Nem így akartunk búcsúzni

Ha minden úgy halad a medrében, ahogy a kezdő jelenetek ígérik. Ha Kováts Adélnak és Ónodi Eszternek a lelki megrázkódtatás után hiteles jellemfejlődés adatik, és nem egy akciókrimivel kevert bohózat. Ha a többi remek színész, aki a filmplakáton még izgalmas karakternek látszott, nem válik karikatúrává; és lenne egy főhősünk, akinek az élete mások számára is tanulság - akkor talán valamit megtudhattunk volna a közelmúltunkról Kamondi Zoltán utolsó filmjéből, a Halj már meg!-ből. De nem így történt, és ezt most különösen fájdalmas kimondani.

Nem könnyű, vagy szinte lehetetlen elfogultság nélkül nézni egy filmet, aminek a rendezője meghalt a bemutató előtt. Ráadásul megdöbbentő hirtelenséggel, minden előzmény vagy magyarázat nélkül. Nem lehet ilyenkor nem keresni a filmben az „utolsó” üzenetet, a végső mondandót, akkor is, ha nem az életmű lezárásának szánták. Kamondi Zoltán még épp be tudta fejezni a filmet, csak az utolsó simítások vártak volna rá, de mindenki szerint boldog volt attól, ami elkészült. És hogy Halj már meg! a címe, annál kitalálni se lehetne bizarrabbat.

Koncz Gábor a Halj már meg! című filmben Forrás: Big Bang Media

Nem tudom utólag visszafejteni, hogy a kezdő jelenetek a megelőlegezett jóindulatnak és áhítatos várakozásnak betudhatóan tetszettek-e, vagy tényleg jól sikerültek. Kamondi a kilencvenes években volt a csúcson, akkor készítette a Halálutak és angyalok-at, majd pár évvel később Az alkimista és a szüz-et, amik intellektuális érésem korai szakaszára estek, és némi nosztalgikus emléket hagytak bennem. Az első snittek most mégis azt ígérik, hogy képes haladni az idővel, képben van, tud olyan felvételeket mutatni, amik kompatibilisek a mai filmes kommunikációval. Ez önmagában kellemes meglepetés, hiszen legutóbbi munkája, a tíz évvel ezelőtti Dolina finoman szólva sem volt sikeres vállalás.

De nemcsak egyes beállítások, hanem a tartalom is megvan az elején: egy középkorú nő (Kováts Adél) férje halála után felfedezi, hogy az ura kettős életet élt, és úgy dönt, ő maga közli a halálhírt az egykori szeretővel. Levonatozik a vidéki városba, becsönget az ismeretlen nőhöz, és egymás szemébe néznek. Keserű pillanat, könnyű átélni és azonosulni vele.

Ónodi Eszternek mindig is jól állt egy kis közönségesség, főleg, mert közben marad benne egy adag gyermeki érzékenység is. Kováts Adélt pedig ebben az életkorban, ebben az állapotban még nem láttuk vásznon, és egyértelműen készen áll arra, hogy ennek a hősnőnek sorsot adjon. Megrendítő és tiszteletet parancsoló, ahogy a látogatás után félmeztelen testét és arcát vizsgálja a tükörben. Mindent odaadna a szerepért, így mi is feszülten várjuk a fejleményeket.

Kováts Adél és Ónodi Eszter a Halj már meg! című filmben Forrás: Big Bang Média

Amíg a két nő párosa kibonatkozik, van is minek drukkolni. De aztán belép a képbe az „őrült” tini (a szerető gyereke), és máris minden elromlik. Miért kell egy kamasznak mindenképp eszementnek, szélsőségesnek és hisztérikusnak lennie? Miért gondolja bárki, hogy a tinédzser csak akkor igazi, ha minden megnyilvánulásában igazságtalan, önző és empátia nélküli? És miért reagál mindenki olyan elnézően rá? Miért nem vágja valaki pofon?

Innentől aztán egyre inkább elfajulnak a dolgok, Vali (Pájer Alma Virág) csak az előfutára volt annak a sok karikatúraszerű, elnagyolt mellékalaknak, akikkel a történet lassan benépesül. Minden egyes új figura eggyel komolytalanabb és hiteltelenebb az előzőnél, és mind eggyel rosszabb pozícióból is indul: egyre kevesebb a türelmünk hozzájuk. Ami egy érzékeny emberi történetnek indult, az egy gyenge bohózatba torkollik, amiben mindenki igyekszik túlkiabálni a másikat.

