Néhány szempont, amelyet figyelembe vettem a válogatás során:
A 19., 16., 9. és 3. helyezett leírása komoly spoilereket tartalmaz Az ébredő Erőből, csak az olvassa el, aki már látta a filmet, vagy akit nem zavar az élményrontás.
Nute Gunray jelen van a Birodalom felemelkedésének valamennyi jelentős fordulópontjánál, mégis csapnivaló gonosztevő: mást sem csinál, csak a kezét tördeli, meg aggodalmaskodik; elvileg a Kereskedelmi Szövetség vezetőjeként hatalmas befolyással rendelkezik, valójában csak egy kicsinyes funkcionárius, akit dróton rángatnak. Az orr nélküli, vágott szemű, ázsiai akcentusú neimoidiai faj képviselőjeként ráadásul az előzménytrilógia kínosan rasszista sztereotípiákat hordozó idegenjeinek sorát gyarapítja.
Kevés a hamis pillanat Az ébredő Erő-ben, ám a Legfőbb Vezért mintha a Disney másik leányvállalata, a Marvel egyik szuperhősfilmjéből vágták volna be véletlenül – pont olyan súlytalan, mint Thanos. Az uralkodó megüresedett helyébe lépő Snoke egy hétmérföldes, béna külsejű CGI-óriás, ami azért is kiábrándító, mert Andy Serkis képes volt egy majmot úgy életre kelteni, hogy érzelmileg kötődjünk hozzá, most meg agyonnyomja az analóg trükkjeire oly büszke filmből kilógó mesterséges grafika.
Mire Lucas eljutott A Sith-ek bosszújá-hoz, oly mértékben beleszerelmesedett a digitális technológiába, hogy az új jelentős negatív szereplőt már teljes egészében bitekből tákolta össze. A szeparatisták kiborg hadvezére a Notre Dame-i púpos toronyőr és egy négykarú csontvázpókszörny keveréke, akinek a köhögése elvileg a sebezhetőségét hivatott jelképezni, de ezt a göthös robotot lehetetlen komolyan venni. Grievous hangjára eredetileg Gary Oldmant szemelték ki, szerintem a fénykardgyűjtő műmájeren még ő sem segíthetett volna.
Az egyiknek olyan a feje, mint egy piros seggű pávián, a másiknak meg hiányzik az orra: ők az első fejvadászok, akikkel az Egy új remény-ben találkozunk, és kétségkívül a hierarchia legalját képviselik. A két tahó, kötekedő kocsmatöltelék azzal henceg, hogy 12 naprendszerben ítélték őket halálra; jó kérdés, hogy csak szájhősködnek-e, vagy emberükre akadtak Obi-Wan Kenobiban, mindenesetre az öreg két jól irányzott fénykardsuhintással pontot tesz a karrierjük végére. A doki fűbe harap, Ponda Baba meg a keze nélkül busonghat, hogy a jedi mester a világ összes városának összes kocsmája közül pont az övébe sétált be.
Az ébredő Erő-ben sokkal mélyebb betekintést nyertünk a rohamosztagosok zárt, szabályozott világába, mint bármelyik korábbi részben; példának okáért kiderült, hogy az Első Rend nőket is felvesz a seregébe, és tiszti pozícióba is kerülhetnek. A Trónok harca büszke lovagjaként megkedvelt Gwendoline Christie egyelőre csak a magasságával tudott kitűnni, a szerep maga kimerült annyiban, hogy az engedetlen Finnt regulázta, majd fogságba esett. De a páncélja pofás, és van még kétfilmnyi esélye feljebb kerülni a listán.
