Ewan McGregort Danny Boyle fedezte fel, és a Sekély sírhant-tal indult, majd a Trainspotting-gal folytatódott együttműködésük után úgy tűnt, minden filmjüket együtt forgatják majd. Első közös hollywoodi kirándulásuk, Az élet sója azonban megbukott, így A part című kultregény adaptációjához a producerek egy nagyobb nevet akartak, és Boyle végül beadta a derekát, hogy lecserélje Ewant Leonardo DiCaprióra, ami miatt évekig tartó mosolyszünet állt be a rendező és a színész között.
McGregor karrierje azonban Boyle nélkül is meglódult: leszerződött Obi-wan Kenobi szerepére a Star Wars előzmény-trilógiához, de közben olyan filmekben is szerepet vállalt, mint a Velvet Goldmine, a Kezdők, a Young Adam vagy a Moulin Rouge!. Legközelebb A szépség és a szörnyeteg-ben, illetve a Fargo harmadik évadjában láthatjuk majd.
Jonny Lee Miller első filmje az Adatrablók volt, amelynek a forgatásán összejött az akkor 19 éves Angelina Jolie-val, akit később feleségül is vett. A házasság három évig tartott, és egy ideig, a Trainspotting-nak köszönhetően, Lee Miller jóval ismertebb sztár volt, mint a felesége.
Az igazán emlékezetes mozifilmes lehetőségek azonban elkerülték, és csak szerényebb sikereket ért el, mint a Doktor zsiványok, a Mansfield Park vagy az Æon Flux. Az ezredforduló után már inkább a televízióban foglalkoztatták, ő volt például a főgonosz a Dexter ötödik évadjában, legnagyobb sikereit viszont Sherlock Holmesként érte el mostanában a Sherlock és Watson-nal.
A kerekasztalos interjú keretében kilenc másik újságíróval együtt faggattuk Ewan McGregort és Jonny Lee Millert. A T2: Trainspotting rendezőjével és a Begbie-t megformáló Robert Carlyle-lal készült interjúnkat itt, a filmről szóló kritikánkat pedig itt olvashatja el.
Hogyan emlékeznek vissza a T2: Trainspotting első forgatási napjára? Megható volt, vagy vicces?
Ewan McGregor (EM): Fantasztikus volt újra a Trainspotting világába csöppenni, viszontlátni Danny Boyle-t és a stáb tagjait, valamint Jonnyt, Bobbyt, Kellyt, Ewent. Persze nem olyan volt, mint egy osztálytalálkozó, hiszen nem egyszerre forgattunk, sőt a négy főszereplő sráccal csak az utolsó jelenetekben szerepelünk együtt.
Jonny Lee Miller (JLM): Elképesztő volt, ahogy összetalálkoztunk a folyosón, és csak annyit bírtunk kinyögni egymásnak, hogy „Bassza meg, ezt el sem hiszem!”.
Nem voltak olvasópróbák vagy előkészítő találkozók?
EM: Volt egy titkos találkozó a Sohóban, amin csak Jonny nem volt ott…
JLM: …mivel ennyire titkos volt!
EM: Igen, téged direkt nem hívtunk. Na jó, szóval Jonny épp New Yorkban forgatott, és akkor tartottunk egy olvasópróbát a kész forgatókönyvből Bobbyval, Ewennel, Dannyvel és John Hodge-dzsal, aki a forgatókönyvet írta. Csodálatos pillanat volt újra hallani Begbie és Spud hangját, nekem pedig személy szerint ijesztő volt újra előhozni magamból Rentont.
Ismert tény, hogy először ódzkodtak a folytatástól, és elég sok idő eltelt, mire meggyőzhetővé váltak. Mi volt ennek az oka: az eredeti film örökségének az óvása, vagy az igény, hogy egy ma is releváns történetet mondjanak el a T2-ben?
JLM: Mindkettő. Nyilván nagyon sok múlott a forgatókönyvön, hogy eldöntsük, egyáltalán érdemes-e belevágni. Ugyanazt a történetet semmiképp sem akartuk elmesélni. Kellett egy konkrét indok arra, hogy újra összeálljunk.
És mi volt az a konkrét indok?
JLM: Egyrészt, hogy eltelt húsz év. Húsz év távlatából fel lehet tenni pár érdekes kérdést a karakterek életéről és viszonyrendszeréről. Másrészt pedig az első rész idején hihetetlen energiával habzsolták az életet ezek a srácok, semmi sem számított, beleszartunk az egészbe. Ennek húsz évvel később megvan az eredménye; érdemes volt megmutatni, hogy két évtizeddel később is ennyire menők-e ezek az arcok. Remélem, ezzel sokan tudnak azonosulni.
A Trainspotting több volt, mint film; egy egész korszak és mozgalom jelképe. Féltek-e az ezzel járó nyomástól és felelősségtől?
