Simán itt rejtőzhet az újabb magyar Oscar-díjas

Vágólapra másolva!

A Mindenki Oscar-díjával végre egyértelművé vált, hogy mostanában mennyire hasítanak a magyar rövidfilmek. Rendkívül magas a színvonal: míg a nagyjátékfilmek esetében örülünk, ha évente születik egy darab remekmű, kisfilmből viszont szinte havonta készül egy-egy ötcsillagos csoda, csak a nagyközönség ezekről ritkán értesül. A felhozatalt legegyszerűbben a március végi Friss hús rövidfilmfesztiválon lehet szemlézni. Itt mutatkozott be tavaly a Mindenki is, amit ide beválogatnak, azt garantáltan érdemes látni. Főleg, hogy ezek a kisfilmek aztán éveken át fesztiváloznak külföldön, és mire felkerülnek végül a netre, már pont elfelejtettük, hogy valaha kíváncsiak voltunk rájuk. A szerdán induló idei rendezvényen 71 vadiúj alkotást nézhetünk meg, közülük ajánljuk most a húsz legjobb magyar kisfilmet, illetve öt hazai animációt.

filmklub

Vágólapra másolva!

Enyhén sós A csatárnő bal lába életveszélyes Záridő Friss hús 2017 Minden vonal Kockaember

A minikritikák mellett csillagokkal is osztályoztuk a filmeket: három csillagot kaptak a jól sikerült alkotások, négyet a nagyon jók, öt piros csillaggal pedig a legszuperebb, kihagyhatatlan darabokat jelöltük.

Minden vonal (Szilágyi Fanni)

Másnaposan az ember leginkább arra vágyik, hogy meg se mozduljon. Arra biztos nem, hogy volán mögé üljön, és elvigye Romániába a terhes barátnőjét, csak mert annak az anyja szerint egy ottani csillagkép alatt kell megszületnie a gyereknek. Magda (Borbély Alexandra) azonban pont így járt, és miután egész éjjel a Vittulában csapatta az elektronikát, négyesben kel útra a barátnővel (Sinkó Katalin), anyukával (Nagy Mari), meg Icukával, a kotnyeles dúlával (Martin Márta).

A Minden vonal családi road movie, talán a legviccesebb A család kicsi kincse óta. Szilágyi Fanni és Széphelyi Júlia forgatókönyve tömve van szuper poénokkal, egysorosok terén főleg az asztrológiahívő anyuka viszi a prímet. Viszont tök jó, hogy hozzá sem gúnyosan viszonyul a film, egyik szereplő sem karikatúra, hiteles a baráti pár, akiknek dinamikáját kis gesztusokból rakhatjuk össze, ahogy a két idősebb nő kapcsolata is.

Mindehhez vibráló, neonfényes képi világ társul, Rónai Domonkos operatőr felvételeiben még egy elhagyatott resicabányai benzinkutat is meglegyinthet a mágikus realizmus szele. És csak rajongani lehet egy olyan kisfilmért, ami bedobja az Elment az internet című raprettenetet, majd képes egy szerelmi csalódás búfelejtőjévé nemesíteni. (Huszár András)

Kockaember (Dombrovszky Linda)

Ha a magyar nyugdíjasok szomorú helyzetéről, és úgy általában az idős emberek fölöslegessé válásáról szeretnénk filmeket nézni, akkor Dombrovszky Lindához kell fordulnunk, aki rafinált műfaji ötletekkel vagy meglepő stílusválasztással tudja közelebb hozni ezt a kevéssé szívderítő témát. Két éve a Hetvenes-ben egy olyan disztópiát mutatott be, ahol koncentrációs táborokba terelik a nyugdíjasokat, a Kockaember pedig mintha Wes Anderson színes babaházvilágában játszódna.

Ebben a furcsa, mesterséges, kék, piros és sárga színekkel felfestett világban él József (Kovács Zsolt), a legógyári munkás, akit egy szép napon nyugdíjba küldenek. Ő viszont kardoskodik, hogy még három hónapot dolgoznia kéne – kész is az egzisztenciális válság.

A Kockaembert már csak a különleges látványvilágért és a kocsmában együtt ultizgató három óriási színész (Kovács Zsolt, Székely B. Miklós, Bán János) közös jelenetei miatt érdemes megnézni. Kicsit lomha film, és a narráció is esetlen, de ezek fölött igazán könnyű szemet hunyni. (Kránicz Bence)

Enyhén sós (Nagy Zoltán)

Kis pesti abszurd azokról a frusztrációkról, amelyekkel egy nőnek nap mint nap szembesülnie kell. A Mindenki gaz kórusvezetője, Szamosi Zsófia ezúttal egy pincérnőt játszik, aki a frigóban gyűjtögeti a pénzt, hogy elhúzhassa a csíkot a lepukkant panelból, a lepukkant országból. Itt minden sivár, minden csúnya, még a luxusétterem főztjének alapanyagai is.

