes, tempós 72 percet. A film végigtarolta a világ fesztiváljait, beválasztották az Európai Filmdíjra jelölt legjobb 15 dokumentumfilm közé, most pedig a dokumentumfilmek esetében ritka lehetőségnek köszönhetően országos moziforgalmazásba került. A végeredmény láttán drukkolunk, hogy minél többen legyenek kíváncsiak rá.

Teljes természetességgel vállalja önmagát - Drifter Forrás: Kraatsfilm

Talán az a legjobb, ha gyorsan elfelejtjük, hogy hivatalosan dokumentumfilmről van szó, ugyanis - annak ellenére, hogy a műfaj gazdag és sokrétű -, a legtöbb nézőnek a szó hallatán még mindig valami dögunalmas ósdiság jut eszébe, amit a Duna tévé ad le hétköznap délelőtt tizenegykor, hogy még véletlenül se lássa senki. A Drifter azonban, bár dokumentumfilmes eszközökkel készült, inkább tűnik izgalmas, életszagú, hiperrealista játékfilmnek, amely egy összetett karakterrel a középpontban az itt és mostról beszél.

A készítők nagyjából mindent fordítva csináltak, mint az utóbbi idők nagy költségvetésből készített és nagy hírverést kapott magyar filmjeinek rendezői. Ahelyett, hogy eldöntötték volna, márpedig most egy komoly témáról mondanak valami mélyet és elgondolkodtatót, és éveken át fejlesztettek volna egy túlgondolt forgatókönyvet, hagyták, hogy az élet maga írja meg a sztorit. Belebotlottak egy érdekes srácba, és tudták, ennyi már elég alapnak. Erről a srácról akartak beszélni, aki egy vidéki kisvárosban él, és van egy álma: raliversenyző szeretne lenni.

Öt perc elég a Drifter-ből ahhoz, hogy megértsük, mit láthatott meg Hörcher a fiúban, akit filmje hőséül választott. Steinbach Richárd, ez a film elején 17 éves, lázadó, öntörvényű, sváb-roma-magyar srác izgalmas, összetett figura. A kamera előtt teljes természetességgel vállalja önmagát, a néző pedig nem tudja róla levenni a szemét: szép, karakteres arca a vászonra lett teremtve.

Őt követjük végig, ahogy a kocsik, a rali és a száguldás iránti vágytól hajtva próbálja az életét, az élet meg őt irányítani. Egyszerre látunk egy nehéz, szinte tragikus helyzetet reménytelenséggel, munkanélküliséggel, omladozó garázzsal, piti bűnözéssel, suliból kimaradással, és egy küzdelmet, ami mindebből kiutat jelenthet.

Karakteres arca a vászonra lett teremtve - Drifter Forrás: Kraatsfilm

Ricsi nem egy egyszerű eset. Döbbenetes, ahogyan döntési helyzetben újra és újra a rosszabbik megoldást választja, ahogyan mindig félremennek a dolgok, az viszont reményteli, hogy aztán újra és újra összeszedi magát. Nem mindig szeretjük, néha mérgesek vagyunk rá, de végig szorítunk érte.

Csikorognak a kerekek, bőg a motor és porzik az országút: a feszes, pörgős jeleneteket élvezet nézni. Ugyanakkor Ricsi sorsán keresztül, néhány ügyesen elhelyezett jelenetből tűpontosan kirajzolódik a vidéki Magyarország képe is.

Néha haragszunk rá, de mindig drukkolunk neki - Drifter Forrás: Kraatsfilm

Azé az országé, ahol az iskola semmit nem tesz, amikor egy lázadó kamasz hirtelen felindulásból ott akarja hagyni a sulit, és akkor sem segít, amikor ugyanez a kamasz mégis visszatérne az iskolapadba. Azé az országé, ahol mindenki magára van hagyva és nagyon kell akarni valamit ahhoz, hogy változtassunk azon, amit a sors nekünk szánt.

Ezek fontos dolgok, és örvendetes, hogy végre nem szájbarágósan, hanem hitelesen és őszintén sikerült róluk beszélni. Az azonban még fontosabb, hogy Ricsi története a reményt is felcsillantja.