A magyarok nem csak tehetségesek

Ámulatba ejtően szép film A vörös teknős, amely úgy mesél ember és természet viszonyáról, valamint élet és halál körforgásáról, hogy közben egy pillanatra sem válik giccsessé. Ez a legendás japán stúdió, a Ghibli első olyan filmje, amit egy nyugati rendező készített, ráadásul a végeredmény a magyar animátorok tehetségét is dicséri. Tavaly októberben a Mozinet Filmnapok keretében Magyarországra is ellátogatott a film rendezője, Michaël Dudok de Wit, aki nemcsak arról mesélt az Origónak, hogyan kereste meg őt a Ghibli, és mennyiben japánok a filmjei, de elárulta azt is, miért fordult a kecskeméti animátorokhoz segítségért, és mit nem szeret a Disney filmjeiben.

Leesett a székéről meglepetésében, amikor megkapta a Ghibli levelét?

Le bizony. Képzelheti, mennyire meglepődtem, hiszen ilyen levelet még senki nem kapott tőlük. Ha csináltam volna már nagyjátékfilmet, talán nem képedek el, de nem ez volt a helyzet: eddig csak kisfilmeket rendeztem. Ők pedig soha nem dolgoztak még nem japán rendezővel. Nem voltak előjelek, amik alapján gyanakodhattam volna, hogy egyszer majd felkérnek engem. Találkoztam Takahatával, Szuzukival és Mijazakival, de ezek amolyan udvarias találkozók voltak: kezet ráztunk, elbeszélgettünk, miegymás.

Michaël Dudok de Wit Fotó: Pozsonyi Janka

Rákérdezett, miért választották önt?

A levélben azt írták, hogy nagyon szerették az Apa és lánya című rövidfilmemet. Azt is mondták, számukra olyan, mintha japán film lenne. Ilyesmit se hallani túl gyakran a japánoktól.

Takahata nemcsak kedveli, de tanítja is a filmjét: kétórás előadásokat szokott tartani, és könyvet is akar írni az Apa és lányá-ról.

Hogy mit mond a filmemről az előadásokon, azt nem tudom. Egyszer beszélgettem vele az Apa és lányá-ról, és akkor apróságokat emelt ki, és azt ismételgette, nagyon japán ez a film, nem a keresztény kultúrkör alkotásaira hasonlít. A történet és a grafika is közelebb áll a japán filmek stílusához, és bár ezt nem említette, de az is, ahogy a karakterek viselkednek. A lány újra és újra visszatér arra a helyre, ahol gyerekkorában utoljára látta az apját. Ezzel szerintem a japánok mélyen tudnak azonosulni. Nyugaton mi inkább pszichológushoz mennénk, nem oda, ahol elváltunk az apánktól.

Valóban hatottak a japánok a filmjeire?

Nagyon szeretem Japánt, huszonkét éves koromban fedeztem fel magamnak az országot és a kultúráját. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik nem látott sokat Japánból. Ma már mindenki oda jár nyaralni, de az én fiatalkoromban csak a buddhista templomokat láttuk, mást nem igazán. Felnőttként jöttem csak rá, mennyire érdekel a japán kultúra: a filmek, a könyvek, a haikuversek.

Az első japán film, amit láttam, A hét szamuráj volt Kuroszavától. Mentem, mert a barátaim hívtak, gondoltam jót tesz a műveltségemnek, ha látok egy japán filmet. Teljesen sokkolt, hogy mennyire tetszett. Beszippantott, annyira közel éreztem magam a karakterekhez, mintha én is egy lennék közülük. Ahogy Kuroszava a természetet ábrázolta, ahogy esett az eső, csillant a fény a bambuszon, vagy átfújt rajta a szél – mind-mind újszerűnek hatott az amerikai filmek után.

A hét szamuráj Forrás: Mokép

A japán zen buddhista művészet az egyszerűségre, a spontaneitásra törekszik, ami engem a költészetben, az építészetben, de még a virágcsokorkötésben is megfogott. Az egyszerűség itt nem kiüresített képet jelent, hanem dinamikus és hatásos minimalizmust. Mi, nyugatiak felismerhetjük és értékelhetjük ezt az egyszerűséget, de nem vagyunk japánok, nem tudjuk ugyanazt és ugyanúgy megalkotni, mint ők. Nekik ez évszázadok óta a kultúrájuk része, ebben nőttek fel, ezt szívták magukba gyerekként.

Kuroszava után, gondolom, Mijazaki és Takahata filmjei következtek.

1992-ben, az Annecy Fesztiválon láttam először Mijazaki-filmet, ha jól emlékszem, a Laputa – Az égi kastély-t. Egy barátom javasolta, hogy nézzem meg a Ghibli Stúdió többi filmjét is, mert sok jó van köztük. Felfedeztem, hogy ez a stúdió más, mint a többi: előtte csak olcsó japán animációkat láttam a tévében, nem Mijazakihoz voltam szokva.