A birodalmi haditengerészet csinovnyikja, aki a galaxis egyik leggyorsabban cserélődő munkakörét kénytelen betölteni; kiszolgáltatott bürokrata, aki végtelen profizmussal, összeszorított foggal engedelmeskedik elviselhetetlen főnöke szeszélyeinek, tudván, hogy ellenkező esetben úgy jár, mint az elődje, akit a szeme láttára fojtottak meg. Nem egy hálás meló. Ha túlélte volna a háborút, a hadbíróság előtt tuti azzal védekezett volna: „csak parancsot teljesítettem.” A bűnei alól nem mentesül, ám lélekjelenléte elismerésre méltó.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen egy mintakatona, valószínűleg az utolsók között hoznánk fel a fejvadászokat, hiszen azok öntörvényű alakok, akik csak a vérdíjra hajtanak. Jango Fettről azonban szó szerint egy komplett klónhadsereget mintáztak. A mandalóriai fejvadász marcona, harcedzett férfi, csipetnyi istenkomplexussal – klónoztatott magának egy gyereket, önmaga kicsinyített mását –, ám renoméján valamelyest csorbít, hogy A klónok támadása végső csatájában Mace Windu ripsz-ropsz lecsapja a fejét, megfosztva minket egy epikusnak ígérkező párharctól.
Nap mint nap zökkenőmentesen lebonyolítani a Jabba palotájában tartott, világraszóló bulikat, megszervezni a Sarlacc-etetéseket: ez sokat kivesz az emberből. Akarom mondani, a twi’lekből. A fejéből kinövő nyúlványt partedliként hordó, vámpírszerű udvarmester egy kenetteljes savanyújóska, önjelölt divatdiktátor, aki úgy bodorítja a szóvirágokat, mint a birodalmi szénfagyasztó a füstöt. Igazi szitkomalapanyag lehetne, ahogy az udvari bohóccal, Salacious B. Crumbbal vetélkedik a gazdájuk kegyeiért: a kowaki gyíkmajom borsot tör az orra alá, és persze rendre ő húzza a rövidebbet.
Ha Jango Fett kiszervez valakinek egy olyan fontos megbízatást, mint egy prominens szenátor megölése, fix, hogy a legalkalmasabb alvállalkozót választja a feladatra. Zam Wesell annak ellenére igazolja Fett emberismerő készségét, hogy a Padmé Amidala elleni merénylet végül meghiúsul. Az alakváltó Wessell nem számol vele, hogy az exkirálynő mellé jedi testőröket osztottak be, akik megérzik a gyilkos százlábúak jelenlétét, másfelől viszont kiváló mesterlövész, szédületes ügyességgel lavírozik a coruscanti forgalomban, és csak a halál torkában árulná el a megbízója nevét.
Dookun nehéz kiigazodni. A klónok támadásá-ban őszinte meggyőződéssel kérleli Obi-Want, hogy álljon mellé a Palpatine szenátor elleni harcban, mintha valójában nem a körmönfont Sith nagyúrnak dolgozna Darth Tyranus álnéven. Három jedivel is párbajozik, ám neki van a legidiótább formatervezésű fénykardja. Viszont Christopher Lee azon kevés színészek egyike, akik valódi érzelmeket képesek tolmácsolni a prequelekben. Teljes átéléssel alakítja a túlkoros Sith-tanoncot, a párbajok alatt vadul vicsorog, a kivégzése előtt páni félelem költözik a tekintetébe; érces hangjával és Hammer-horrorokban szerzett tapasztalatával méltóságot és tekintélyt kölcsönöz Dookunak.
Felőlem Lucas ágálhat, amennyit csak akar, úgyis minden Star Wars-rajongó tisztában van vele, hogy Han lőtt először. Ám az Egy új remény megváltoztatott jelenete kapcsán mindig csak az űrcsempészről beszélünk, méltatlanul másodhegedűs szerepbe kényszerítve ellenfelét. Greedo mind az eredeti verzióban, mind a felújított változatban emlékezetes mellékalak, jó a félig hüllő-, félig rovarszerű dizájnja, tetszik, hogy susogós zubbonya színben harmonizál a bőrével. A halála mindkét változatban dicstelen, de többet érdemel annál, mint hogy egy méterről mellélőjön.
