„Ilyen is csak Udóval történhet meg!” – nevetett fel Nemes Gyula, amikor elmeséltem neki, hogyan született meg ez az interjú. Kaliforniai idő szerint reggel 7-kor hívtam Udo Kiert, aki éppen egy kávét kortyolgatva nézte a híreket – aznap halt meg Nancy Reagan –, és kicsit álmosan, de lelkesen kezdett beszélni Zeró-ról, Bódy Gáborról és Saul fiá-ról. Negyedóra múlva aztán kapott egy telefont, hogy egy mezítlábas férfi szaladgál a farmján, jöjjön oda azonnal, kihívták a rendőrséget. Az interjúnk félbeszakadt, de másnap, Udo kedvenc interjúzós napszakában, reggel 7-kor folytattuk a beszélgetést. Mint kiderült, a rendőrség elfogta a férfit, és visszaszállította a helyi elmegyógyintézetbe, így aztán Udo sokkal felszabadultabban mesélhetett többek közt arról, mit keresett Roman Polanskival egy night clubban, és miért nem A nimfomániás a legerotikusabb filmszerepe.
Mi fogta meg a Zeró-ban?
A méhek. Az emberek nem értik meg, hogy a méhek kihalófélben vannak, és ha meghalnak, mi is meg fogunk, mert nem lesz mit ennünk. Bár egy olyan embert játszom a filmben, aki mobiltelefon-tornyokat épít, és ezek a mobiltelefon-tornyok megölik a méheket, de legalább példát mutatok, mit csinálnak rosszul az emberek. Az elkövetkező hetekben kapok méheket egy barátomtól, és a farmomon fogom gondozni őket. A sivatag ideális a méhtartásra. A méhek egyébként olyan nagymértékben pusztulnak el, hogy Amerikában már kölcsönözni szokták őket. Teherautóba rakják Kaliforniában, megdolgoztatják a keleti partokon lévő farmokon, majd visszautaztatják a méheket.
Változnak az idők, mi pedig most szembesülünk a következményekkel. Ahogy Bódy Gábor is mondta (magyarul mondja): az idő bűn. Elpusztulnak a növények, kihalnak a méhek, és már víz sincs. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja, hogy hetente háromszor meg kell öntöznöm a kertemet, különben háromezer dollárra büntetnek, azt hittem volna, hogy őrült.
Magyarul kellett beszélnie a Zeró-ban. Könnyen ment?
Természetesen. Tudok pár szót magyarul (magyarul mondja): „Jó napot kívánok”, „megbízásom a császár”, „az idő bűn”. Bódy Gáborral, akihez a legerősebb barátság fűzött a rendezők közül, együtt csináltuk a Krétakör-t és a Katonák-at. Én voltam az első színész magyar filmben, akit szinkronizáltak, ezért csak a szájmozgást kellett megtanulnom. Nagyszerű időket töltöttem Magyarországon, úgyhogy amikor Gyula felajánlott egy szerepet a Zeró-ban, szívesen fogadtam.
Nemes Jeles László, a Saul fia rendezője is szerepel a Zeró-ban. Találkoztak a forgatáson?
A forgatáson nem, de a Palm Springs-i Filmfesztiválon igen. Röviden elbeszélgettünk, és gratuláltam neki. Nagyon örültem, hogy a Saul fia nyerte az Oscart, mert lenyűgözött a technikai megvalósítása, és a történetét is nagyon erősnek találtam. Ráadásul ugyanakkor játszódik, amikor születtem: 1944 októberében.
Többször is játszott már nácit.
De csak vígjátékokban. Háromszor játszottam Adolf Hitlert, legutóbb az Iron Sky 2-ben, és szerepeltem Tarantino Grindhouse-ában is, de ezek mind humoros szerepek voltak. A nácizmus olyan sötét foltja a történelmünknek, hogy soha nem tudnék egy drámában nácit alakítani.
A Margery Booth: The Spy in the Eagle's Nest, amiben szintén Adolf Hitlert fogja játszani, nem tűnik vígjátéknak.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez film meg fog valósulni. A rendezők felkínálnak szerepeket, és ha érdeklődöm utánuk, pár nappal később már fenn is vagyok az IMDb-n. Sok filmet csak úgy, ellenőrzés nélkül felraknak oda. Ez a film arról szól, hogy Adolf Hitler, aki egy énekesnő miatt járt az operába, megkéri őt, hogy vacsorázzon vele, a brit kormány pedig tudomást szerez erről, és beszervezik kémnek az operaénekest. A sztorihoz nekem is volt egy ötletem: mivel Hitler vegetáriánus volt, azt javasoltam, a vacsoránál végig zöldségekről diskuráljon.
