Magához tért a kómából, és az Üvegtigrisből idézett

Tizenöt évvel ezelőtt került a mozikba az Üvegtigris, a kétezres évek legnépszerűbb magyar vígjátéka. Az Origónak adott interjújában Rudolf Péter örömmel mesélt arról, milyen véletleneken keresztül született meg a film, és milyen humoros történetek estek meg velük a forgatáson. Úgy véli, Búss Gábor Olivér vicces dialógusai mellett a remek színészi gárda miatt válhatott kultfilm az Üvegtigrisből, azt viszont nem érti, miért váltottak ki a termékelhelyezések akkora dühöt az emberekből, hiszen nélkülük el sem készülhetett volna a film. De a szponzorok és a színészek mellett arról is kérdeztük Rudolf Pétert, hogyan került Koko a filmbe, mit szólt nyelvész édesapja a sok káromkodáshoz, és számíthatunk-e negyedik részre.

• Fontos volt számára, hogy ne szociodrámát csináljon az Üvegtigris körül lézengő figurák életéből, hanem a nézők mellett a karakterek is nevessenek az életükön.

• Azért nem írtak hagyományos történetet a filmbe, mert nem akarták felkavarni azt az állóvizet, amiről a film szól.

• Csoki esetében sokat vacilláltak Csuja Imre és egy másik színész között. Végül Csuja mellett döntöttek, aki nemcsak macsó, de szerethetően szánalmas is tudott lenni.

• Nyelvész édesapja fülét sértette a káromkodás a filmben, de úgy érezte, nem lenne értelme megcsinálni az Üvegtigris 12 éven aluliaknak szánt verzióját, mert ezek az emberek így beszélnek.

• Nem védette le az Üvegtigris nevet, mert Magyarországon az visszatetszést keltett volna.

• A forgatókönyvíró Búss Gábor Olivéren múlik, lesz-e negyedik rész. Már beszélgettek róla, de egyelőre nincs konkrét terv.

Hogyan született meg az Üvegtigris?

Majd egy éven át nálam volt ez a forgatókönyv anélkül, hogy elolvastam volna. Mentségemre legyen mondva, meglehetősen zaklatott állapotban voltam, amikor megkaptam. A Vígszínházban A salemi boszorkányok-at rendeztem, a főpróbahét legsűrűbb időszakát éltük, amikor az egyik este kiléptem a színházból, megszólított egy ismeretlen úr, kezembe nyomott egy paksamétát azzal, hogy ezt egy Búss Gábor Olivér nevű miskolci újságíró küldi, mert ő maga nem tudott eljönni, kórházban van. Én átvettem, és úgy, ahogy volt, elfeledkeztem az egészről. Búss Gábor Olivér – roppant türelemről téve tanúbizonyságot – csak három hónap múlva érdeklődött, olvastam-e már. Szabadkoztam, majd szégyenszemre, ígéretem ellenére megint elfeledkeztem a könyvről.

Rudolf Péter Fotó: Hirling Bálint - Origo

Aztán egyszer csak felpörögtek az események. Kapitány Ivánnal a Vígszínház mögött a Művészben ücsörögve, lázasan ecseteltem, hogy filmet szeretnék rendezni. Gyerekkorom óta izgat, és bár színészként volt szerencsém jó néhány filmben játszani, minden egyes alkalommal azt éreztem, a kamera másik oldalához is van közöm. Azt hiszem, patetikus hangulatba keveredve leszögeztem, hogy nem akarok úgy meghalni, hogy nem rendeztem filmet. Ha választani kell, hogy belebukom, vagy meg sem próbálom, inkább a bukást választom. Ebben maradtunk.

Őszintén szólva, annak a valószínűsége, hogy erre belátható időn belül sor kerül, minimális volt. Én a Vígszínház színésze voltam, túl néhány színházi rendezésen, Iván pedig a reklámfilm egyik meghatározó rendező-operatőre. Hazaérve eszembe jutott a már jó ideje nálam lévő forgatókönyv. Lali’s Drive, ez volt az eredeti címe. Elolvastam.

