Nem szokás nálunk ilyen érzelmesnek lenni

Gárdos Péter rendező nem fél az érzelmektől. A szülei szerelmi történetét elmesélő Hajnali lázban szemérmetlenül használja a hollywoodi fogásokat, miközben egy ízig-vérig európai történetet mesélt el. Ha giccs, ha nem, jó pár torokszorító pillanatot tartogat, ha művészi babérokra nem is tör. Filmnyelvi újítások vagy a holokauszt újrafogalmazása helyett csak egy elképesztő sztorit akar egyszerűen, közvetlenül elmondani, és ez sikerült is neki.

Szenzációs sztorira, egy valódi kincsre bukkant Gárdos Péter 1998-ban, amikor megtalálta szülei levelezését, ami a megismerkedésüket és szerelmüket örökítette meg. Nem vitás, hogy könyvet kellett írni és filmet kellett forgatni belőle. A holokausztot éppenhogy túlélt, a halál árnyékából lábadozó fiatalok lassú svédországi felépülése és szerelmük mindent legyőző ereje olyan motívumok, amikkel egyszerűen nem lehetett mellélőni.

Valódi kincsre bukkant - Piti Emőke és Schruff Milán a Hajnali láz című filmben Fotó: Horgas Péter

A karakterek is tökéletesek. Gárdos édesapja filmre termett hős, valóságos zseni. Aki ilyen tiszta lélekkel, ennyi humorral és életigenléssel tudott visszatérni a pokolból - amit a film sugallata szerint sonderkommandósként vészelhetett át -, az nem lehet hétköznapi ember. Ha nem volna valóságos, el sem hinnénk, hogy létezett bárki, aki így meg tudta őrizni a belső fényét és gazdagságát. Gárdos édesanyja pedig klasszikus naiva - passzívabb szereplő, de gyermeki tisztasága és ártatlansága elég ahhoz, hogy drámai hősünket tettekre sarkallja.

Azt hinné az ember, ennyi elég is. Akinek ilyen sztori van a birtokában, és fel van jogosítva arra, hogy ő csináljon belőle irodalmat vagy filmet, az a szerencse fia, mert tuti sikerre van ítélve. A siker - legalábbis a könyv esetében - nem is maradt el, több mint harminc ország vásárolta meg a kiadás jogait. Más kérdés, hogy valóban sikerült-e Gárdosnak irodalommá konvertálnia a szülei történetét.

Életigenléssel tért vissza a pokolból - Schruff Milán és Kovács Lehel a Hajnali láz című filmben Fotó: Horgas Péter

Személyes véleményem, hogy nem sikerült. Számomra annak ellenére találtatott könnyűnek a regény, hogy a valós történetben mekkora drámai erő rejlik. Hamarabb ejtettem könnyet Gárdos egy-egy nyilatkozatán, amiben keresetlen szavakkal egészítette ki a cselekményt, mint a könyv olvasása közben. A könny persze nem minden, sőt. Épp az hiányzott a könyvből, amitől a Sorstalanság vagy épp Rudnóy Teréz Szabaduló asszonyok című regénye művészetté tudott válni, és több lett egy memoárnál.

Persze könnyen lehet, hogy a Hajnali láz című könyv épp azért adható el ilyen széles körben, mert nem irodalom, hanem lektűr. Könnyen befogadható, gyorsan feldolgozható - ami megmarad belőle, azt az élet teremtette: a történet. Ez azonban nem akadálya, hanem épp elősegítője lehet annak, hogy valaki jó filmet forgasson belőle. Éppenséggel a remekműveket a legnehezebb filmre vinni, hiszen az adaptáció során óhatatlanul elvész az alkotás több jelentésrétege. Ami eleve nem túl komplex, annak akár jót is tehet a szavak képpé írása, mert a kép így még hozzá is tehet újabb rétegeket.

Nem irodalom, lektűr - Piti Emőke a Hajnali láz című filmben Fotó: Horgas Péter

De úgy látszik, Gárdos Péternek nem volt ilyen szándéka a Hajnali láz filmváltozatával. Ahogy a könyve nem szépirodalom, a filmje sem művészet - mindkettő inkább szórakoztatás, ha gondolatokat és értékeket közvetít is. Mert félreértés ne essék, az is a szórakozás egy fajtája, ha jól kibőghetjük magunkat valamin, amit magunkban azért giccsnek tartunk. Hányszor történik ez meg hollywoodi filmek esetében!

