Gyönyörűség nézni ezeket az elmebetegeket

Nem minden film készül a széles tömegeknek, van, amit kifejezetten az ínyenceknek szánnak. A sors kegyeltjei... meg a többiek ilyen. Valódi nyalánkság azoknak, akik érzékenyek az abszurdra, szeretik a stílusgyakorlatot, és a nem a legnyilvánvalóbb dolgokon nevetnek. Bár Franciaország vezetői színészei alakítják a főszerepeket - mint Juliette Binoche, Fabrice Luchini vagy Valeria Bruni Tedeschi -, nem miattuk érdemes megnézni a filmet, hanem kifinomult, kifacsart világáért, ami tele van meglepetésekkel.

Aki olyan sokat jár moziba, mint mi, és kívülről fújja az összes sémát, annak felüdülés egyszer-egyszer olyan filmbe botlani, mint A sors kegyeltjei… meg a többiek. Pusztán azért, mert nem hasonlítható semmihez, mert kiszámíthatatlan és eredeti. Bár ennek is van története, és a karaktereihez is találni előképet, az egész mégis annyira friss és különc, hogy ezzel máris levesz a lábunkról.

Juliette Binoche A sors kegyeltjei... meg a többiek című filmben Forrás: Mozinet

Észak-Franciaország lenyűgöző szépségű táján vagyunk, egészen a Doveri-szoros közelében, valamikor a századforduló táján. A nincstelen parasztok kagylót gyűjtenek a parton, egy karikatúra-szerű detektív a segédeivel eltűnt személyek után kutat, miközben egy előkelő család érkezik nyári vakációra az extravagáns szépségű tengerparti villájukba.

Ez a három társaság adja a film szereplőgárdáját, mert a sorsuk villámgyorsan összefonódik – a parasztokról kiderül, hogy kannibálok, a detektívekről, hogy nem is olyan félkegyelműek, mint amilyennek látszanak, az úri családról pedig, hogy a tagjai elmekórtani esetek. Ebben a történetben minden előfordulhat, és minden a legtermészetesebb módon. Véres embercsontok ropogtatása éppúgy, mint többszörös vérfertőzés a nemesi famíliában, de aggodalomra semmi ok, ezek csak afféle “közönséges incidensek”.

Ha a filmet mindenképp be szeretnénk skatulyázni, meghatározhatnánk bűnügyi vígjátékként is, csak az lenne a gond, hogy a krimiszál nem olyan erős, hogy izgalomban tartson minket, a humora pedig nem arra tör, hogy a térdünket csapkodjuk. A film célja nem az, hogy ilyen primer módon szórakoztasson minket, hanem hogy gyönyörködtessen Isten végtelenül fantáziadús állatkertjében.

A sors kegyeltjei... meg a többiek Forrás: Mozinet

Ízlelgessük például az egyik egészen apró kis elemét, a nemesi család nevét: van Peteghem. Hát nem csodálatos? Vagy az egyiptomi stílusú, lenyűgöző villájukat, Typhoniumot. Az Öccse nevű szereplő sapkáján a bojtot. Vagy a létráról hanyattesés mutatványát – kétszer is. Persze semmit nem szabad túl komolyan venni.

A film egyrészt tökéletes mozgóképi imitációja a korabeli karikatúráknak, másrészt felidézi a legrégibb némafilmes burleszkek világát. Mindkettőhöz páratlan ízlés és stílusismeret kellett, amit Bruno Dumont rendező az egész stábjának átadott: a jelmeztervezőtől a színészeken át az operatőrig.

Fabrice Luchini A sors kegyeltjei... meg a többiek című filmben Forrás: Mozinet

De már a casting is tökéletes, minden szereplő arca egy korabeli festmény vagy rajz életre kelt változata, a csintalan kannibál-gyerekektől kezdve a cserfes kisasszonyokig. Ugyanígy a beszédmodoruk, amit a magyar fordítás is szellemesen ad vissza, hiszen a társadalmi rétegek közti szakadék a nyelvben is testet öltött – ahogy persze ma is.

A felső osztály szinte nem érti, mit hablatyol a paraszt, így minden kommunikáció feszültséggel teli, és az urak akkor is megalázzák a szegényeket, ha ez nem áll szándékukban. Azt, hogy a ruhájuk mennyire különböző, már megszokhattuk: színeket például csak a gazdagok hordtak, ők tudtak csak olyan finom anyagot venni. De viselni is csak ők tudták. Amikor a parasztasszony jelenik meg díszes kalappal, drága ékszerrel, az egyszerre ijesztő és mulatságos.

Valeria Bruni Tedeschi és Fabrice Luchini A sors kegyeltjei... meg a többiek című filmben Forrás: Mozinet

Az egyik első dolog tehát, ami feltűnik: a megdöbbentő hitelesség. Az apró – de nem elhanyagolható - részletek mind stimmelnek, a nagy egész viszont nem a realizmus jegyében készült. Épp ettől működik az építmény: hogy biztos alapokra emelték. A sztori a “meghökkentő mesék” abszurditását viseli magán, az egyes színészi alakítások pedig a szándékos karikírozás jegyében születtek. De nem mind.

Juliette Binoche, Valeria Bruni Tedeschi és Fabrice Luchini egyértelműen a századfordulós színházi (vagy némafilmes) eszköztárat használja, és széles gesztusokkal, nagy szemmeresztgetésekkel él – mint akik nem a valóságban élnek. Az alsóbb néposztályok alakítói viszont (például Thierry és Brandon Lavieville) mintha egy ötvenes évekbeli olasz realista filmből léptek volna ki.

Brandon Lavieville, Cyril Rigaux, Didier Despres és Raph A sors kegyeltjei... meg a többiek című filmben Forrás: Mozinet

Megint más a Billie-t alakító Raph játéka, aki mély átéléssel, őszinte érzelmekkel jeleníti meg a nemváltoztató úrigyerek szerepét, és aki olyan elképesztő arc és felfedezés, amilyennel csak a francia filmesek tudnak előállni újra és újra.

De annak ellenére, hogy a színészi játékpaletta ilyen széles skálán mozog és nem épp egységes, a szereplők mégis társulatként működnek. Bár a nagyjelenetekben mindenki következetesen képviseli a maga vállalását, végül egy izgalmas és eleven tablót alkotnak. És mindannyiuk mögött ott van stabil főszereplőként az a természeti csoda, ami előkelően uralkodik a filmen.

Didier Despres és Valeria Bruni Tedeschi A sors kegyeltjei... meg a többiek című filmben Forrás: Mozinet

A sors kegyeltjei... meg a többiek (a cím a film egyik legviccesebb kijelentésére utal) csak egy dologban számította el magát: egy félórával hosszabb a kelleténél. Másfél órán keresztül nyújt olyan szellemi élvezetet, mintha csiklandoznák az ember agytekervényeit, de aztán egyszer csak kifúj, és unalmassá válik. Vagy az is lehet, hogy csak belefárdunk a sok őrültségbe, és már nem tudunk többet befogadni.

Szerencsére a film végére visszatér az a báj és könnyedség, ami korábban jellemző volt (egyben tisztelegnek sok korábbi klasszikus, például a Csoda Milánó-ban előtt), és a léggömbbé puffadt detektívvel (Didier Després) együtt mi is mosollyal az arcunkon távozunk – a föld fölött lebegve – a moziból.