Mijazaki filmjei nem egyszerűek, de a történetei letisztultak az összetett felszín mögött. Egyik legnagyobb erénye a sok közül, hogy még mindig kapcsolatban van a gyerekkori énjével. Úgy tud rácsodálkozni a világra, mint kiskorában: ettől hatnak frissnek a művei. A gyerek ámulata az övé, ami mindannyiunkban megmarad, de mert felnőttkorunkban bonyolultabbá válik az élet, már nem olyan ártatlannak látjuk a világot. Mijazaki filmjei nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek szólnak – nekik nyújtják a csoda élményét.

Takahata filmjeiben kevesebb a varázslat, a természetfeletti, és több a társadalmi vetület. Bölcs, érett történeket mesél, elég csak a Vissza a gyerekkorba címűt, vagy az utolsó filmjét, a Kaguya hercegnő történeté-t említeni. Takahata elérte azt, ami senkinek sem sikerült: csinált egy filmet, ami olyan tiszta és egyszerű, mint egy haiku. Az a címe, hogy A Yamada család.

Olyan finom, olyan csöndes, szinte semmivé foszlik. Van benne egy jelenet: hajnalodik már, amikor a férfi fáradtan hazajön a munkából, eszik egy banánt, de elalszik. Majd felébred, megint beleharap a banánba, és újfent elalszik. Nem történik semmi más, csak az alvást, az ébredést, a banánevést látjuk – gyönyörű, csodás jelenet. Nem szoktak ilyet csinálni a rendezők, mert nekünk történetet kell mesélni, és feszültséget teremteni. Takahata viszont olyan letisztult formában mesél, hogy az már-már lehetetlen.

Mijazaki és Takahata mellett pedig ott van még Szuzuki, a producer. Ő nem rendez, de nagy hatással van mindkettejükre. Nagyon jól rajzol, ellentétben Takahatával, aki nem tud rajzolni. Mijazaki egyfolytában rajzol, Takahata soha, de mindketten nagyon markáns rendezők. Szuzuki mégis el tudja vinni őket ilyen vagy olyan irányba, ha úgy látja jónak. Azt is ő szokta mondogatni nekik, hogy itt az ideje filmet csinálni, és rövid ellenkezés után általában meg is nyeri ezeket a vitákat.

Szuzuki volt az is, aki engem megkeresett, és felkért a közös munkára. Szuzuki nem beszél sokat, csak akkor, ha egyedül vannak; ha kettesben, akkor Takahata viszi a szót, ő a főnök. Én Takahatával tartottam a kapcsolatot, és sok esetben kikértem a tanácsát. Rövidfilmet többet is forgattam már, nagyjátékfilmet viszont egyet se, így már az elején megmondtam neki, hogy a történettel, a filmnyelvvel és a film filozófiájával kapcsolatban is számítok a tanácsaira.

Michaël Dudok de Wit Fotó: Pozsonyi Janka

Néha egészen apró dolgokat beszéltünk meg, mert az animátorok tudják, sokszor a részleteken múlik a film hatása. Olyasmin például, hogy milyen mozdulatokkal és mennyire lassan úszik a fiú, amikor találkozik a teknőssel. A leghasznosabb tanácsa az volt, amit a társíróm, Pascale Ferran is mondogatott: hogy tegyem hangsúlyosabbá a nőt a filmben. A nőnek rejtélyesnek kell lennie, de az első verziókban még túlságosan rejtélyes volt. Bár a kapcsolatukban a férfi a főnök, a nőnek is megvan a maga ereje, tekintélye és tudása, amit igyekeztem még jobban kidomborítani.

Nagy szemű, aranyos állatot viszont nem akart a filmbe. Irtózik a Disney-féle cukiságtól?

Nem mindig, de néha túl édes már nekem a Disney. Látta a Fantázia című filmet? A varázslótanoncos Mickey Mouse-rész fantasztikus, de amikor krokodilok és vízilovak repkednek a levegőben, miközben Csajkovszkij szól, na, az borzalmas. Egyszerűen túlcukrozták.

A teknős viszont, bár szeretik az emberek, mégiscsak egy ragadozó, kemény páncéllal és szúrós szemekkel. Egy teknőst nem akarsz magadhoz ölelni vagy megérinteni. A rákok is aranyosak, de azokat sem akarod fogdosni. Olyanok, mint a cuki pókok – ez az ambivalencia tetszett bennük.

Régebben dolgozott is a Disney-nél. Miért nem maradt náluk?