Elementárisan hatott rám. Vinnyogtam a röhögéstől. Éreztem, hogy ezekhez a fickókhoz közöm van. És ha nekem közöm van hozzájuk, remélhetőleg sok ezer ember is így érez majd. Inkább irodalmi könyv volt, mint kész forgatókönyv. A lényeg azonban már ott volt benne. Olivér elképesztő humorú dialógusai, a fickók „életfilozófiája”, az egész közeg. Aznap éjjel már tudtam, hogy ezt végig kell csinálnom.

Ekkor jött egy újabb véletlen, Pitykó személyében, aki Olivér fiammal járt egy osztályba. A következő nap délutánján nálunk fociztak a kertben, amikor érte jött édesapja, Kovács Gábor, akiről úgy nagy általánosságban tudtam, hogy szintén zenész – vagyis filmes –, de hogy Ivánnal együtt ők alkotják a Filmpartners nevű céget, nos, azt nem. Szó szót követett, és pár perc alatt összeállt a kép.

Pataki Ági, Kovács Gábor és az Üvegtigris főszereplői Forrás: Budapest Film

Mivel ők is abban a stádiumban voltak, mint én – egy mozifilm elkészítésének lehetőségére vártak –, kis túlzással 48 óra alatt összeállt a csapat. Ivánt felkértem operatőrnek, mire ő felvetette, legyünk társrendezők. Elgondolkodtam egy pillanatra, de a hiúságomnál erősebben esett latba, hogy tudtam, van mit tanulnom.

Abban állapodtunk meg, hogy a jeleneteket én rakom fel, és én kommunikálok a színészekkel, a képi világért és az utómunkáért pedig ő felel. Azt hiszem, rengeteget tanultunk egymástól. Én biztosan. Ha bizonytalan voltam a saját játékomat illetően, biztonságot adott a jelenléte. És persze nem ilyen mereven működött a munkamegosztás sem.

Kapitány Iván és Rudolf Péter Forrás: Filmpartners

Miért pont önnek küldte el a forgatókönyvet Búss Gábor Olivér?

Erről igazán ő tudna mesélni. Nyilván addigi munkásságom alapján úgy érezte, közünk lehet egymáshoz. Jól sejtette, hisz azóta is barátok vagyunk. Abban biztos voltam, hogy rendezni fogom a filmet, az viszont felmerült, hogy nem én játszom Lalit. Iván segítségével meggyőztem magam.

Éreztem, hogy közöm van ehhez a fickóhoz.

A nagyszüleim munkásemberek voltak, a szüleim első generációs értelmiségiek. Én magam nem éltem soha úgy, mint Laliék, de az első öt évemet falun töltöttem, utána költöztünk kisvárosba, és csak tizenhárom évesen lettem pesti vigéc. Én semmiképp sem leereszkedő attitűddel viszonyulok ehhez a világhoz.

A filmet legtöbbször az a kritika érte, hogy nincs története. Nem is akartak hagyományos értelemben vett sztorit tenni a filmbe?

Hársing Hilda dramaturggal, akivel oly sok munkában dolgoztunk együtt, és persze Olivérrel úgy éreztük, hogy az állóvizet, amiről a film szól, nem érdemes felkavarni. Így is elrejtettünk történetszálakat, például a vasdarabról vagy a kocsivásárlásról, amik búvópatakként végigfolynak a filmen. Ebben a történetben pont ez a mozdulatlanság a szerethető.

Rudolf Péter Fotó: Hirling Bálint - Origo

Szándékosan nem írtunk ki helységnevet, csak azt akartuk érzékeltetni, hogy messze vagyunk a fővárostól. Arra is gondoltam, kiteszek egy táblát, hogy 412 km-re vagyunk Budapesttől. Ilyen tábla persze nem létezik, Magyarországnak nincs olyan pontja, ami több mint 400 km-re van a fővárostól, de ezzel is el akartam kicsit emelni a történetet.

Sokat emlegették a film kapcsán Kusturicát. Valóban hatott rá a Macska-jaj?