EM: Abszolút. Teljesen tisztában vagyunk az első filmet övező imádattal, és megvan bennünk a Trainspotting öröksége iránti tisztelet. Éppen ezért nem vállalta volna egyikünk sem a folytatást csak a folytatás kedvéért. Amikor viszont elolvastuk John Hodge forgatókönyvét, egyértelművé vált, hogy alaptalan az aggodalmunk, mert ez egy új film, ami a saját jogán létezik.
Az csak a hab a tortán, hogy jó viszontlátni a régi arcokat, bepillantást nyerni, hogy hol tart most az életük. Ennek a filmnek ugyanúgy van mondanivalója a jelenünkről, ahogy a Trainspotting-nak volt a kilencvenes évekről, és nagyon fontos az is, hogy szembesítse a nézőt azzal, hogy ő saját maga hogyan tekint vissza a fiatalságára, vagy írja újra utólag.
A nosztalgiázni vágyó negyvenesekre építettek tehát, vagy úgy érzik, hogy egy mai tizen-huszonéves számára is releváns a T2: Trainspotting?
EM: Nem hiszem, hogy csak az öregedésről és a nosztalgiáról szólna. Igenis van mondanivalója a jelenről, bár azt nem tudom, hogy olyanoknak is tetszik-e majd, akik nem látták az eredetit. Ez hamarosan kiderül, mert itt péntektől adják a brit mozik (időközben a T2: Trainspotting bevétele a szigetországban túlszárnyalta az első film eredményeit – a szerk.), de remélem, és bízom benne.
Az első film forgatásakor érezték, hogy ez valami nagyon különleges, tömegeket megmozgató áttörés lesz?
JLM: Én személy szerint biztos voltam benne, hogy egy nagyon fasza kis film lesz. Amikor forgatsz egy filmet, azért nagyjából meg tudod állapítani, hogy milyen végeredményre van esély, és itt már látszott, hogy működni fog. Akkor, azon a ponton mindannyiunk számára a legmenőbb dolog volt, amiben valaha is részt vettünk. Skóciában egyébként óriási várakozás övezte a filmet a könyv miatt, szóval, ha másra nem, arra számíthattunk, hogy ott sokan megnézik majd.
Milyen volt Edinburgh-ban forgatni?
EM: A fiatalságom sokkal inkább Edinburgh-hoz köt, mint Glasgow-hoz, viszont az összes Skóciában forgatott filmem Glasgow-ban készült, beleértve a Trainspotting nagy részét, a Sekély sírhant-ot és a David Mackenzie-vel forgatott két filmemet (Young Adam, Hétköznapi pár – a szerk.) is.
De én jól ismertem Edinburgh-t is, mert a bátyám oda járt egyetemre és sokszor nála töltöttem ott a hétvégéket. Szóval szuper volt újra ott lenni, és az elején én is úgy éreztem magam, mint Renton a filmben, hogy lenyűgözött, mennyire megváltozott minden, és milyen vibráló, nemzetközi város lett belőle, a régi és az új tökéletes kombinációjával. Imádom a város körüli dombokat, Jonnyval, aki sokkal jobb futó, mint én, rengeteget jártunk oda futni. Ő felfutott a hegyre, én meg körbefutottam. Mindenesetre sokat jelent nekem az a hegy, imádok felmenni és lenézni a gyönyörű belvárosra, a kikötőre – egy nagyon különös, varázslatos hely.
Hogyan viszonyultak a hihetetlenül vicces, de valahol mégis riasztó King William jelenethez, amikor együtt kántálják egy sereg skót nacionalistával, hogy pusztuljon minden katolikus?
JLM: Tudtuk, hogy vicces, de egyben meglehetősen vékony jégen táncolunk vele. Maga az ötlet, hogy bankkártyákat lopjunk, a Pornó című regényből származik, de ott ez egy sokkal kisebb bűntény, mert csak egy teljesen bekészült részegnek a pénzét lopják el, és a tetoválásából következtetik ki a PIN-kódot.
Szóval ezt az ötletet fejlesztettük tovább, és egyrészt megbíztunk Dannyben, hogy megtalálja a helyzet komikumát, másrészt pedig mi csak opportunistaként azt mondjuk, illetve énekeljük, ami épp abban a helyzetben ki tud húzni a pácból. Nem akarunk politikai kinyilatkoztatást tenni, vagy bárki érzéseit megsérteni… csak lopni.
A Trainspotting még ma is ütősebb minden szernél
Huszonegy évvel az első rész után elkészült a Trainspotting folytatása. A kilencvenes évek legnagyobb európai kultfilmjén filmrajongók generációja nőtt fel – rongyosra hallgatták a zenéjét, kívülről fújták a „Válaszd az életet” monológot, és minden gusztustalan nyilvános vécéről Skócia legmocskosabb budija jutott az eszükbe. A T2 Trainspotting elsősorban nekik szól, és nem fog csalódást okozni, de az újonnan bekapcsolódók is megértik majd, miért volt ez ennyire nagy szám húsz évvel ezelőtt. Olvassa el kritikánkat!Ha már szóba hozta, mit gondolt a Pornó-ról? Elvégre a kész filmnek nincs sok köze a regényhez.
