A két vén kujon már csak ugatja a szépet

Paolo Sorrentino azon kevés kortárs filmrendező közé tartozik, akit hideg fejjel végiggondolva is nyugodtan zseninek lehet nevezni. Az Ifjúság című új filmjének képei lélegzetelállítóak, a nemzetközi színészválogatott pedig az érzelmek széles skáláját hívta elő belőlünk. A halál közelségével, múltbéli hibáinkkal szembenézni még akkor is keserves dolog, ha amúgy ki vagyunk tömve pénzzel. Még sosem láttuk ilyen sérülékenynek Michael Caine-t, aki egy svájci luxushotel törzsvendégeként tekint vissza az életére.

Nagymamámmal sokat néztünk együtt filmeket. Bár gyakran morgolódott, hogy már megint miért olyat néztünk meg, amiben gyilkolnak és bűnözőkről szól, azért mindig rá lehetett venni egy következőre. A Straight Story - Igaz történet után azonban nem mérgelődött, könnyek szöktek a szemébe a fűnyírón utazó, múltját elrendezni kívánó öregember miatt, és arra kért, hogy még ilyen filmeket mutassak neki. Azt hiszem, az Ifjúság-ot is szerette volna, és legfeljebb Harvey Keitel gyakori káromkodásai miatt bosszankodott volna.

Michael Caine az Ifjúság című filmben Forrás: Mozinet

Mint a legtöbb, a korban már bőven benne járó ember, Michael Caine visszavonult karmestere és Harvey Keitel utolsó, életét összegző mesterművére készülő filmrendezője is a múlton rágódik, emlékeket próbálnak előrángatni a feledés homályából és az egészségügyi problémáik miatt nyavalyognak.

Hány cseppet tudtál ma pisilni?

- kérdezik meg rendszeresen egymástól. Hiába tűnik úgy, hogy csak a számvetés maradt hátra az életükből, fanyar humorérzéküket így sem veszítették el. Ez a mentalitás nagyon tetszett volna nagymamámnak.

Paolo Sorrentino szinte az összes eddigi filmjében Toni Servillót tette meg főszereplőnek. Volt ő már száműzetésben élő maffiózó (A szerelem következményei), pokerarcú politikus (Il Divo) és kiüresedett római író (A nagy szépség). Servillo egy igazi kaméleon, Michael Caine viszont bárkit is játsszon el, mindig van benne valami abból a határozott fellépésű, bizalmat sugárzó személyből, akit az elmúlt évtizedekben Michael Caine-ként ismertünk meg.

A visszavonult karmesterrel komoly hibái ellenére könnyű azonosulni, vagy legalábbis bizalmas viszonyba kerülni vele és egyfajta nagyapafiguraként tekinteni rá, mivel egy régi ismerős, a kicsit mindig ugyanolyan Michael Caine játssza. Ez persze nem azt jelenti, hogy az angol színész ugyanazokra a manírokra építené a játékát: még talán sosem volt olyan sérülékeny, mint most, az Ifjúság-ban.

Rájuk telepszik az öregkori melankólia - Michael Caine és Harvey Keitel az Ifjúság című filmben Forrás: Mozinet

Lehet, hogy elsőre bárki cserélne a karmesterrel és a filmrendezővel, és már most aláírná, hogy öregkorában őt is egy svájci luxushotelben dögönyözzék, a séták alkalmával az alpesi táj friss levegőjét szívhassa magába. A kép azonban csak a felszínen ilyen idilli, az irigylésre méltó környezet ellenére is rátelepszik az öregkori melankólia a két régi barátra.

Paolo Sorrentino gyönyörűen megkomponált, stílusbravúrokban dúskáló képeiből mindig kiérezhető a mélabú, az elmúlt ifjúság miatt érzett csendes kétségbeesés. A két öregember tágra nyílt szemmel, majdhogynem lebénulva bámulja, ahogy a rájuk ügyet sem vető, életerőtől duzzadó, pucér szépségkirálynő (Madalina Diana Ghenea) leereszkedik melléjük a termálmedencébe. Most már csak a látvány maradt nekik, de abban még utoljára, nagy élvezettel elmerülnek.