A Hajnali láz is inkább erre apellál, nem tartozik a holokauszt által ihletett, határokat feszegető, húsbavágó filmek közé. Hogy leegyszerűsítsük: inkább Schindler listája, mint Saul fia - ha csak közvetetten foglalkozik is Auschwitzcal. De inkább érzelmi, mint intellektuális élmény, és inkább itt és most akar hatni, mint hosszú távon.

A keresetlen, kétdimenziós koncepció mindjárt a kerettörténeten tetten érhető: egy izraeli színésznő (hogy az egyik legnagyobb, az ebből a filmből nem derül ki), Gila Almagor a hangulatos jeruzsálemi forgatagban a kamerának mesélget. De nemcsak, hogy ezzel nem tesz hozzá semmit a filmhez, hanem még ki is zökkent belőle, mivel gyakorlatilag közeg és partner nélkül kell eljátszania egy nem létező szerepet.

Ha ezt a keretjátékot csupán az indokolja is, hogy az izraeli koproducer csak azzal a feltétellel szállt be a finanszírozásba, ha izraeli jelenet és izraeli színész is szerepel a filmben, akkor is a rendező kutya kötelessége lett volna életszerű szituációkat és minimum egy partnert rendelni a jelenetekhez, és épp olyan figyelemmel, humorral és emberismerettel megrendezni, mint a cselekmény törzsét. Vicc az is, hogy bár a múltban játszódó történet és benne a főhősnő egyik kijelentése épp szöges ellentétére utal annak, hogy ő egyszer Izraelben kössön ki, ezt a kerettörténetben elintézik egy „Ki hitte volna!”-vállrándítással - holott pontosan tudjuk, hogy az életben nem így történt, és nem véletlenül. De hogy ezzel a film belső logikája is megbicsaklik, az úgy látszik, senkit nem zavart.

Az egyik legnagyobb izraeli színésznő, de ez a filmből nem derül ki - Gila Almagor a Hajnali lázban Fotó: Horgas Péter

De a kerettörténet tényleg csak apróság, ha túl sokszor trappol is bele a fontos pillanatokba. Lili és Miklós szerelme a lényeg, amit fekete-fehérben látunk, bár ettől sem szebb, sem hitelesebb, sem komolyabb nem lesz. Sőt, hiába fekete-fehér, így sincs stílusa - és ezáltal atmoszférája sem. Azon kívül, hogy az arcokat jól lehet látni, így azok mesélnek el mindent, a képi megfogalmazás több erényére nem tudunk rávilágítani. Megdöbbentően szegényes a képi világ, és ez nem arra vonatkozik, hogy nem volt pénz ennél izgalmasabbra vagy karakteresebbre, hanem hogy nem volt hozzá vízió. Súlyos hiányossága a filmnek.

Marad a primér cselekmény, amit Gárdos a regényhez képest valamelyest felturbózott, hogy - a képpel szemben - még színesebb legyen. Bizonyos szereplők jelentőségét például megnövelte, elsősorban Lili és Miklós legjobb barátaiét és a stockholmi rabbiét (Scherer Péter fajsúlyos alakításában), ami kifejezetten jót tett a filmnek. Szintén erénye, hogy a többi mellékalakon keresztül hangsúlyosabbá tette a poszttraumás szindróma különböző megnyilvánulásait - ez sokkal érzékenyebb és jobb megoldás, mintha flashbackjeleneteken keresztül emlékeztetné a nézőt arra, min mentek keresztül ezek az emberek, és milyen lehetett a terhükkel újrakezdeni.

Fajsúlyos - Scherer Péter és Schruff Milán a Hajnali láz című filmben Fotó: Horgas Péter

Az sem maradhatott ki, hogy sokan az átélt gyötrelmek utóhatásaiba haltak bele, akár úgy, hogy a betegségükből már nem tudtak meggyógyulni, akár úgy, hogy a traumából nem tudtak felállni. Ezek itt csak röviden felskiccelt epizódok, de kihagyhatatlanok. Jelentős szerepet kap ugyanakkor az identitás újrafogalmazása, ami szintén egy elmaradhatatlan motívum a posztholokauszt-történetekben.