Ott volt Cannes-ban is, amikor félreértették Lars von Trier hírhedt kijelentését, miszerint ő náci.
Először is szeretném leszögezni: Lars von Trier az egyik legjobb barátom, és nem náci. A közönség soraiban elhangzott valami Leni Riefenstahlról (híres német filmrendező, aki a náci pártnak is készített propagandafilmeket – S. T.), amire ő válaszként elmesélte a történetet, hogy az édesanyja csak a halálos ágyán árulta el neki, hogy az apja, bizonyos Mr. Hartmann, német volt. „Szóval én is német, én is náci vagyok” – mondta Lars, vagyis azzal viccelt, hogy minden német náci. És mivel a világ legnagyobb sajtószobájában mondta ki azt a szót, hogy náci, futótűzként terjedt el a hír.
De Lars von Trier nem náci. Én nem dolgoznék egy nácival 25 évig.
Lars briliáns filmrendező, az egyik legjobb Európában, én pedig szerencsés vagyok, hogy az ő kaliberéhez mérhető direktorokkal, Fassbinderrel, Gus van Santtel, Werner Herzoggal dolgozhattam. Ők csinálhatnak olyan filmet, ami nem tetszik az embereknek, de rosszat nem.
Lars von Trierrel 33 évre nyúló filmterve is volt, a Dimension, amihez minden évben találkoztak Eddie Constantine-nel, Stellan Skarsgårddal, Jean-Marc Barr-ral, és még pár színésszel, és forgattak pár percet. De aztán a projekt hirtelen félbeszakadt. Mi történt?
Az volt a terv, hogy minden évben találkozunk egy napra, és felveszünk hárompercnyi filmet. Azért is volt jó ötlet, mert barátok vagyunk, és így minden évben találkoztunk. Színészként nagyon büszke voltam rá, hogy harminc évre szóló szerződésem van, a projektet ugyanis 1991-ben kezdtük és 2024-re terveztük a premiert. Aztán az egyik évben nem forgattunk, és elhalt a projekt.
Lars csodálatos ember, de ha egyszer eldönt valamit, nem kérdezed tőle az okokat. A Sráckor-hoz szerintem nem volt köze a döntésének, mert soha nem került szóba köztünk az a film, és a koncepció is más volt: ők 12, mi pedig 33 éven keresztül forgattunk volna. A félkész anyag, úgy tudom, megjelent DVD-n, de én nem láttam, és nem is fogom, mert a befejezetlen dolgaimat nem szoktam megnézni.
Egyszer azt mondta, élete legjobb tanácsát Lars von Triertől kapta, aki csak annyit mondott önnek: „Ne színészkedj!”.
Tudni kell, hogy amikor egy rendező találkozik egy színésszel, nem az alapján dönti el, hogy akar-e vele dolgozni, hogy hogyan játszik, hanem hogy mit lát benne. Lars von Trierrel a Mannheimi Filmfesztiválon találkoztam – ugyanott, ahol Bódy Gáborral. Elbeszélgettünk, és azt mondta, szeretné, ha én játszanám a Médea főszerepét. Lars nem szereti az erős sminket a színészeken, ezért azt kérte, hogy igazi szakállal, zsíros hajjal, koszosan jelenjek meg az első jelenetben. Alig kezdtük el a felvételt, rögtön leállított. „Elfelejtettem szólni, hogy már van egy sztár a filmben. Adtam neked egy lovat, a férfiasság szimbólumát, vasinget viselsz, és van két nagy kutyád. Ne színészkedj! Legyél csak egy fáradt király!” Mást nem mondott az elmúlt 25 évben.
Ha Larsszal játszom, mindig erre a tanácsra gondolok. Ő szereti a realisztikus színjátszást, amely Marlon Brando, majd Robert De Niro nyomán jött divatba, és azt is, ha egy színész természetes: ha a néző nem érzi, hogy színészkedik. Ezért nem kaptak díjat a színésznők a Lars von Trier filmjeiben nyújtott alakításukért.
Kiváltságos helyzetben van: nemcsak a legjobb rendezőkkel, de a legnevesebb színészekkel dolgozhatott. A Dogville-ben és a Manderlay-ben például Lauren Bacall-lal.