Amikor jön a siketnéma menyasszony, akit a feleségem játszik, és szétveri a budit, abba olyan ízt szerettünk volna csempészni, hogy arról eszébe juthasson az embereknek Kusturica. A Macska-jaj-t és A cigányok idejé-t is a rajongásig szeretem. De az Üvegtigris a mi közép-európai történetünk, amihez képest a Macska-jaj balkáni. És itt nem a közép-európai, gőgös, lebecsülő értelemben említem természetesen a Balkánt, hanem a más íze, más humora és másfajta bája miatt.

A magyar előképek, mint például a Roncsfilm, amely burleszkbe csomagolta már a magyar abszurdot és azt az érzést, hogy itt soha nem változik semmi, mennyire voltak fontosak önnek?

Fontos volt, de akár Menzel filmjeit is említhetném, amikben szintén megvan ez az életérzés, hogy itt fövünk Közép-Európában, valahonnan nézve mégis mindig a periférián. Ezekben a filmekben az önirónia a kapocs: hogy nem kesergünk, hanem röhögünk magunkon. Ha leírnám az Üvegtigris szereplőinek a mindennapjait, abból egy komoly szociodráma rajzolódna ki. De én azt akartam, hogy ők is nevessenek magukon, és azon, hogy semmi se jön össze, hogy beletolatnak a frissen vásárolt autójukba, és az út közepén törik ki a büfékocsi kereke, mert hol máshol törne. És persze fontos az örök remény is, hogy „majd beindul a tó...”.

A film utolsó jelenetének, amikor bemutatkoznak a rendőröknek és egymásnak is, miután lerobbant a büfékocsi, konkrét előzménye van. Nagyon jó barátom Samu, a Korál basszusgitárosa. Nekem ő csak Samu volt, nem tudtam, mi az eredeti neve, pedig hosszú éveken keresztül ültünk esténként kocsmákban, és váltottuk meg Kaszás Attilával, Eszenyi Enikővel, Pap Verával és az én akkori barátnőmmel, Erikával együtt a világot.

Előadások után gyakran jártunk Samuékhoz, mert nekik volt először videomagnójuk, néztük az aktuális filmeket, amiket úgy fordítottam le a társaságnak, hogy tíz szóból egyet tudtam, de állítólag így is egész jó történeteket raktam össze. Már öt éve zajlott ez a kocsmázós, világmegváltós éjszakai élet, amikor ültünk egyszer a Vígszínházban, és bemondta a portás, hogy Fekete Tibort várják a bejáratnál. Nem értettem, miért áll fel Samu. „Hát én vagyok Fekete Tibor!” Abszurd jelenet volt. Mindent tudtam róla, csak a nevét nem.

Az Üvegtigris-ben fontos volt számomra, hogy ezeknek az embereknek legyen egy értékrendjük, hogy kisebb árulásaik ellenére mégis összetartsanak. Törzsvendégnek lenni, az egy életérzés. Nekik Amerika a mániájuk, a tó felől nézve ez igazi „amerikai álom”. Nem illeszthetők bele a fogyasztói társadalom logikájába – és ezzel nem biztos, hogy ők járnak rosszul. Veszteseknek tűnnek. Egzisztenciális értelemben azok is. Ha az egyetlen szempontunk az adózás utáni nyereség.

Ha csinálnánk egy új részt, az Amerika-mánia fel se merülne, maximum cikizésként. Az első rész idején még több volt bennünk az illúzió, de a kapitalizmus azóta még ádázabb formát öltött. Nehéz elképzelni a demokrácia szánalmasabb változatát a mostani amerikai választási kampánynál.

Menzel mondta egyszer, hogy ha jól választja ki a színészt a szerepre, neki utána már nincs dolga, megy minden magától, és olyasmivel, mint a színészvezetés, nem is terheli a színészeit. Az Üvegtigris-en is azt érezni, hogy a színészek tökéletesen passzolnak a karaktereikhez.

Lehet, hogy volt olyan kollégám, akit megbántottam azzal, hogy behívtam castingra. Joggal gondolhatták, én igazán ismerhetem a kvalitásaikat. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, hogyan működik együtt ez a hat ember.

Hat zseniális színész még nem feltétlenül tud zseniálisan együttműködni.