Több filmen is dolgoztam, többek közt A szépség és a szörnyeteg storyboardjain. Abban az időben nem mentek jól a Disney dolgai, ezért úgy döntöttek, visszatérnek a régimódi tündérmesékhez. Elővettek egy régi francia mesét, A szépség és a szörnyeteg-et, amit európai művészekkel akartak megcsinálni. Az volt a terv, hogy Disney-film lesz, de európai stílusú. Egy londoni reklámfilmrendezőt kértek fel rá, akivel én sokat dolgoztam akkoriban, így kerültem be a storyboardrajzoló csapatba.

A legjobb amerikai animátorokkal, Glen Keane-nel, Andreas Dejával, Tom Sitóval dolgoztunk együtt. De alig álltunk neki, amikor bemutatták A kis hableány-t, ami hatalmas sikert aratott. Jeffrey Katzenberg, a Disney akkori igazgatója megnézte a három hónap alatt készült storyboardjainkat, és azt mondta: „Ez nem elég erős, nem elég érdekes. Újrakezdenétek az egészet nulláról, de már az Államokban?” Le akarták állítani az európai részleget, és újrakezdeni a filmet Amerikában.

Michaël Dudok de Wit Fotó: Pozsonyi Janka

Én ön nem akart menni?

Gondolkodtam rajta, de arra jutottam, hogy nem lennék elég jó Disney-animátor. Abban a stílusban nem vagyok elég jó. Kalandnak, tapasztalatnak persze jó lett volna, és a fizetés sem volt éppenséggel rossz, de amikor kiderült, hogy mennyire nem tetszik a munkánk a Disney-nek, elvesztettem az érdeklődésemet.

Később dolgoztam a Fantázia 2000 Double Duck című részén, egy animátor voltam a sok közül. Jó volt a munka, de nem különösebben izgalmas. És nem könnyen mondom ezt, mert az animátorokkal gyakran előfordul, hogy kevés a pénzük, mert hónapokig nincs munkájuk, vagy csak olyan van, ami nem fizet. Ezért kell sokat keresni, ha dolgozol, hogy fél-egy évet is ki tudj húzni jól fizető munka nélkül.

Az Apa és lányá-ért kapott Oscar-díj segített a helyzetén?

Segített. Sokan nem veszik komolyan a rövidfilmeket, azt mondogatják, hogy aranyos kisfilmet csináltam, de mikor rendezek már egy nagyot? Az emberek azt hiszik, rövidfilmeket csak kezdők csinálnak. Nem tudják, hogy több száz rövidfilmfesztivál van a világon, amiken fantasztikus alkotásokat lehet látni, és a kisfilm is ugyanolyan kifejlett művészeti forma, mint a nagyjátékfilm.

Miután megnyertem az Oscart, végre ezek az emberek is elismerték a szakmámat. Az Oscar-díjnak köszönhetem azt is, hogy elkezdtek reklámfilmekre hívni, és hogy tanári állást kaptam: professzor voltam a karlsruhe-i egyetemen. Az Oscar volt a bizonyíték, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, és néha jól jött, hogy ezt fel tudom mutatni.

A 2001-es Oscar-gála legrövidebb köszönőbeszédét mondta, amikor átvette az Apa és lányá-nak ítélt díjat. Ha A vörös teknős-sel is nyer, megdönti a 18 másodperces rekordját?

Az Akadémia tagjai, akik az Oscarra szavaznak, főként kaliforniaiak, és főként az amerikai filmeket szeretik. Az idei év ráadásul nagyon erős volt animációban, sok jó film jött ki egymás után, például a Szenilla nyomában vagy a Kubo és a varázshúrok. [Az interjú 2016 októberében készült – S. T.] Tizennégy animációs film versenyzik a jelölésért, kétszer annyi, mint tavaly.

A vörös teknős Forrás: Mozinet

Ezek a filmek a pénztáraknál is jól teljesítenek. A Zootropolis például 150 millió dollárból készült, míg mi Európában négymillió dollárból szoktunk filmet csinálni. A vörös teknős tízből készült, ami jobb, de még mindig nem sok. Akinek százmillió dollárja van egy filmre, az a technikát is meg tudja fizetni. Tisztelem az amerikai animációs filmeket, mert tényleg nagyon profik. Nekik sokkal nagyobb esélyük van rá, hogy megnyerjék az animációs Oscart.

Melyik animációs filmek lehetnek még ott az Oscaron?

Az idén rekordszámú animációs film harcol az Oscar-jelölésért. Az említett alkotásokon kívül a hollywoodi felhozatalból esélyes még A kis kedvencek titkos élete, az Énekelj!, a Vaiana, az Angry Birds – A film és a Virsliparti. Ott lehet a legjobb öt között az Életem cukkiniként Svájcból, az April and the Extraordinary World Franciaországból, illetve a japán Your Name, ami hazájában tizenkét héten át vezette a nézettségi toplistát, 331 millió dolláros összbevételével pedig a világ legsikeresebb animéjévé vált. Az Oscar-jelöltek listáját jövő kedden fogják bejelenteni.

