Ettől a filmtől visszatér az életkedve

Vágólapra másolva!

Lélekemelő élményben lesz része annak, aki beül Bereczki Csaba útifilmjére, a Soul Exodusra, ami egy amerikai klezmeregyüttes fordított vándorlását követi nyomon a tengerentúlról Kelet-Európába. A The Brothers Nazaroff tagjai nemcsak végigzenélik, de végig is dumálják az utazást Montréaltól New Yorkon, Berlinen és Párizson át Budapest érintésével a Moldováig, de mindkettőt olyan felszabadultan és magas fokon művelik, hogy éppolyan öröm hallgatni a dallamaikat, mint a sztorikat és a filozofálgatást. Egy gondolatokkal felturbózott energiabomba ez a film.

Gyárfás Dóra

Vágólapra másolva!

dokumentumfilm Bereczki Csaba Soul Exodus zsidóság The Brothers Nazaroff klezmer

Aki nyolc évvel ezelőtt látta az Életek éneké-t Bereczki Csabától, azt már nem nagyon kell győzködni arról, hogy nézze meg a Soul Exodus-t, még ha a két film két különálló és önálló alkotás is, amik csak felszíni kapcsolatban állnak egymással: mindkettő egy zenei műfaj feltárásán keresztül beszél népekről, kultúrákról és azok elhivatott hordozóiról.

Az Életek éneke az erdélyi népzene, a Soul Exodus pedig a klezmer felkent papjait követi mindenhová, még a lelkük legrejtettebb zugaiba is. De minthogy dokumentumfilmről beszélünk, az eredményt alapvetően határozzák meg a hősei, azok személyisége, érdeklődése, temperamentuma és világszemlélete, ezért nyugodtan mondhatjuk: a Soul Exodus-t elsősorban a The Brothers Nazaroffért érdemes látni.

Itt van ez az öt amerikai zsidó, akik mind az Egyesült Államok más-más részéről érkeztek, különböző családi háttérből, környezetből, neveltetésből, még eltérő generációkból is, de közös volt bennük a klezmerzene iránti rajongás – amit ki-ki máshol és máskor fedezett fel magának –, és azon keresztül a saját identitásuk felkutatása és meghatározása utáni vágy. Mert úgy tűnik, ez a kettő nem létezik egymás nélkül: ha valaki a kelet-európai zsidó zenével akar foglalkozni, akkor először is meg kell értenie, mit jelent Kelet-Európa, és mit jelent(ett) ott zsidónak lenni, és mindezek után meg kell fejtenie azt is, mi köze neki mindehhez.

A The Brothers Nazaroff tagjai tehát (akik egy korábbi klezmerzenész, Nathan „Prince” Nazaroff előtt tisztelegnek a zenekar nevével) mindannyian eljöttek korábban erre a vidékre hosszabb időre – a huszonöt éve Budapesten élő Bob Cohen itt is ragadt közöttünk –, és megpróbálták megtalálni a történelmi, családi és zenei gyökereiket. Most pedig, Bereczki Csabával és stábjával egy road-movie keretében látogatnak vissza, és mesélnek, mesélnek az életükről.

Hol szóban, hol pedig dalban elevenednek meg az élményeik és gondolataik, és ez a kettő tökéletesen összefonódik, és kiegészíti egymást, mert a számok akkor válnak igazán értelmezhetővé, miután hallottuk őket a világról elmélkedni; a sok eszmefuttatás és személyes történet viszont túl tömény lenne önmagában, bármilyen izgalmas és mély is.

Ritkán látni ilyen őszinte és nyitott gondolkodókat, akik nem megváltani akarják a világot, csak megérteni, de azt olyan érzékenységgel és műveltséggel, hogy tízpercenként hangzik el olyan aranyköpés a szájukból, amit érdemes lenne fel- vagy megjegyezni. Az egyik kedvencemet Jake Shulman-Ment ejti el, akiből épp a pesti Dohány utcában tör fel váratlanul a zsidó lét definíciója: szerinte

zsidónak lenni azt jelenti, hogy az ember folyton azon gondolkozik, mit jelent zsidónak lenni.