Már az eredeti trilógiában sem rejtették véka alá a készítők, hogy a militarista, diktatórikus Birodalom a náci Németországra hajaz (Lucas többek közt második világháborús témájú kalandfilmekből merített ihletet), ám Hux tábornok habzó szájú beszéde a katonai díszszemlén felsorakozott rohamosztagosok előtt tobzódik a náci szimbolikában, akár Leni Riefenstahl is rendezhette volna. Hux fanatikus híve a legfőbb vezérnek, ő az első parancsnok, aki túléli a szuperfegyver-támaszpontja pusztulását, a Kylo Ren iránti leplezetlen megvetését látva pedig bőven látok potenciált kettejük rivalizálásában.
Süldő koromban ölre mentem volna bárkivel, aki vitatni merészeli, hogy Boba Fett a világ legvagányabb karaktere, és hetekig koslattam a fröccsöntött figurája után a bolhapiacon. Jabba hírhedt fejvadásza alig párszor szólal meg, de ütött-kopott páncélja, vasaló formájú űrhajója és fortélyos fegyverei beindították a képzeletemet. Felnőtt fejjel sajnos szembetűnő, hogy Fett a gyakorlatban szinte semmi érdemlegeset nem csinál. Han Solo jóformán az ölébe pottyan, majd A jedi visszatér-ben vakon, bohózatba illő csetlés-botlással taszítja a halálba.
A harcsabajszú fogathajtó-versenyző úgy néz ki, mint valami kungfumester egy elfeledett nyolcvanas évekbeli Kurt Russell-akciófilmből, a rosszindulata azonban nem ismer határokat: gátlástalan rohadék, aki semmilyen eszköztől, csalástól nem riad vissza, hogy bebiztosítsa a győzelmét. A szandálos filmek fogatversenyeit a Forma-1-futamok nyaktörő iramával ötvöző Baljós árnyak-beli akciójelenet során aljasabbnál aljasabb húzásokkal iktatja ki az ellenfeleit, akár egy rajzfilmes gonosztevő – szerencsére a szórakoztató fajtából.
Három gazfickó is felkerült a listára, akik a tatooine-i gengszterfőnök holdudvarába tartoznak – aki ennyi válogatott gyilkosnak parancsol, azzal nem ajánlatos ujjat húzni, mint ahogy Han Solo a saját bőrén tapasztalja meg. A Star Wars Tony Sopranója egy gusztustalan meztelen csiga, a Dűne homokférge és Harkonnen bárója egy személyben, aki ledér ruhákba öltözteti a táncosnőit, robotokat kínoz, és puszta szórakozásból szörnyek elé veti az ellenségeit. A jedi visszatér legszebb elégtétele, amikor Leia a rabláncával megfojtja a hájpacnit. (Bónusz: emlékeznek a szitkomötletemre? Nos, a főcímzenéje megvan.)
Van, akitől a fizimiskája miatt félünk. Van, aki a hirtelen dühkitöréseivel rémiszt meg. És van, hogy azért hűl meg bennünk a vér, mert valaki mentes minden érzelemtől. Tarkin kormányzó szenvtelensége ijesztőbb, mint a szörnyszülöttek, mivel ismerős a számunkra, a történelemkönyvek lapjain nem egy efféle pragmatikus hóhérról olvashatunk. A gőgös kormányzó Adolf Eichmann módjára egyengeti az uralkodója útját, és még Darth Vadert is pórázon tartja; a horrorveterán Peter Cushing csak az Egy új remény-ben szerepelt, ám befészkelte magát rémálmainkba.
Darth Maulnak nincs múltja, nincs személyisége; nem tudjuk, honnan jött, vannak-e saját céljai, vágyai. Nem is kell, hogy legyenek: Darth Sidious Sith-tanonca az ideális csatlós, aki kérdés nélkül teljesíti a parancsokat. Az ördögarcra tetovált Rorschach-teszt ezer dialógusnál is fenyegetőbb, a dupla pengéjű fénykard leleplezése libabőrös fordulat. A Baljós árnyak miatta a legjobb a prequelek közül, a végső párbaj meg kenterbe veri az összes többit, javarészt a kaszkadőr Ray Park ruganyos, akrobatikus, energikus mozgásának köszönhetően, aki úgy kelti életre Mault, mint egy ugrásra kész ragadozót.