Kevésbé látszik szükségesnek viszont, hogy Gárdos egy antagonistát is kreált Gold Judit (Petrik Andrea) személyében, ami nemcsak feleslegesnek, de eltúlzottnak is tűnik. Lilinek ez a barátnője már a regényben is aktívan akadályozta a szerelem kibonatkozását, de itt még több kört futunk vele: hol így, hol úgy akar ártani nekik. Pedig a történetnek nincs szüksége még több drámai feszültségre, mint hogy a túlélők életben maradása továbbra sem garantált, bármikor meghalhatnak. Nem hiányzott ide még valaki, aki egyre elszántabban és őrültebben akar rosszat nekik.

Eltúlzott antagonista - Petrik Andrea, Piti Emőke és Földes Eszter a Hajnali láz című filmben Fotó: Horgas Péter

Az meg, hogy Liliből egyszerre előtör a leszbikus vonzalom, végképp felesleges húzás volt, motivációnak elég az is, hogy neki semmi mása nincs, csak a Lilivel közösen átélt borzalmak összekovácsoló ereje. Petrik Andrea hiába jó színész, a karaktere szinte karikatúrává válik, végzete pedig megcsúfolása annak, amit Seress Zoltán játszik el pár jelenettel korábban. Érdekes, hogy majdnem ugyanez a felállás (viszonzatlan leszbikus szerelem, a poszttraumás holokauszttúlélő útkeresése, a cionista és a lokálpatrióta ellentéte és az öngyilkosság) mennyivel finomabban és árnyaltabban jelenik meg egy idei német filmben, a Phoenix bár-ban.

Lili és Miklós figurájába és párosába azonban nem lehet belekötni, ők azok, akik a filmben hibátlanul működnek. Ez köszönhető a két főszereplőnek, Piti Emőkének és Schruff Milánnak, akik lenyűgözően játszanak (főleg Schruff, akinek a karaktere is izgalmasabb), de annak is, hogy az ő szerepüket nem kellett megírni, ott volt a levelekben. Élő volt, igaz volt, és a vásznon is hiteles. Természetesen az ember nem állja meg könnyek nélkül, amikor Miklós a saját versét olvassa fel Lilinek telefonon, vagy amikor felismeri őt annak ellenére, hogy Lili ijedtében letagadta magát. De Földes Eszternek is van több olyan pillantása, arca, ami hasonló megrendülést vált ki.

Lenyűgözően játszanak - Piti Emőke és Schruff Milán a Hajnali láz című filmben Fotó: Horgas Péter

Magyar filmben csak az számít szokatlannak, hogy ők maguk is mennyit sírnak a vásznon. Nem mintha nem volna indokolt, de ezt nálunk másképp szokás ábrázolni, hosszú, néma csendekkel és mély pillantásokkal, hogy az érzelgősség vádja még véletlenül se érhesse az alkotót. Gárdos nem fél a szentimentalizmustól, még azt is bevállalja, hogy a szerelmesek váratlan találkozását nagy tapsviharral ünnepelteti meg a statisztéria által, vagy hogy a legjobb barátokat is összeboronálja. Igazi hollywoodi pillanatok.

Ha azt nézzük, hogy ezekkel a szépen megágyazott, alaposan kijátszott nagyszabású gesztusokkal Gárdos a nézőknek kedvez, mert így könnyebben ébreszt együttérzést és egyáltalán, érzelmeket bennük, akkor nem hibáztathatjuk. A nézők nagy része épp ezért jár moziba. És hogy ez egy másik mércével mérve túl könnyű megoldás vagy túl olcsó trükk, nem számít.

Hollywoodi pillanatok - Schruff Milán és Piti Emőke a Hajnali láz című filmben Fotó: Horgas Péter

Amíg a magyar film nem tud legalább ilyen primer módon hatni, addig nem lesz nézője. Amit inkább a szemére vethetünk, hogy ez a fajta profizmus és kiszámított hatásmechanizmus nincs jelen a film egészében, csak egyes jelenetekben. Más jelenetek pedig suták, ügyetlenek. Vagy hogy amikor végre megszületik egy ilyen pillanat, gyakran olyan hirtelen vágnak át a következő jelenetre, hogy ki sem tart a hatása rendesen.

De azért ne kisebbítsük a tényt, hogy ezek a pillanatok szép számmal vannak jelen a Hajnali láz-ban. És többnyire meggyőzőek a színészi alakításai is, meg ott az a fantasztikus története. Nem lehet elhagyni a mozit anélkül, hogy az embert meg ne érintené. Igen, lehetett volna jobb is, másmilyen is, de azt nem vitathatja el senki, hogy ezt Gárdosnak kellett elmesélnie. Márpedig ő így képzelte.