Mégsem kell még temetni Almodóvart

Pedro Almodóvar három filmmel ezelőtt mélyrepülésbe kezdett, a legutóbbi munkája (Szeretők, utazók) pedig egyenesen katasztrofális volt. Örömmel jelentjük Cannes-ból, hogy a Julieta végre megállítja a negatív tendenciát. Szerény, visszafogott, nagyon szép film, a spanyol zsenitől megszokott harsány színekkel és izgalmas főhősnőkkel.

Tíz évvel ezelőtt Pedro Almodóvar még viszonylag tévedhetetlennek tűnt. Több évtizedes karrierje során voltak ugyan kisebb hullámvölgyei, de a neve erős nemzetközi védjeggyé vált, és népes rajongótábora tudta, hogy még ha előszeretettel újra is hasznosítja saját ötleteit, minden Almodóvar-film hoz egy megbízhatóan magas színvonalat. Harsány, buja látványvilággal, tragikomikus melodrámával és az idegösszeomlás szélén álló asszonyokkal.

Pedro Almodóvar és Adriana Ugarte a Julieta cannes-i díszbemutatóján Forrás: AFP

A 2006-os cannes-i filmfesztivál volt az a pont, amikor talán a legközelebb állt hozzá, hogy elnyerje a fesztivál fődíját a Volver-ért, de végül egy teljesen felejthető Ken Loach-film diadalmaskodott (ő is újra itt van idén a versenyben), a Volver-nek pedig csak a színésznőit tüntette ki Wong Kar-wai zsűrije.

A Volver után viszont megkezdődött a mélyrepülés, egyre több önismétléssel, ami a Megtört ölelések-ben még mérsékelten szórakoztató, A bőr, amelyben élek esetében viszont már kifejezetten bosszantó volt. A katasztrofális, Almodóvar szándékai szerint a korai vicces-punkos filmjeinek hangvételéhez visszakanyarodó Szeretők, utazók kapcsán pedig elkezdtük leírni a mestert.

Adriana Ugarte a Julieta című filmben Forrás: Cannes Film Festival

A Julietá-t már megint visszatérésként promotálták: Almodóvar visszatér a melodrámázó asszonyokhoz és az anyákhoz. Pedig alapvetően nem visszatérésre lett volna szüksége, hanem egy eredeti ötletre. A legutóbbi alkotói válságából (ami a Kika és Titkom virága idejére tehető) úgy tudott kikecmeregni, hogy nem saját ötletből dolgozott, hanem egy regényt adaptált (Eleven hús), és most is ez tűnt a jó megoldásnak.

A Julieta ugyanis a három éve irodalmi Nobel-díjat nyert Alice Munro két novelláján alapul (eredetileg angolul is akarta megfilmesíteni), és ha az alapmotívumok némileg almodóvarosnak is nevezhetők, a hangulat sokkal komorabb és szomorúbb, mint a téma szempontjából az életműben hozzá legközelebb álló Mindent anyám-ról vagy a Volver esetében.

A címszereplő ötvenes asszony (Emma Suárez) egy véletlen találkozás miatt visszatekint az életére, fiatalkori szerelmére és a lányával való kapcsolatára. Huszonévesen egy vonaton ismerkedett meg leendő gyermeke apjával, Xoannal (Daniel Grao), bár a férfi körül már akkor is hárommal több nő tolongott a kelleténél.

A fiatal Julietát Adriana Ugarte alakítja, aki klasszikus „chica Almodóvar”; istenien mutat harsány, főleg piros ruhákban, és akárhol megjelenik, minden szem rászegeződik. Kifejező, csupa szem arcához még az az idétlen tépett frizura is jól passzol, amit eddig csak Sharon Stone a Casinó-ban, illetve a Roxette énekesnője tudott elviselhetővé tenni.

Adriana Ugarte a Julieta című filmben Forrás: Cannes Film Festival

Julieta és Xoan románca bitang jól mutat a vásznon, visszaköszön az a szenvedélyes, színes látványvilág, ami miatt korábban Almodóvar volt minden jelmez- és látványtervező álma, de ahogy a történet egyre komorodik, a színek is elfakulnak és besötétednek.

A legérdekesebb, hogy a látványt leszámítva milyen szerény, visszafogott film a Julieta. Nyoma sincs az életmű korábbi darabjaira tett utalásoknak, vicces cameóknak (a korábbi Almodóvar-múzsák közül csak Rossy de Palma tűnik fel egy meglehetősen baljós szerepben) és úgy általában humornak sem. A kevesebb ezúttal mégis több, a Julieta, ha nem is az életmű új csúcspontja, mégis nyomós érv amellett, hogy továbbra is bízzunk Almodóvarban.