Amíg Gaspar Noé vagy Lars von Trier azon fáradoznak, hogy szalonképessé tegyék a pornót a mozivásznon, Luca Guadagnino olasz rendező az Alain Delon és Romy Schneider főszereplésével készült A medence remake-jével bebizonyítja, hogy 2015-ben is ugyanúgy kell felizgatni a nézőt, mint 1969-ben: káprázatosan buja látvánnyal, ellenállhatatlan filmsztárokkal és túlcsorduló szexuális feszültséggel.
Guadagnino hat évvel ezelőtti előző filmjével, a Szerelmes lettem-mel is elképesztő vizuális érzékről tett tanúbizonyságot, így az nem meglepő, hogy az A Bigger Splash valamennyi kockáját ki lehetne rakni a falra, és Tilda Swinton minden egyes hacukája a legmenőbb divatbemutatókon is megállná a helyét. A film ettől viszont még nemcsak stílus és látvány tartalom nélkül, hanem kompakt kis kamaradráma tele feszültséggel és energiával, ráadásul a menekültválság beleszövése aktualitást ad az időtlen történetnek.
Swinton egy David Bowie-tipusú rocksztárt (mennyire kézenfekvő) alakít, aki épp Pantelleria szigetén lábadozik egy hangszál-operáció után és gondoskodó, fiatalabb szeretőjével (Matthias Schoenaerts továbbra is a legkeresettebb európai színész, de nem véletlenül) napozgat, szexelget és lubickol.
Az idillt a nő korábbi szerelmének, Harrynek (Ralph Fiennes) az érkezése zavarja meg. Harry márpedig az a típus, aki mindenbe belezavar; folyamatosan dupla amplitúdón pörög, mindig a figyelem középpontjában akar lenni, és mindenkit meg akar hódítani. Ráadásul magával hozza nemrégiben felfedezett tinédzser lányát (Dakota Johnson) is, aki Lolita-magánszámmal készül szórakoztatni az egybegyűlteket.
Csodás nézni ezt a négy figurát és a négy színészt, akik mindannyian kicsit saját maguk felnagyított karikatúráját adják nagy élvezettel és beleéléssel. Swinton divatikon-kaméleon, aki a szokásosnál kevésbé androgün és fura, viszont több jelenetben istennőszerűen gyönyörű. Schoenaerts a Bikanyak-ban és a Rozsda és csont-ban megismert melankolikus kamionsofőr típust hozza.
Dakota Johnson pedig ezerszer szexibb, mint A szürke ötven árnyalatá-ban bármikor. Érdekes egyébként, hogy noha ő Melanie Griffith lánya, ebben a szerepben inkább Sharon Stone-ra emlékeztet az Elemi ösztön-ből, ami femme fatale témakörben az egyik legnagyobb dicséret.
Mindannyiukat elhomályosítja azonban A Grand Budapest Hotel-nek köszönhetően reneszánszát élő Ralph Fiennes, aki zavarba ejtően szemérmetlen és egy eddig soha nem látott, végtelenül szórakoztató oldalát mutatja (a The Rolling Stones Emotional Rescue cimű számára előadott performansza szenzációs!), de a film promóciós körútján örömmel állította, hogy "Harry, c'est moi", azaz a karakter ő maga.
Az A Bigger Splash-t egyébként a velencei filmfesztiválon tartott világpremierjén ellenségesen fogadta az olasz közönség, és füttykoncertet lehetett hallani a végefőcím alatt, állítólag azért, mert a rendező nem túl hízelgő színben mutatja be a hazáját.
Ezzel vitatkoznék, mert az egymással cicázó szép emberek gyilokra menő drámája az élvezetes színészi alakításokon kívül még nem sok újat tesz hozzá a 46 évvel ezelőtti eredeti filmhez, viszont azzal, hogy a helyszínt áthelyezték a Szicília és Tunézia partjai közötti kis szigetre, ahová folyamatosan érkeznek a menekültek, egy végnapjait élő paradicsom hangulata lett a filmnek. A vásznon látható szépség így egyszerre fülledten érzéki, mégis hátborzongató.
Dakota Johnson A szürke ötven árnyalatában sem volt ennyire pucér
"De hát az hogy lehet, hiszen A szürke ötven árnyalatá-ban teljesen pucér volt?!" Teheti fel a teljesen jogos kérdést az olvasó, amire rögtön válaszolunk is, sőt, videós bizonyítékkal támasztjuk alá az állítást.
A kritika a tavalyi londoni filmfesztivál idején megjelent írás átdolgozott verziója.