Az Üvegtigris-nek hat főszereplője van, hat hiperaktív önsorsrontó. Semelyikük nem hallgat egy percnél tovább, mindenki reagál a másikra. Egy ilyen helyzetben rendkívül fontos a színészi közérzet, hogy mennyire tudunk felszabadulni egymás előtt. Színházban a színésznek több hónapja van rá, hogy a rendezővel együtt megformálja a szerepet, de filmen a szereposztás pillanatában sok minden eldől.

Szarvas József, Reviczky Gábor, Rudolf Péter, Gáspár Sándor, Horváth Lajos Ottó és Csuja Imre az Üvegtigris című filmben Forrás: Budapest Film

A casting után egy dramaturgiai kérdőjel volt bennem. Csoki mennyire legyen félelmetes figura? Emiatt gondolkodtunk két remek próbafelvételt mutató kolléga között. Végül Csujus (Csuja Imre – a szerk.) mellett döntöttünk, aki egyszerre tudott macsó és szerethetően szánalmas is lenni.

A másik érdekesség, hogy Sanyika eredetileg kataton figura volt, nem az a túlmozgásos alak, mint végül a filmben. A ruhapróbán említette Horváth Lajos Ottó, hogy neki van egy ismerőse, akiből megmutatna valamit – és elkezdte játszani a Sanyika-figurát. Azonnal átírtuk a karakterét. Először olyanra írta őt Olivér, mint abban a jelenetben, amikor Lali olvas neki, ő meg csak bambul. Végül ezt ötvözték Ottó ötletével. A film után többször is kérdezték tőlem, hogy tudtam egy ilyen beteg emberrel dolgozni, hisz sajnálatos módon nem ismerték Dzsottót, aki elsősorban színházban játszott. Ennél nagyobb dicséretet színész nem kaphat.

Jó hangulatban telt a forgatás?

Mámoros időszaka volt az életemnek. Reggel mindig meg kellett kérni a stábot, hogy ne az előző napi felvételeket nézegessék, mert nem haladunk a maival. Hamar létrejött egy olyan helyzet, amiben a stáb nemcsak munkaként tekintett a forgatásra, hanem magáénak érezte a filmet. Nagyon élveztük a forgatást, és ez egy pluszt adott a filmhez. Gáborék pedig profi körülményeket teremtettek.

Abban, hogy ennyi ember szereti az Üvegtigris-t, olyan apróságok is számítanak, hogy hogyan néz ki az a Babetta, és miként vannak felfestve azok a tűznyelvek. Több száz ember munkája van abban, hogy egy jó beköpésből szleng váljon, vagy egy lírai pillanat beégjen az emberek emlékezetébe.

De az érdem elsősorban Búss Gábor Olivéré. Ez a világ az ő világa. A filmben nem is nagyon van improvizáció. Két évig gyúrtuk a forgatókönyvet, mert elsőre elutasították, úgyhogy mire leforgattuk, minden névelő a helyén volt. A kettesben többet improvizáltunk, mert rengeteget esett az eső, és kénytelen voltam a forgatáson újragondolni a jeleneteket.

Dermesztő érzés volt, milyen kompromisszumokra kényszerültünk, hogy egyáltalán elkészüljön a film. Az utolsó nap még ott álltam a kezemben egy snittlistával, amin jó néhány mazsola volt, ami végül nem került be a kalácsba. Szégyellem magam, hogy nem voltam erőszakosabb, és nem harcoltam ki még egy forgatási hetet.

Rudolf Péter Fotó: Hirling Bálint - Origo

Az Üvegtigris már a forgatás során szerves része lett a helyiek életének. A prostituáltakat játszó színésznőkre ráhívták a rendőröket, a büfénél sorban álltak italért. Kiszolgálta őket?

Épp egy olyan jelenetet forgattunk, amiben Iván nem látszott, mert bent volt velem a büfékocsiban a kamerával. Már elhangzott a „zárás” szó, autók tehát nem jöttek, de egy idős pár elindult a büfé felé. Olyan elszántan közeledtek, hogy nem vették észre, egy forgatás közepén vannak. Azt hitték, nekik szól a „zárás”, nem a stábtagoknak, és kérdezték, miért zárunk be délelőtt 11-kor. Úgy gondoltam, hosszabb lenne elmagyarázni, hogy forgatunk, mint adni nekik egy kávét. Azt mondtam, ők az ezredik vendégek, és ingyen kapják a kávét. Meglepődve vették tudomásul, hogy ingyen kávézhatnak. Így talán nem tűnt fel nekik a borzalmas íze sem.