De kedves történet az is, amiben elmeséli, hogyan lett hegedűművész a Szezám utca egy epizódja hatására, vagy amikor Daniel Kahn egy heves kirohanással előadja, hogy érzékeli ő a 9/11 utáni új világot New Yorkban. Lenyűgöző Bob Cohen fejtegetése arról, mit tudott nyújtani Magyarország az itt letelepedő zsidóknak az első világháború előtt (aztán hogyan vette el mindezt), vagy amikor Michael Alpert azon fanyalog, miért nem érdekli őt Párizs.

És még sok-sok emlékezetes beszélgetés arról, mit jelent nekik Izrael és Berlin, vagy épp a menekültkérdés – mind halál érdekes és értelmes felvetés, de csak érintőlegesen esik szó a holokausztról, és helyette inkább az azt megelőző pogromokra emlékeznek, mert annak a traumája is kihat nemzedékeken keresztül.

És közben táncolnak, futnak, röhögnek és isznak, és énekelnek, zenélnek a végtelenségig. Nem lehet őket nem irigyelni azért, hogy ennyire szabadok, és ennyire otthon vannak a világban – legalábbis amíg ott a kezükben a hegedű vagy más hangszer, amin keresztül bárkivel kapcsolatot tudnak teremteni, és amiből táplálkoznak, ami élteti őket.

Az a fantasztikus, hogy a magabiztosságuk ugyan csak az amerikaiakra jellemző, mégsem tipikus amerikai karakterek, mert tökéletesen beilleszkednek a Bosnyák téri piac közösségébe vagy az elhanyagolt moldovai kisváros miliőjébe is, és soha sehol nincs bennük sem a nyugatiak felsőbbrendűsége, sem az értelmiség gőgje.

Hiába amerikaiak, mégis otthonosak Kelet-Európában, hiszen valaha mindannyian innen származtak,

és akár a zene, akár a soha nem ismert ősök által, de közük van ehhez a vidékhez – és ettől mi sem érezzük őket idegennek.

Abban a pár jelenetben, ami látni engedi a film rendezőjét és kérdezőjét, Bereczki Csabát, ő is feltűnően komfortosan érzi magát köztük. Amilyen természetességgel fogadnak be bárki érdeklődőt maguk közé,

olyan könnyű őket is megkedvelni, annyira őszinték, nyíltak és szerények.

Érdekes pillanat például, amikor a zenekarból ketten egy pesti romkocsmában felvett beszélgetés után egyszer csak rázendítenek, miközben a háttérben jönnek-mennek a vendégek. És bár a zenének épp itt lenne a leginkább helye, hiszen a falakból is árad, hogy innen származik, az első percekben mégis furcsa, hogy valaki a táskájából előkapja a hangszerét, és belecsap a klezmerbe. Aztán pillanatok alatt helyrezökken a világ, és a zenészek, a többi vendég és a kocsma egy egységbe olvad össze.

Külön élmény felfedezni azt is, hogy a klezmer mennyire másról szól, mint a legtöbb dal a világon – sokkal inkább a folyamatos útkeresésről és a nagy egzisztenciális dilemmákról, mint a milliárdszor megénekelt szerelemről. (A filmben mindössze egy szám foglalkozik vele.) Csupa olyan kérdésről, ami bárkit érint, aki időnként a létezésén és a világban betöltött helyén töpreng, ezért

a film sem csak a zsidó vagy a klezmerrajongó közönséget képes megszólítani, hanem mindenki számára adhat útravalót.

És ha netán készülne a Soul Exodus-hoz soundtrack CD, a zenei anyagát mindenképp az interjúkból kiharapott részletekkel, aranyköpésekkel kellene tarkítani, hogy akár unásig hallgathassuk ezeket a vicces, bölcs embereket. Egyszeri nézés után ugyanis még úgy állunk fel a székből, hogy ennyi nem volt elég belőlük.

A Soul Exodust már számos magyarországi fesztiválon vetítették az elmúlt hónapokban, moziforgalmazásba december 15-én kerül.