JLM: Nekem bejött, pár dolgot leszámítva. De a karakter megértéséhez jó segédanyag volt. Felkészülésképpen újraolvastam, és segített ráhangolódni, hogy ki is ez a Simon.
Milyen érzés volt újra ezeknek a figuráknak a bőrébe bújni, akiket már húsz évvel ezelőtt megformáltak?
JLM: Természetesen nem ugyanolyan, mert mégiscsak eltelt húsz év, és a húsz évvel későbbi embert kellett eljátszani. Bíztam abban is, hogy az én húsz év alatt gyűjtött élettapasztalataim is hozzáadnak majd a figurához.
EM: Nagyon különleges érzés újra eljátszani valakit ennyi idő után. Szerencsére John Hodge forgatókönyve nagyon erős alapanyag volt, és ő teszi a Trainspotting-ot azzá, ami, ő tudja, hogy hogyan beszélnek, és mit mondanak ezek a figurák. Ő már tálcán kínálta nekünk mindezt, Danny pedig megbízható irányítónk volt az életre keltésükben.
Már az olvasópróbán érződött, hogy működni fog a visszatérés. Ahogy Jonny is említette, nem újjáéleszteni próbáltuk a húsz évvel ezelőtti karaktereket. De természetesen voltak kételyeim, hogy megvan-e még bennem az, ami Rentont Rentonná tette, de ez istenigazából csak akkor derült ki, amikor már forgattunk.
JLM: Egyébként pedig nem is kellett, hogy ugyanolyanok legyünk, elvégre ők is változtak valamennyit. Sick Boy például már messze nem az a menő srác, aki volt, és nem is akartam úgy játszani, mintha az lenne. Pontosan azt akartam megmutatni, hogy kiveszett belőle az a magabiztos, menő pajkosság, ami a húszas éveiben jellemezte. Ez egyébként már a Pornó-ban is benne volt. A nőkre sincs már olyan hatással, mint akkoriban.
Az egyik jelenetben Simon azt mondja Rentonnak, hogy vértestvérek, mert közös tűt használtak. Mennyire tartották az új film központi elemének a Renton–Sick Boy újra-egymásratalálást?
JLM: Azt csak számításból mondja Simon. Azt akarja éreztetni, hogy vértestvérek, de valójában csak be akarja palizni egy újabb közös balhéra. Persze, a kapcsolatuk nagyon mélyen gyökerezik, de amikor ezt mondja, csak eladni próbálja neki az újabb remek ötletét.
Ewan, milyen volt újra Dannyvel dolgozni a hosszú mosolyszünet után?
EM: Fokozatosan történt a kibékülés. Először egy étteremben futottunk össze pár éve itt, a Sohóban, és akkor kölcsönösen megörültünk egymásnak. Hiányzott nekem, és jó volt újra látni. Ittunk egy pár pohárral, és nem volt nehéz visszatérni oda, hogy valójában mindig is nagyon jól kijöttünk egymással. Igazából a sértődés is onnan eredt, hogy annyira szeretek vele dolgozni, és rosszulesett, hogy lecserélt Leonardo DiCaprióra, és A part-tal végül nem folytathattuk az akkor már három filmre visszatekintő együttműködést.
De ezen már nagyon rég túltettük magunkat, és utána is többször egymásba botlottunk, például a sanghaji filmfesztiválon, ahol ő zsűrielnök volt, én pedig épp egy filmet promóztam. Sőt, még pont akkor is összefutottunk, amikor épp Edinburgh-ba készült John Hodge-dzsal, Andrew Macdonalddel és Irvine Welsh-sel, hogy komolyan leüljenek megbeszélni, hogy lehet-e valami a Trainspotting 2-ből, és körülnézzenek helyszínek ügyében is. Ekkor tudtam meg, hogy mennyire komolyra fordult már ez az ügy.
Az volt tehát a fő indoka annak, hogy most készült el a folytatás, hogy rendbe jött a viszonyuk Danny Boyle-lal?
EM: Nem, nem hinném, hogy ez annyira fontos tényező lett volna. Forgatókönyv már nem sokkal a Pornó megjelenése után is volt, csak Danny nem tartotta elég jónak, ezért el se küldte nekünk. Tudta, hogy nem lehetne belőle jó filmet forgatni, és még tíz évnek el kellett ahhoz telnie, hogy úgy érezze, most már érdemes lenne nekifutni.
Utólag én is meg vagyok győződve arról, hogy nem lett volna jó a harmincas éveinkben folytatni, mert pont a lényeg nem lett volna benne, ez a kétségbeesett visszatekintés a fiatalságodra, nem működött volna a nosztalgia. Pont ennyi időnek kellett eltelnie a második részig szerintem.
El tudna képzelni húsz év múlva egy újabb folytatást?
JLM: Bármit el tudok képzelni, nagyon élénk a fantáziám. De végső soron a nézőkön múlik, én egyelőre örülök, ha végigcsinálom ezt a promóciós turnét.