A magyar vígjátékoknak, de még az olyan filmek szinkronjának is, mint a Torrente vagy a Jay és Néma Bob visszavág, amik sokat cifráznak az eredetin, van egy sajátos káromkodós humora. A magyarok szeretnek kreatív káromkodásokon nevetni.

Amikor az Angyalok Amerikában-t rendeztem 1993-ban, sokat görnyedtünk Upor Lacival a szöveg fölött. Komoly fordítói és rendezői kihívást jelent, hogy az amerikaiak másképp jelzik a durvaságot, mint a magyarok. A szövegben minden negyedik szó a fuck volt, de mi nem így káromkodunk. Egy amerikai közegben nem mondhatom azt, hogy „a teremburáját”, de végigbazdmegolni sem lehet egy darabot.

Hogy túl puhány vagy túl durva a káromkodás egy filmben, az ízlés kérdése. Búss Gábor Olivér szerintem ezt is zseniálisan oldotta meg. Ő, mint egy nyelvész, a káromkodásokat is gyűjti. Feljegyzi a cifrábbakat, és maga is gyártja őket. Egy kreatív káromkodás ugyanolyan nyelvi bravúr, mint egy Szomory Dezső-mondat, csak más világból érkezik. Az ürességet lehet csupa bazmeggel ábrázolni, de Olivér szövegében önálló nyelv jött létre a káromkodásokból: mindig ott volt bennük a csavar, az íz, a humor.

Nyelvész édesapja mit szólt az Üvegtigris-hez?

Az ő fülét sértette a káromkodás. Tiszteletben tartottam a véleményét, de úgy éreztem, hazudnék, ha kihagynám a csúnya beszédet a filmből. Meg lehet csinálni az Üvegtigris-t tizenkét éven aluliak számára is, csak nincs értelme, mert ezek az emberek így beszélnek. Édesapám monológját végighallgatva beláttam, hogy egy-két jelenetben valóban olcsóbb megoldás volt részemről egy bazd meg-gel kitölteni a dialógust, mint keresni egy másik fordulatot, de összességében nem változtatnék az ízén.

Koko hogyan került be a filmbe?

Lali a világ végén vezet egy vacak kis büfét, és rajong valakiért, aki pont akkor állít be hozzá, amikor nem ő van a pultnál. Ez is önmagán túlmutató fricska: még ez sem adatik meg neki. Koko akkoriban volt a csúcson, adta magát, hogy ő legyen a betoppanó csoda. Hatalmas dolognak számított, hogy magyar olimpiai bajnokként betört a profi boksz világába, sikeres lett, ráadásul még showman is volt.

Én ismertem korábbról Kokót, együtt fociztunk, és miután felkértem, olyan profi módon vett részt a forgatáson, mint aki egész életében filmezett. Érezte, hol a kamera, és meg tudta ugyanúgy ismételni a jelenetét egymás után háromszor. Alázattal forgatott, valószínűleg minden élsportolóban ott a munka tisztelete – másként nem lehet a csúcsra jutni.

Koko neve jól csengett a szponzoroknál?

Nem volt hátrány, az biztos, de én elkényeztetett helyzetben voltam. Csak a már sikerrel kecsegtető találkozóknál vontak be Pataki Ágiék. Volt, aki támadta a filmet a termékelhelyezések módja miatt, de szponzoráció nélkül nem készülhetett volna el az Üvegtigris. Én korrekt akartam lenni a cégekkel szemben, ugyanakkor védeni az eredeti dialógust, és kikerülni az üvöltő reklámot.

Rendezőként kellett kompromisszumot kötnie, hogy mennyire látványos helyre fényképezik a különböző márkákat?