Az író-rendező Nagy Zoltán komikusan felnagyított, olykor szürreálisba hajló helyzetekben mutatja meg, milyen érzés, ha az egész világ, különös tekintettel a kéjsóvár férfinépség ellenünk van: mi is magunkon érezzük a tapintatlan tekinteteket, elhúzódnánk a zaklató főnök elől.

Az Enyhén sós inkább hóbortos, mintsem fenyegető, és nem is biztos, hogy összeáll egy nagyobb egésszé. De az őrületbe kergető lakótelepi zajok, a napi rutin ismétlődő monotóniája, a váratlanul fel-felizzó szexualitás, a nagylátószögű felvételek szépen fokozzák a klausztrofóbia érzetét, egészen az először csak ironikus, majd morbiddá váló csattanóig. (Huszár András)

A csatárnő bal lába életveszélyes (Szilágyi Fanni)

A jó cím fél siker, a másik felét pedig a humor, az emberismeret és a mágikus realizmus tőle már-már megszokott keverékével húzza be Szilágyi Fanni. A megint Mán-Várhegyi Réka novellájából dolgozó rendező most azt kérdezi, mi történik, ha egy békásmegyeri lány, aki korábban kiskutyára, kisgyerekre és egy gerincbarát kókuszmatracra vágyott, Lionel Messiként ébred, a legérdekesebb válaszokat viszont arra adja, hogyan borul fel egy párkapcsolat, ha a lány javítja az ágyat, kezdeményez a szexben, és lövi a gólokat a focipályán.

A csatárnő bal lába életveszélyes Forrás: Friss hús

Szilágyi Fanninak továbbra is jól áll a női lélek mélyére fúró felnövéstörténet, de még jobban az a friss irónia, amivel Julcsi gondolatait és a mélán dúdolt popszámokat belső monológként tárja elénk. Hiteles focimeccset játékfilmben még nem forgattak – ez a bravúr Szilágyinak sem sikerül –, de a jellegzetes pesti életképeket az aluljáróban csipogó műanyag kutyáktól a téli grundfociig annál meggyőzőbben kapja el.

Stork Natasába fél perc alatt lehet beleszeretni, olyan titokzatos, a legutóbb martfűi rémet alakító Hajduk Károly ezúttal remekül tud átlagos lenni, Gundel Takács Gábor pedig vicces hangcameót nyom a fináléban. Szilágyi Fanni 2015-ben már megnyerte a Friss Húst (a Kamaszkor végé-vel), az idén két ötcsillagos filmmel érkezik, tehát minden esélye megvan a győzelemre. (Soós Tamás)

Graffiti (Barcsai Bálint)

Van az a híres Cortázar-novella, Az összefüggő parkok, amelyben a főhős megír egy karaktert, aki észreveszi a mögéje settenkedő gyilkost, és közben az író is meghall valamit a háta mögött, satöbbi. Valami hasonló történik Barcsai Bálint kisfilmjében, csak az írás helyét a graffiti veszi át: a tűzfal mellé kirendelt, álmos srác (Horkay Barnabás) önmagát veszi észre a rejtélyes módon felbukkanó falfirkákon, és elkezd megtörténni vele, ami a rajzokon látható.

A sztori egyetlen poénra épül, de az elhagyatott, városszéli helyszín és a kevés szereplő révén Barcsai ügyesen nagyítja fel a hajnali tűzfalőrzés történetét egyetemes próbatétellé, ettől lesz ereje a Graffitinek. (Kránicz Bence)

Grand Prix (Sós Bálint Dániel)

Emlékeznek Amigó Dávidra, a depressziós földrajztanárra a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan-ból? Mészáros Máté játszotta őt, akin rajtaragadt a megalázott kisember szerepe, de nem is baj, mert nála szórakoztatóbban kevesen hozzák ezt a figurát. A Grand Prix-ben csóró, egyedülálló apukaként tűnik fel, aki odáig süllyed, hogy eladja a gyereke biciklijét. Vajon sikerülhet megőriznie a méltóságát a kisfia szemében?