Madalina Ghenea, Michael Caine és Harvey Keitel az Ifjúság című filmben Forrás: Mozinet

Talán úgy lehetne a tragédia mibenlétét a legegyszerűbben megfogalmazni, hogy míg a fiataloknak ott van a jövő, tervezhetnek, reménykedhetnek, addig a karmesternek és a filmrendezőnek alig maradt ideje valamire. Az előbbi a teljes tétlenségbe menekül, hiába hívogatják az angol királynő születésnapjára, ő nem akar többet fellépni. A rendező az ellenkező utat választja, fiatal forgatókönyvírókkal veszi körbe magát, és a mozgóképes végrendeletét próbálja megalkotni.

Az önbecsapás két különböző módját választották: a karmester már azelőtt el akar tűnni a világból, mielőtt valóban meghalna, a rendező pedig a nagy mesterművével akarja meghosszabbítani az életét.

Önmagában létező mikrokozmosz - Ifjúság Forrás: Mozinet

Ennek a két embernek a keserves, de méltósággal viselt számvetése az élettel talán elégséges téma lett volna Sorrentinónak a pályája elején, amikor megalkotta az eddigi legtökéletesebb filmjét, a hihetetlenül koncentrált, formailag lenyűgöző és érzelmileg megrendítő A szerelem következményei-t. De ahogy ez már A nagy szépség-ben is látható volt, őt most már egy nagyobb, keszekuszább, átláthatatlanabb kép megfestése érdekli.

Az Ifjúság fókusza rendszeresen eltávolodik a két főszereplőről: fényűző, szomorkás életképeket kapunk a luxushotel lakóiról és dolgozóiról, újabb és újabb mellékszereplők bukkannak fel, tűnnek el és lépnek elő megint. Az olasz rendező egy önmagában létező mikrokozmoszt alkotott meg, ahol az embereknek semmi dolguk nincsen, így előbb-utóbb kénytelenek szembesülni önmagukkal, addig elhanyagolt kapcsolataikkal, múltbéli tévelygéseikkel.

A mellékszereplők szépen lassan a helyükre kerülnek - Paul Dano és Rachel Weisz az Ifjúság című filmben Forrás: Mozinet

Ez a csapongó filmszerkesztési mód akár hibaként is felróható lenne, hiszen emiatt újból és újból megakad az Ifjúság ritmusa, és olyan érzetet is kelthet, hogy nem tart sehova a film. A lebegő buddhista szerzetest magam is szükségtelen és giccses betoldásnak éreztem, a többi mellékszereplő azonban szépen lassan mind a helyére került, mindegyikük mellé jár egy minikatarzis meghazudtolva a róluk kezdetben alkotott sztereotip képet.

A szépségkirálynőről kiderül, hogy nemcsak csodálatos teste, hanem esze is van, a Paul Dano által alakított, fiatal kora ellenére önsajnálatban elmerülő színész nagy nehezen, de új irányt ad a karrierjének, az elhízott futballsztár meghökkentő színfoltja a filmnek, a mindig elbűvölő Rachel Weisz és a dívaként a rendezőre törő Jane Fonda pedig kíméletlenül, de amúgy jogosan olvas be a két főszereplőnek. Még a csupán néhány mondatot kapó, szabadidejében egy videójáték előtt táncoló masszőrlányról is azt gondoltam, bárcsak jobban megismerhetem volna.

Elbűvölő jelenség, de azért kíméletlenül beolvas az apjának - Rachel Weisz az Ifjúság című filmben Forrás: Mozinet

Paolo Sorrentino csinált már ennél jobb filmet, és talán most jutott a legközelebb a magamutogatáshoz, az öncélú szépséghalmozáshoz. Vannak jelenetek, amelyek önmagunkban erősebbek, mint a film szerves részeként. De ő van akkora zseni, hogy még ezzel a tökéletlen, néhol túldíszített filmjével is képes volt az érzelmek széles skáláját előhívni belőlem. Ha nagymamám még élne, Sorrentinónak ezt a filmjét mutatnám meg neki először, és én is örömmel ülnék le mellé, mert ahogy a maradandó alkotásokkal lenni szokott, az Ifjúság is csak egyre jobb lesz attól, ha újból és újból megnézzük.