Voltak viták, mert nem akartuk pacekba fotózni őket, de egy idő után mindenki ráérzett arra, hogy kontraproduktív, ha túl látványosan tesszük be a cégüket a filmbe. Lehet, hogy nem sikerült mindegyiket olyan elegánsan elhelyezni, ahogy szerettem volna, de azt máig nem értem, miért váltott ki ez ilyen dühöt. Volt kritika, ami nem is szólt másról. Természetesen nem kötelező szeretni egy alkotást, de kötelező tisztelni a munkát, és érdemes legalább elgondolkodni azon, hogy ha nekem valami nem tetszik, mitől jelent mégis oly sokat emberek százezreinek. Nem elegáns ezt a réteget hülyének nézni. És most elegánsan fogalmaztam.

Rudolf Péter Fotó: Hirling Bálint - Origo

Le van védetve az Üvegtigris név? Több Üvegtigris étterem is nyílt a film bemutatása óta.

Amerikában már indítottak volna belőle egy hálózatot, de Magyarországon ez nem szokás. Azt hiszem, meg is szólnának érte. Sokan úgy gondolják, a magyar művész legyen szegény és alázatos, mert ha az egzisztenciájával is törődik, akkor nem lehet mély és misztikus művész. Komolyan egyikünk sem foglalkozott a gondolattal, de mikor egyre-másra nyíltak az üzletecskék, azért elgondolkodtunk.

Megoszlanak az ügyvédi vélemények. Van barátom, aki szerint védhető a név, más szerint csak a betűtípus. De ennek, azt hiszem, nincs már jelentősége. Inkább helyes dolog. Remélem, egy ingyenkávéra mindig betérhetnek az alkotók a Fapumákba és Üvegtigrisekbe. Az eredeti pedig egy megállapodás keretében ott áll és működik az eredeti helyén.

Van forgalma?

Van. Koko mesélte, hogy egyszer odament motorral, és megállt az élet, mert megelevenedett a film. Azt mondják, kultikus hely. Azért ezt szívesen hallja az ember.

Koko az Üvegtigris című filmben Forrás: Budapest Film

Nem olyan elhagyatott a környék, mint a filmben?

A tó kedvelt horgászhely. Amikor először mentünk oda, egy motel is állt mellette. Én eredetileg egy másik helyszínt néztem ki, Solymár környékén, háttérben a Pilissel. A tónak van egy idilli hangulata, az a sík terület viszont, a 10-es út mentén, a murvás kanyarral, kilátástalanabb atmoszférát sugárzott. Iván vett rá, hogy inkább ezt válasszuk. Ha már nagyjából egy helyszín, legyen lehetőségünk többféle hangulatot fülön csípni. Itt a domb és a víz több lehetőséget adott a variálásra. Át is írtuk a forgatókönyvet, hogy Laliék reménykednek benne, hogy beindul majd egyszer a forgalom a tó körül.

A tóhoz kapcsolódik egy lírai történet is. Van egy házunk az Őrségben, ahol velünk szemben egy remek házaspár lakott a faluban. Szerettem náluk ücsörögni. Amikor egyszer beszélgettünk Laci bácsival, kiderült, hogy ő ennek a tónak a környékén volt katona. Fontos számára a hely egy 56-os történet miatt. Az is kiderült, hogy a tóhoz legendák fűződnek, hogy hány meg hány ökrös szekeret nyelt el. Aztán hirtelen nagyon beteg lett Laci bácsi, tudta, kevés ideje van hátra.

Éppen az Üvegtigris utómunkáján dolgoztam, úgyhogy megkértem Wandát, a vágót, gyűjtse ki az összes olyan snittet Laci bácsinak, amelyben felbukkan a tó. Wanda összevágta, zenét rakott alá, de elkéstünk. Egy napot. De Laci bácsi emlékére ott maradt a filmben az a zenei motívum, amit Wanda a filmecske alá rakott.

Vett részt olyan rajongói klubos vetítésen, ahol kívülről tudták a film összes sorát?

Nem, de többször állítottak meg rajongók, akik elkezdték fújni a film szövegét elölről és tűpontosan. Előfordultam Üvegtigris-megnyitón is. Rábapatonyán, ha jól emlékszem, Babetta ügyességi verseny keretében lehetett egy ormótlan vasat nyerni. Sörösüvegeket kellett kerülgetni. Salgótarjánban egy nagyon agilis rajongócsapat gyűlt össze, ők a második részen segítettek is nekünk. Több napra letáboroztak, és nézték a forgatást. Az eső miatt bajba kerültünk, gyorsan kellett átállni egy komplikált helyzetben, és beszálltak melózni, cipekedni. Nagy segítség volt.