Larsnál nincs sztárrendszer: ugyanúgy bánik minden színésszel, nála mindenki ugyanolyan autót és hotelszobát kap. A legtöbb filmjét Svédországban, Tröllhattan egy régi gyárépületében forgatja, amely ma már stúdióként funkcionál, minket pedig egy közeli hotelben szoktak elszállásolni. A Dogville forgatásán mindannyian együtt vacsoráztunk egy étteremben: egymás mellett ült az asztalnál James Caan, Lauren Bacall, Ben Gazzara, Stellan Skarsgård, Chloë Sevigny, Jean-Marc Barr és jómagam. Ben Gazzarának eszméletlen történetei voltak, csakúgy, mint Bacallnak, aki a régi hollywoodi időkről mesélt.
Megosztana egyet Bacall történetei közül?
Nem tudok sajnos, olyan régen volt már. Arra emlékszem, hogy sokat mesélt Humphrey Bogartról, de ezek magánjellegű történetek voltak, amiket nem adhatok tovább.
Játszott a pornóelemeket is tartalmazó A nimfomániás-ban, de kifejezetten humoros volt a szerepe. Melyiket tartja a legerotikusabb szerepének?
A nimfomániás-ban azért választottam a pincér szerepét, mert tudtam, hogy egy ilyen mély filmben a néző várni fogja a pillanatot, amikor nevethet, és amikor eltűnnek [Stacy Martin vaginájában] a kanalak, én pedig elnézést kérek, amiért elfelejtettem kihozni azokat, a közönség nevetni fog.
De hogy melyik volt a legerotikusabb szerepem? Talán A Birodalom. Az apám, akit szintén én játszottam, maga volt az ördög, és az egyik jelenetben közvetlen közelről látszott, ahogy megszületek, és kijövök az anyám méhéből. A legnehezebb és a legszórakoztatóbb szerepem volt ez.
És a Barb Wire – A bosszúálló angyal Pamela Andersonnal?
Vannak színészek, akiknek nem kell színészkedniük, mert filmikonok. Pamela Anderson is ilyen. Amikor felkértek a filmre, rögtön igent mondtam, és nagyon jól szórakoztam a forgatáson. A szerephez le kellett borotválnom a hajam, cserébe pedig azt kértem a rendezőtől, hogy ne instrukciókat adjon, hanem engedjen Pamela közelébe, hadd szagoljam meg őt. Ha távolból is, de hadd szippantsam be Pamela Anderson illatát, mert az lesz nekem a legjobb instrukció.
Amikor felajánlották a francia botránykönyv, az O története filmverziójának főszerepét, éppen egy éjszakai klubban mulattak Roman Polanskival. Gyakran éjszakáztak így akkoriban Polanskival?
Nem. Akkor a Test Frankensteinnek premierje miatt tartózkodtam Párizsban. Nyolckor volt a premier, de senki nem hívott, hova menjek, ezért ideges lettem, és felhívtam a recepciót, hogy a rendezővel, Paul Morrissey-vel szeretnék beszélni. Közölték, hogy Morrissey épp most távozott, de Mr. Polanski még a hotelben van. Úgyhogy felhívtam Polanskit, aki átinvitált a szobájába, ahol pár barátjával italozott, és velük mentem a premierre.
A premier után egy éjszakai klubba is elkísértem Polanskit és a barátait, ahol odajött hozzám egy ismeretlen ember, és felajánlotta az O történeté-nek főszerepét. „Én nem játszom pornófilmekben” – hárítottam el az ajánlatot, mire a többiek elkezdték rugdosni a lábam az asztal alatt. Amikor elment az illető, mondták, hogy muszáj elvállalnom a filmet, mert ez a legerotikusabb betiltott könyv Franciaországban. Ha eljátszom a szerepet, mindenhol jól fognak fogadni. Úgyhogy elvállaltam. Azóta viszont csak néha találkoztam Polanskival: sajnálatos módon nem tartozom a baráti körébe.
Kérem, meséljen: milyen volt Andy Warhollal lógni a Factoryben?
Andyt általában szilveszterkor láttam New Yorkban, amikor elmentünk a Studio 54-be. Sok buliba voltunk hivatalosak, mert mindenki meg akarta hívni Andy Warholt. De engem nem Warhol, hanem Paul Morrissey fedezett fel. Münchenbe repültem éppen, és egy szakállas férfi ült mellettem. Beszédbe elegyedtünk, elmeséltem neki, hogy színész vagyok, és ugyanazzal a lendülettel megmutattam a fényképem az egyik magazinban. Ő elkérte a telefonszámom, és felírta az útlevele utolsó oldalára.