Én boldog lennék már egy jelöléssel is. Az is nagy szó, mert a jelöltek neve is örökre összefonódik az Oscarral. Tavaly májusban vetítették A vörös teknős-t Cannes-ban, aminek szintén fantasztikus a reklámértéke. Nyert egy díjat is, de a legnagyobb díj az volt, hogy beválogatták a programba.

Michael Dudok de Wit a 2016-os cannes-i filmfesztiválon Forrás: AFP/Anne-Christine Poujoulat

A vörös teknős-ön magyar animátorok is dolgoztak. Miért pont rájuk esett a választása?

Sok időbe telt megtalálnunk a megfelelő művészeket a filmhez, mert az animátoroknak szigorúan kellett igazodniuk a mi stílusunkhoz. A vörös teknős-ben valósághű a környezet és a mozgás, és ezt nehezebb animálni, mint a valóságtól jobban elszakadó, rajzfilmes stílust. Nem is találtunk elegendő animátort Franciaországban, ezért más országokban is kerestünk: Belgiumban, Spanyolországban, és végül Magyarországon. Dolgoztunk már korábban is a kecskeméti csapattal, úgyhogy küldtünk nekik egy tesztanyagot, hogy megnézzük, jól áll-e nekik ez a stílus, és érdekli-e őket a film. Nagyon jók lettek az eredmények, így rájuk esett a választás.

A kecskeméti animátorok nemcsak külön-külön tehetségesek, de csapatként is jól tudnak együttműködni. Ez nagyon fontos volt, mert hónapokon keresztül önállóan kellett dolgozniuk. Én csak ritkán látogattam meg őket, muszáj volt teljesen megbíznunk bennük. A legjobb animátorcsapatokkal is előfordul, hogy az egyik hónapban remek a munkájuk, a másikban viszont szétszórt, mert túlvállalják magukat. A Kecskemétfilmmel azonban nem volt ilyen gond: a tehetségük és a profizmusuk magáért beszél.

Miért nehezebb egy realisztikus stílusú filmet animálni?

Ha a szabadabb, őrültebb rajzfilmstílust elrontod, azt még lehet úgy formálni, hogy működjön. Ha viszont a realisztikus stílus nem elég jó, azt nagyon kellemetlen nézni. A legkényesebb felület az emberi arc. Ha például a szemeket nem tökéletesen helyezed el az arcon, ha csak egy kicsit is elcsúsznak valamelyik irányba, akkor a néző nem fog hinni a karakterben. Nemcsak az animációnak, hanem magának a rajznak is tökéletesnek kell lennie egy valósághű animációs filmben.

Az elválás, a találkozás és az élet körforgása gyakori téma a filmjeiben. Miért tér vissza újra és újra ezekhez a kérdésekhez?

Nincs rá logikus magyarázatom. Szeretem az olyan filmeket, amik megnevettetnek, de ha én csinálok filmet, nem elégszem meg azzal, hogy pusztán vicces legyen. Szükségem van rá, hogy a film valami olyasmiről szóljon, ami épp nagyon foglalkoztat. Ez lehet a szerelem, a hála, és más, ehhez foghatóan nagy érzések, mint például a férfi és a nő egymásra találásának, esetleg a természettel való összeolvadásának szépsége. Ezeket az összefonódásokat én mérhetetlenül izgalmasnak találom. Nem akarok róluk semmiféle üzenetet megfogalmazni, legalábbis direkt, kimondható üzenetet nem, inkább csak rejtettet, amit az érzések szintjén lehet megragadni.

Panteista?

Érdekes kérdés, még nem gondolkodtam ezen. De azt kell mondjam, nem, nem vagyok panteista. Bár látom a természetben az istenit, és az is szimpatikus, ahogy a sintó vallás tekint a természetre. A sintó sokkal inkább élőnek látja a természetet, mint mi.

Michaël Dudok de Wit Fotó: Pozsonyi Janka

A filmkészítés vonatkozásában azt tudom mondani, hogy csak akkor érzem úgy, hogy befejeztem egy filmet, ha az teljesnek hat. Teljesnek, nagy T-vel. Vagyis nem tudok sem hozzátenni, sem elvenni belőle. És remélhetőleg a néző is azt érzi a végén, hogy tökéletes a film: olyan, amilyennek lennie kell.

Én a teljesség érzetét keresem az életben is. Hogy minden egyes részletnek megvan a maga helye, és minden jól működik együtt. Az elmúlt években egyre inkább egységesnek látom az életet. Nehéz erről beszélni, mert nem egy absztrakt filozófiáról van szó, hanem egy érzésről. A legcsodálatosabb érzésről a világon: hogy a legjobbkor vagy a legjobb helyen. Ezt éreztem A vörös teknős kapcsán is.