Ezek a legviccesebb magyar filmek

Az utóbbi évtizedben pár silány komédia elvette sokak kedvét a vicceskedéstől a vásznon, pedig mi, magyarok nagyon jók is tudtunk lenni ebben a műfajban. Hofi és Örkény országában vagyunk, specialitásunk a kesernyés humor, ami mögött rendszerint ott húzódik a nyomorúság és a tehetetlenség, de a tonnányi önirónia és vidámság is. Most talán mégis kezd magához térni a műfaj, ennek örömére összeszedtük a legviccesebb magyar filmeket. Nézze meg, melyik lett olvasóink kedvence!

Különös történetek kapcsolódnak ehhez a filmhez. A vasat például ellopták az első filmből. A forgatás végén akartunk róla pár vágóképet készíteni, de nem találtuk. A tinnyei postát pedig kirabolták nem sokkal azután, hogy mi ott helyszíneltünk előtte, és azon tanakodtunk, hogyan oldjuk meg a filmben a rablós jelenetet. Minket szerencsére nem zargattak emiatt a rendőrök, a balfácán csapatunkat nehéz lett volna bankrablónak nézni.

Hallottam olyan emberről is, aki magához tért a kómából, és az Üvegtigris-ből idézett. Kamasz gyerekeknek vetítették komoly műtét előtt a filmet, hogy ne izguljanak, inkább nevessenek. Külföldön is ismerik a filmet, Bulgáriában is nyílt egy Üvegtigris étterem. A harmadik résszel jártunk fesztiválokra. A spanyolok végigröhögték a filmet, pedig angolról fordították spanyolra, aminek a magyar szóviccek itt-ott biztos áldozatul estek. De azt, hogy emberek nem tudnak egyről a kettőre jutni, sehol nem kell magyarázni. A kiszolgáltatottságuk nemzetközi. Az észtek például mind a három Üvegtigris-t levetítették egy fesztiválon. Nem igaz tehát, hogy ez a film csak a mi ügyünk.

Kovács Gábor azt mesélte az Origónak, hogy az első Üvegtigris-t nem tudták eladni külföldre. Csak a horvát tévé vette meg ezer euróért, amit nem fizettek ki, és nem is adták le a filmet.

Pont egy hónapja találkoztam egy vajdasági magyarral, aki azt mondta, a horvát tévében látta először az Üvegtigris-t, szóval végül levetítették. Amikor a bolgárokkal beszélgettem erről, visszakérdeztek, hogy mikor ment bolgár film a magyar plázákban? Olyan gazdasági erő kéne felfuttatni ezt a hat ismeretlen embert mondjuk Szlovákiában, amire nincs kapacitás, mert ezt a plázavilágot az amerikai film dominálja.

Rudolf Péter Fotó: Hirling Bálint - Origo

Azt az igényt pedig, hogy odaforduljunk egymás felé, mert Lengyelországtól Bulgáriáig könnyebben értünk szót egymással a közös történelmünk miatt, elnyomja a KGST rossz ízű emléke. Kéne egy közös fórum, amit nekünk kell felépíteni, és pénzt tenni bele, másképp nem fog változni a helyzet. Egy lengyel filmre Magyarországon se ülnek be sokan, de én még emlékszem arra, amikor a Macska-jaj három kópiával 105 ezer nézőt csinált, a közönség pedig állva tapsolt a moziban.

Lesz Üvegtigris 4?

Ez elsősorban Búss Gábor Olivéren múlik. Se a másodikat, se a harmadikat nem terveztük. Akkor valósultak meg, amikor jött egy jó gondolat. Beszélgettünk már a negyedikről, de korai lenne válaszolni erre a kérdésre. Meglátjuk, mit hoz ez a furcsa sorozat, ami az életünk részévé vált. Eddig is együtt öregedett a csapat, és valószínűleg ezután is együtt fog.