Ha beleírja a számomat az útlevelébe, akkor ez fontos lehet, gondoltam, úgyhogy megkérdeztem, kihez van szerencsém. „Paul Morrissey vagyok, és Andy Warholnak dolgozom” – mutatkozott be a szakállas férfi, aki néhány hónappal később azzal hívott fel New Yorkból, hogy éppen egy kis filmen dolgozik, Carlo Pontinak csinálja a Test Frankensteinnek című filmet, és van egy szerepe számomra. „Köszönöm! Kit játszom?” „Frankensteint.”
Leforgattuk hát a Frankensteint a Cinecittában, ahol Andy Warhol is meglátogatott minket, hogy készítsünk pár képet a glamúrmagazinoknak. A forgatás utolsó napján, amikor szomorkodva elvonultam a szobámba, és egy kisüveges bort iszogattam, bejött hozzám Paul, és azt mondta: „Azt hiszem, német Drakulánk lesz.” „Ki lesz az?” „Te. De le kell adnod kilenc kilót egy hét alatt.” Egy hétig nem ettem mást, csak salátát, így annyira legyengültem, hogy a Vér Drakulának forgatásán egy tolókocsiban kellett ülnöm.
A szerencsés találkozások meghatározták a pályáját. Volt szerencséje két idoljához, David Lynchhez és Andrej Tarkovszkijhoz is?
Igen. Épp az Otthonom, Idahó-t forgattuk, amikor David Lynch szerepet ajánlott nekem a Twin Peaks sorozatban, de hogy melyiket, arra már nem emlékszem. A Twin Peaks forgatása ütközött az Otthonom, Idahó-éval, ezért végül nem tudtam elvállalni. Később láttam őt és Isabella Rossellinit egy étteremben, és váltottunk pár szót. Isabella és én nemrég csináltunk egy filmet Guy Maddinnel, mi is volt a címe?
Keyhole. Remek film.
Igen, köszönöm. Szóval találkoztam még párszor Lynchcsel különböző társasági eseményeken, és csak annyit mondtam neki, hogy szeretem a filmjeit. Nem szoktam rendezőknél kilincselni. Képzelje el, ha azt mondanám David Lynchnek, hogy szeretnék vele dolgozni. Mire ő: „Ki nem?” (nevet) Milyen kínos lenne!
Tarkovszkijt Rotterdamban láttam. Fura élmény volt. A földszinten álltam, és megéreztem, hogy valaki erősen figyel. Felnéztem, és Tarkovszkijjal egymásba fonódott a tekintetünk. Majd engem is arrébb vont valaki, és őt is. Én ránéztem, ő meg rám – ennyi volt a találkozásunk. Nagyon szeretem Tarkovszkij filmjeit, és Fassbinder is szerette Tarkovszkij filmjeit, ahogy Lars von Trier is, arról nem beszélve, hogy Lars von Trier Fassbinder filmjeit is szereti. Mit mondjak, jó ízlésközösségben élek.
Alejandro Jodorowsky mesélte az el nem készült Dűné-jéről szóló dokumentumfilmben, hogy önnek is szánt benne egy szerepet.
Cannes-ban akart velem találkozni Jodorowsky, csak annyit tudtam, hogy egy szerep miatt. Hosszú keresés után csak egy kis, félreeső hotelben sikerült szállást találnom, és felhívtam a fesztivált, hogy megérdeklődjem, hol szállt meg Mr. Jodorowsky. Kiderült, hogy ugyanott, mint én. Felhívtam, és megbeszéltük, hogy öt perc múlva találkozunk a hallban. Ugyanolyan színű ruhában és ugyanabban a pillanatban sétáltunk le a szemközti lépcsőkön. Amikor találkoztunk, annyit mondott: „tiéd a szerep”.
Feyd Rauthát játszottam volna a Dűné-ben, akit David Lynch filmjében Sting alakított. Jodorowsky szereposztása sokkal izgalmasabb volt, mint Lynché, mert a nagybácsimat Orson Welles, az uralkodót pedig Salvador Dalí játszotta volna. Ez volt az első alkalom, hogy együtt dolgoztunk volna Jodorowskyval. Nem sokkal később adott egy forgatókönyvet, és megkért, hogy találjak hozzá producert. Sajnos nem találtam, és a pénzt sem tudtam összeszedni a Szent vér-hez.
