A fegyvertelen katona az első tíz percben lefekteti a tézist, amelynek bizonyítására a hátralévő két órát szenteli: a tíz év körüli Desmond (Darcy Bryce) egy elfajuló bunyózásban súlyosan megsebesíti testvérét, majd bűntudattól gyötörve megáll egy vallásos falikép előtt, amin ott áll a hatodik ószövetségi parancsolat. „Ne ölj”. Desmond megfogadja, többé nem emel kezet senkire, ám döntését beárnyékolja, hogy háta mögött feltűnik az apja sziluettje, verésre kész nadrágszíjjal. A tanulság: a világ azokat is erőszakkal fenyegeti, akik nemet mondanak az erőszakra.
A felnőtt Desmond (a remek Andrew Garfield) tartja magát fogadalmához, erkölcsösségét a film egyik első, de nem utolsó kézenfekvő metaforája szemlélteti: apjával ellentétben nem bántalmazásra, hanem gyógyításra használja a nadrágszíját, amikor elszorítja egy balesetet szenvedett vadidegen vérző lábát. Miután a kórházba kíséri az illetőt, ott nemcsak az orvoslás, hanem egy csinos ápolónő, Dorothy (Teresa Palmer) is felkelti az érdeklődését, de az idilli romantikának sajnos hamar vége szakad: a japánok megtámadják Pearl Harbort, és Desmond önként bevonul a seregbe, hogy felcserként szolgálja a hazáját. De fegyvert, azt nem ragad.
A fegyvertelen katona három világosan elkülöníthető szakaszra bontható. Az első békebeli melodráma. A második a kiképzés, ahol Desmond a feljebbvalói ellenállásába ütközik, akik értelemszerűen nem akarnak a frontra vezényelni egy katonát, aki megtagadja az erőszakot, és nem hajlandó fegyverrel védeni bajtársait. A harmadik maga az okinavai bevetés, a pokol.
Gibson mindhárom fejezethez kölcsönöz motívumokat más filmekből, sokszor leegyszerűsítve őket. A nyitány Az élet fája családi szálának zavaros, banális parafrázisa: az első világháborúból emberi roncsként hazatért, alkoholista apa (Hugo Weaving) a földi világ könyörtelenségét képviseli, míg a hetednapi adventista, mélyen hívő anya (Rachel Griffiths) a spiritualitást.
A középrészben visszaköszön az Acéllövedék összes témába vágó sablonja, míg a háborús jelenetek Az őrület határán lírai borzalmait szeretnék vegyíteni a Ryan közlegény megmentése partraszállásának nyers brutalitásával. (Utóbbit túl is szárnyalják, előbbi transzcendenciájától messze elmaradnak.)
A könnyen követhető vezérfonal, a sok esetben rongyosra koptatott klisék alkalmazása egyértelmű célt hivatott szolgálni: ha nincs túlbonyolított cselekmény, nincsenek szürkére festett morális zónák, egyszerűbb az azonosulás, az érzelmi hatáskeltés. A közhelyekben való gondolkodás máshol azonban visszaüt, legyen szó az elnagyolt szerelmi szálról, a pátoszos párbeszédekről, vagy a bajtársak fantáziátlan bemutatásáról.
Akad pár kivétel – Vince Vaughn robusztus kiképzőtisztje; az arrogáns Smitty (Luke Bracey), aki eleinte megkeseríti Desmond életét –, de a katonák többségének karakterrajza kimerül egy-egy felszínes jellemvonásban. Van az olasz, a beesett arcú, a kigyúrt, meg egy tucat másik, felejthető arc. Ráadásul mintha direkt olyan színészeket válogattak volna, akiket egy korabeli, csillagos-sávos propagandaplakátról szalajtottak, ezért aztán Desmond a háborúban nem hús-vér embereket ment, hanem az amerikai ideál jósvádájú, egyenarcú képviselőit.
A lényeg persze Desmond, aki le sem tagadhatná, hogy egy Mel Gibson-film főszereplője. A rendezőt a sziklaszilárd erkölcsi tartású, már-már monomániás, modern kori mártírok érdeklik, akik testi és lelki – de elsősorban testi – szenvedések sorozatával tétetnek próbára. Igaz ez Gibson eddigi egyetlen mesterművére, az Apocalyptó-ra, a Jézus keresztre feszítését horrorba fordító A passió-ra, valamint az Oscar-díjas A rettenthetetlen-re. A fegyvertelen katona utóbbira emlékeztet a legjobban, ami nem véletlen, hisz közös a forgatókönyvíró.