A rajongók közül sokan zúgolódtak, hogy az előzetesek alapján Az ébredő Erő új maszkos főgonosza nem elég elrettentő, és csupán árnyéka Darth Vadernek. J. J. Abrams azonban éppen ezt a hatást kívánta elérni az Első Rend lovagjával, aki a hajdani Sith-nagyúr örökébe szeretne lépni. És milyen jól döntött! Még sosem láthattuk, hogyan születik egy Sith-lovag, így Adam Driver vívódó, zaklatott, türelmetlen, haragján uralkodni képtelen nebulója vadonatúj színfolt a szériában, súlyosan terhelt családi háttérrel megfejelve.
Olykor vicces, ahogy hisztériás rohamot kap, és tör-zúz a fénykardjával, néha már-már szánalomra méltó, esendő alak, ugyanakkor magában hordozza egy szívtelen gonosztevő csíráját. Torz tükröt állít Luke Skywalker jedivé válása elé – őt a fény kísérti –, egyszersmind a duzzogó kamaszként ábrázolt Anakin upgrade-elt, minőségibb változata. És hiába végzett a széria legkedveltebb szereplőjével, mégsem kívánjuk a pokolba – sőt, alig várjuk, hogy újra feltűnjön a vásznon.
Az Amerikai Filmintézet 2003-ban kiválasztotta minden idők száz legjobb filmes gonosztevőjét, és Vadert csupán Hannibal Lecter és Norman Bates előzi meg. Az Empire magazin egyenesen a valaha volt második legjobb filmszereplőnek kiáltotta ki 2008-as toplistáján. Az egyik kedves barátom meg a minap mesélte, hogy két és fél éves kislánya elkapott a tévében fél percet A Birodalom visszavág-ból, és megijedt a robotbácsitól, ám azóta folyton róla beszél, a birodalmi indulót dudorássza, és nem lehet kivenni a kezéből a játékfigurát.
Honnan ered ez a félelemmel vegyes vonzódás egy bádogember iránt? Mi lehet az oka? Ébenfekete páncélja és tükörfényes sisakja, amelyek az űr hidegét árasztják? Az asztmás, mechanikus légzés, ami az egyik legismertebb hangeffekt a filmtörténetben? Netán James Earl Jones (itthon: Hollósi Frigyes) teátrális orgánuma? Vagy John Williams zenei témája? A válasz persze, hogy mindezen tényezők együtt emelik ki a mezőnyből Vadert, aki a prequelek fényében valóságos tragikus hős: az első hat epizód voltaképp róla szól, a kiválasztottságát eltékozló Anakin felemelkedését, korrumpálódását és bukását meséli el.
A leggonoszabb szereplő titulusa azonban nem azt az embert illeti meg, aki a döntő pillanatban meginog, hanem azt, aki aprólékos munkával, szövevényes politikai machinációk révén felépít egy galaktikus birodalmat. A mezei szenátort, Palpatine-t, aki kiprovokál egy háborút, majd ráveszi a döntéshozó szervet, hogy rendkívüli hatalommal ruházza fel. A báránybőre bújt farkast, Darth Sidious-t, aki orránál fogva vezeti az univerzum legerősebb lovagrendjét, és túljár a legokosabb jedi mesterek eszén.
Ian McDiarmid öt filmben kamatoztatta a brit színpadokon felszedett tudását: A jedi visszatér-ben maga a megtestesült Kaszás, felhólyagosodott arcú gnóm, akinek a puszta nevének említésétől a gatyájába csinál mindenki. Ám úgy istenigazából A Sith-ek bosszújá-ban élhette ki magát: szavaiból csöpög a méreg, és a végső transzformáció pillanatában úgy tombol, ahogy azt egy főgonosztól elvárjuk. („Korlátlan hataloooom!”) A zsánerfilmes főgonoszok mindig világuralomra törnek, de ritka az olyan, aki valóra is váltja. Boruljanak le Palpatine előtt!