A mai napig elszomorodom, ha szóba kerül, mert az anyámat Bette Davis játszotta volna. A filmben nem lettek volna kezei, ezért én, a fia megígérem neki, hogy kölcsönadom a sajátomat. Végig Bette Davis mögött álltam volna, én emeltem volna a szájához a teáscsészét. Jóval később, a fiával kis költségvetésű filmként forgatta le Jodorowsky a Szent vér-t.
Pár éve aztán megint kaptam tőle egy forgatókönyvet: Jeff Bridgesszel és Asia Argentóval tervezett egy gengszterfilmet, aminek David Lynch lett volna a producere, de ez sem jött össze. Nekem viszont szerződésem volt Lynch cégével, így felajánlottak egy szerepet a Mit tettél, fiam? című Herzog-filmben, én pedig elfogadtam. Szóval háromszor jártam közel ahhoz, hogy Alejandróval dolgozzak, de egyszer sem jött össze.
És a találkozás Billy Wilderrel? Mégiscsak az Alkony sugárút a kedvenc filmje.
Az összejött. Sok-sok évvel ezelőtt Benedikt Taschen barátom házában, amikor Amerikába jöttem. Benedikt csodálatos, európai partikat adott, nem hollywoodi glamúrpartikat. Az a különbség a kettő között, hogy az amerikai partikon vizet kell inni és a legjobb oldaladat mutatni, hogy olyan emberekkel ismerkedj, akik segíthetik a karriered. Az európai partin pedig csak összejöttök, és jól érzitek magatokat. Billy Wilderrel is egy ilyenen találkoztam. Később egy fotósorozatot is csináltam egy magazinnak az Alkony sugárút stílusában. Olyan színészt alakítottam, aki valaha hollywoodi sztár volt. A kanadai énekes, Bryan Adams készítette a képeket.
Amikor pár éve interjút adott az Origónak, azt mondta, „talán eljátszhatnám Lugosi Bélát, ahogy egyedül éldegél a hegyekben”. Mint egyik Drakula a másikról, milyen véleménnyel van Lugosiról?
Bár a Nosferatu volt az első, de Lugosié a legfontosabb Drakula a filmtörténetben. Fantasztikus volt a játéka, és erősek, kifejezőek a gesztusai. Persze minden horrorfilm jobb fekete-fehérben, de az ő karaktere ettől függetlenül is nagyon erős volt. Martin Landau remekül játszotta Lugosit az Ed Wood-ban. Nemrég én is kaptam egy ajánlatot, hogy játsszam el Lugosit egy angol filmben, amely Ed Wood utolsó napjairól szól. Már haldoklik Ed Wood, amikor Lugosi kikel a koporsójából, és azt mondja: „Gyere, segítek neked, csináljunk még egy utolsó filmet”. És csinálnak.
Ed Woodot sokan minden idők legrosszabb filmrendezőjének tartják. Tényleg ő volt a legrosszabb?
Természetesen nem. Ed Wood filmeket akart csinálni, csak nem volt rá pénze. Ez látszik is rajtuk, de én szeretem a filmjeit. Amerikában vannak stúdiófilmek és független filmek, és én jobban szeretek függetlenekben játszani, mert ott szabadabb kezet kapok. Amikor olyan nagy költségvetésű filmben játszom, mint az Armageddon, csak egy csavar vagyok a gépezetben.
A következő filmem a Downsizing lesz, amit Alexander Payne-nel forgatok májustól. Elég nagy lesz az egy stábra jutó Oscarok száma: Payne-nek kettő, Matt Damonnak egy, Ms. Witherspoonnak egy, Christopher Waltznak pedig szintén kettő van. Fantasztikus a forgatókönyv - ennyit elárulhatok róla.
Nem hiányoznak a főszerepek?
Nem. Nemrég játszottam egyébként főszerepet az Altes Geld című nyolcórás tévésorozatban, ami az osztrák korrupcióról szól. Ha főszerepet játszom, csak annyi a különbség, hogy több időm van alkotni és kibontani a karaktert, de a The Guardian például egyetlen kézmozdulatért rakta fel a Melankóliá-ban nyújtott alakításomat a listájára, amelyben azt gyűjtötték össze, kinek adnák az Oscart.
Különben is: utálom azt a szót, hogy mellékszerep. A német azt mondja, unterstützen, az angol azt, hogy support, de miért kéne egy színésznek támogatni a másikat? Mindössze arról van szó, hogy kisebb a szerepe.