És igaz Desmondra is, aki a film eleji megvilágosodása után egyszer sem inog meg a hitében. Nem tépelődik, nincs belső konfliktusa, csupán külső erők gátolják abban, hogy hite szerint cselekedjen: az amerikai hadsereg, akik hadbíróság elé citálják, megpróbálják rábizonyítani, hogy elmebeteg, vagy a japánok arctalan tömege, akikkel szemben védtelen.
A film egy kurta közjátékot leszámítva meg sem próbálja humanizálni az ellenséget, fanatikus vadállatoknak ábrázolja őket, hősét ellenben szentté avatja, a 77. gyaloghadosztály megváltójává: egy cseles, perspektívával játszó kránfelvétel révén szimbolikus mennybemenetellel jutalmazza.
A film a hadbírósági résznél felveti ugyan, de elmulasztja érdemben kibontani a figurában rejlő legérdekesebb ellentmondást, jelesül azt, hogy Desmond a szó szoros értelmében véve nem pacifista vagy háborúellenes. Hazafias érzelmektől vezérelve gondolkodás nélkül csap fel katonának, jogosnak tartja a háborút, és nincs kifogása az ellen, hogy a bajtársai megöljék az ellenséget. Ez vajon képmutatás? Vagy ellenkezőleg: önzetlenségből nem erőlteti másokra a meggyőződését? Hogyan egyezteti össze a lelkiismeretével a háborúban való részvételt?
Gibsont viszont a mélyebb, emberi rétegek boncolgatása helyett a felszín minél intenzívebbé tétele foglalkoztatja. Így aztán arra a Truffaut által megfogalmazott dilemmára sem találunk választ A fegyvertelen katoná-ban, hogy lehet-e valóban háborúellenes egy háborús film, ha a mozi szükségszerűen izgalmasnak láttatja, következésképp felmagasztalja a háborút.
Már csak azért sem, mert Gibson, a szélsőségek rendezője mindig is fetisizálta az erőszakot, és itt is minimum paradox, erősen megkérdőjelezhető az a művészi koncepció, ami ultraerőszakos, rajongással megörökített vérengzésben állít emléket egy erőszakmentességet valló hősnek.
Ám mivel Gibson érezhetően ezért, a háború szörnyűségeinek minél érzékletesebb ábrázolása miatt nyúlt a témához, és mivel ezerszer jobb akciórendező, mint amilyen lélekbúvár, mégis a Hacksaw-gerincnél játszódó, embertelen ütközet lett a film erőssége.
A három nagyszabású csatajelenet válogatott borzalmakkal szolgál, Gibson maradéktalanul kiélheti a kreativitását, a mészárlás iránti vonzalmát: a katonák elesett bajtársaikat emelik fel pajzsul a golyózáporban, patkányok csócsálják a hullákat, a sebesültek szétmarcangolt testrészei, kiömlött belei gusztustalanul valósághűek. Testközelből tapasztaljuk meg a kilátástalanságot, az őrületet.
Egy ilyen lázálomszerű, végeláthatatlan káoszban természetesen szorítunk Desmondért, akinek emberfeletti hőstette önmagában inspiráló: amikor mantraként mormolja, „hadd mentsek meg még egy embert”, azon csak az nem érzékenyül el, akinek kőből van a szíve. A kevesebb több lehetett volna, de Gibson rendre rátesz még egy lapáttal: a film hemzseg a lassításoktól, a heroikus alulnézeti snittektől, a zene patetikus fortissimókkal fokozza a csúcspontokat, és egymás után két szereplő is kinyilatkoztatja, mennyire félreismerte a gyávasággal vádolt Desmondot. Ott pedig végképp elvetik a sulykot, amikor Desmond Marvel-szuperhősöket megszégyenítő módon puszta kézzel üt félre egy gránátot.
A fegyvertelen katona tele van fals hangjegyekkel, mégis hiteles; erősen túlzó, ugyanakkor hatásos; nézeteiben konzervatív, megoldásaiban ambiciózus. Éppoly frusztráló és komplikált, mint a rendezője. Bármit is gondoljunk Mel Gibsonról mint emberről, szexista, antiszemita és homofób kirohanásairól, vagy arról, hogy Hollywood idén minden előzmény nélkül gondolt egyet, és megbocsátott neki, öröm viszontlátni egy ilyen érdekes, egyéni látásmódú alkotót. Láttunk már tőle jobbat, és így most esély nyílt rá, hogy megint fogunk látni.