Kováts Adél és Pájer Alma Virág a Halj már meg! című filmben Forrás: Big Bang Média

Eredetileg a halott férj, Pócs Gábor (Cserhalmi György) titkokkal és rejtélyekkel teli életét akarták visszafejteni, de nem bíztak annak erejében, és egyre vadabb „extrákkal” turbózták fel. Már nem elég, hogy két otthont, két nőt, két családot tartott, kellett egy bűnügyi szál is (csempészett, és ezen keresztül gengszterekkel került kapcsolatba), elő kellett rángatni a múltját, ami a szocialista rendszer bűneihez vezet vissza (és ott aztán lehet egymásra mutogatni és felelősöket keresni), végül egy lakatlan szigetet találnak ki neki, mert Az aranyember óta egy kettős-, hármas- vagy akárhány életet élő hősnek ez kell hogy legyen a búvóhelye.

Kétségtelenül fárasztó lehetett ennyi vasat a tűzben tartani, így legalább a Pócsot megölő szívroham indokolt írói döntés volt Márton László részéről, aki az eredeti novellát jegyzi. De mégis mit csinált az a legalább öt (!) dramaturg – köztük tapasztalt szakemberek –, aki segített Kamondinak adaptálni? Vagy épp az volt a gond, hogy öten ötfélét javasoltak, és a végére csak egy nagy katyvasz jött ki?

Cserhalmi György a Halj már meg! című filmben Forrás: Big Bang Média

Mindenesetre a sok geg és gubanc, plusz a flashback jelenetek már annyifelé szabdalják a filmet, hogy közben teljesen fel is őrlik. Nemcsak, hogy Pócs nem érdekel minket, de már a két nője sem, akik az elején még olyan igazinak tűntek. Egyszerre ott találjuk őket egy medencében összekötözve, egymásra utalva, aztán meg egy ketrecben a fára akasztva, és már csak arra tud gondolni az ember, hogy jesszusom, szegény színészek... Ebből nem lehet jól kijönni.

De ez nemcsak Kováts Adélra és Ónodi Eszterrel vonatkozik, hanem a többiekre is: a fiatal lányt alakító Pájer Alma Virágra, aki először mutathatta meg magát filmen, és nem az ő hibája, ha kellemetlen nézni, és olyan nagyszerű színészekre is, mint Koncz Gábor vagy Hegedűs D. Géza, akiket öröm újra a vásznon látni, vagy Csákányi Eszter, Cserhalmi György, Kulka János, de még Törőcsik Mari is, akiknek a hitelét szerencsére nem lehet egy rossz filmmel tönkretenni.

Törőcsik Mari és Hegedűs D. Géza a Halj már meg! című filmben Forrás: Big Bang Média

Afeletti örömünk is hamar elszáll sajnos, hogy Kamondi képes mai filmet rendezni. A történet a közepe táján már csak egy kilencvenes évekbeli magyar tévéfilmre emlékeztet, amiben mindenki egymással civakodik, de hogy miért, az nem érdekes, és amire azt hiszik, jópofa, az kínos inkább. Az özvegy látomásait halott anyósával (Csákányi Eszter) például a legósdibb módon ábrázolják: a kamera átfordul, és mindent elönt egy éles, rideg, fehér fény. Ennél már csak az lett volna közhelyesebb, ha átváltott volna fekete-fehérbe, ráúsztatták volna az alakot a képre, vagy ha ráindítják a füstgépet.

A flashback jelenetek nemkülönben fantáziátlanok, és láthatóan nem volt cél egy hiteles, részleteiben is eleven szocialista miliőt mutatni. Persze ez is egy lehetséges választás, hiszen az emlékezés nem úgy működik, hogy mindent pontosan, az eredeti formájában őriz meg (ezért is játsszák „idős” színészek a fiatalkori énjüket, maszk és fiatalítás nélkül), de ez a hányavetiség nem stílusnak vagy koncepciónak tűnik, hanem a rendezői vízió hiányának.

Csákányi Eszter és Kováts Adél a Halj már meg! című filmben Forrás: Big Bang Média

Óhatatlanul eszünkbe jut Kamondi nemzedéktársa, Sopsits Árpád, aki A martfűi rém-mel egy ötvenes évekbeli törtenetből vérbeli kortárs filmet tudott készíteni, aminek minden ízéből árad az átgondoltság és tudatosság, és ami meg is találta a közönségét – ugyanis a rendező gondolt rájuk. Kamondi filmje azonban céltalanul csalinkázik a végkifejlet felé, és csoda, hogy legalább egy csattanót ki tudott a végére hozni.

Szomorúan konstatáljuk a stáblista alatt, hogy nem tudjuk kinek ajánlani – legfeljebb azoknak, akik az ő személyes rajongói voltak és maradnak, és akik mindenképp látni akarják, hogy az elmúlt harminc év magyar underground kultúrájának ez a jellegzetes karaktere és egykor eredeti, sajátos látásmódú alkotója hogyan búcsúzott – szándéka ellenére – az élettől. Hogy maradtak-e utána titkok, rejtélyek és megfejtésre váró gondolatok, ahogy a filmje főhőse után, az ebből a filmből sajnos nem derül ki.