A Grand Prix-ben Mészáros jutalomjátékán van a hangsúly, ám mellette felfigyelhetünk a Friss Hús-mezőny egyik legjobban eltalált epizódszereplőjére, Takács Zalánra. Ő játssza a versenybringa új tulajdonosát, az undok hájpacnit, aki annyit bír odaröffenni a biciklire, hogy „ez bizony egy fos”. A kisfilm megtekintése óta a fejemben visszhangzik ez a mondat, és mindig röhögnöm kell. (Kránicz Bence)

Záridő (Reich Dániel)

A Záridő már az első percben berántja a nézőt ízlésesen retrós színpalettájával, a kocsiból lassítva kiszálló Móga Piroskával és a főszereplő által olvasott Galaktika magazinnal. Rögtön érezni, hogy ez nem egy szokványos balatoni nyaralás lesz, és szerencsére nem kellett csalódnunk: olyan ez a kisfilm, mintha a legendás sci-fi szerző, Ray Bradbury írta volna a forgatókönyvét. Hétköznapi emberek szembesülnek benne a megmagyarázhatatlannal, a természetfelettivel.

A testvére eltűnését kutató Kovács Tamás (ő volt Hollós Endre fiatalkori verziója az Aranyélet-ben) alig szólal meg a Záridő-ben, de így is rabul ejtő és feszültséggel teli minden egyes pillanata a nyomozásának. Reich Dániel eddig operatőrként dolgozott, ő fényképezte például az Isteni műszak-ot, és most rendezőként sem akar kibújni a bőréből: párbeszédek helyett a tökéletesen megkomponált képek és a kifejező arcok mesélőerejére támaszkodik. Ha egyszer készül egy Stranger Things-szerű sorozat Magyarországon, azt Reich Dánielre kell bízni. (Varga Dénes)

Nem történt semmi (Csoma Sándor)

Csoma Sándor a Tabula rasá-val felírta magát a legígéretesebb fiatal rendezők listájára. Előző kisfilmjében egy első szerelem történetét mesélte el megkapó érzékiséggel, miközben az ügynökkérdés tabutémáját is okosan feszegette – és az egészet költőivé emelte az erdélyi táj melankolikus hangulatával. Új, a félórás játékidőt szintén alulról súroló rövidje már nem ilyen erős alkotás, de az is biztos, hogy Csomát nem most fogjuk lehúzni a listánkról.

Tízemeletes panel tetején pörög egy szélforgó – ezzel a képpel kezdődik és zárul a Nem történt semmi, amely a gyerekbántalmazás lelki következményeiről mond pár nem túl eredeti, de megfontolandó gondolatot. A lelki folyamatok pontosak, a feszültség gyorsan csomósodik, Molnár Leventéért és Láng Annamáriáért pedig minimum Facebook-kampányt kéne indítani, hogy gyakrabban szerepeljenek magyar filmekben.

A felskiccelt figurák viszont inkább egy melodrámában mozognának otthonosan: a nő terhes, a férj alkoholista, és indulatkezelési problémákkal küzd, és a házasságuk dinamikája épp a lényegről tereli el a figyelmet: hogy hogyan éli meg egy tizenéves fiú a bántalmazást, és hogyan rágja a szégyen annyira, hogy inkább a hallgatást, a tagadást válassza. (Soós Tamás)

Partizánok (Szabó Szonja)

Bár előtte se volt az, de a Mindenki óta végképp nem kérdés: gyerekekről csak természetesen játszó gyerekszereplőkkel érdemes forgatni. A Partizánok-ban sajnos rögtön kitűnik, hogy hamisak a hangok és erőltetettek a gesztusok, de az arcok nagyon jók, főleg a kis Czinegéé, aki szeretnivalóan esetlen, ahogy tizenévesen már a komoly felnőttet játssza.

Szabó Szonja ráérzett arra, hogy régen nemcsak felnőttesebben játszottak, de hamarabb fel is nőttek a gyerekek, főként a háborúban vagy egy forradalom után, amikor elég volt megsérteni egy rosszindulatú házmesternét, és másnap már kopogtattak a fekete kabátos belügyesek. A Partizánok az ’56-os forradalom utórezgéseit érzékelteti két fiú történetén keresztül: Feri újoncként kerül az iskolába, és veleszületett igazságérzetével lázadozik, a kis Czinege pedig, az osztály örökös céltáblája nagy lelkesedéssel csapódik mellé.

A film a forradalom utáni megtorlásokat állítja párhuzamba egy szokványos felnövéstörténettel, az igazság eltiprását az ártatlanság elvesztésével. Az őszi hangulat erős, és a történetben is van potenciál, mégis olyan érzésünk támad, hogy a rendező csak a felszínt kapargatja, a drámai pillanatoknál pedig feleslegesen szépeleg. (Soós Tamás)

Uchebnik (Csicskár Dávid)

Így is lehet ’56-ról filmet csinálni: frissen, fiatalosan, lyukas zászlók és szovjet tankok nélkül. Messzire kerüli az Uchebnik az ’56-os filmek közhelyeit, mikor egy vidéki iskolába helyezi a történetet: itt nincsenek ávósok, se géppisztollyal rohangáló forradalmárok, nincs pátosz, se élet-halál harc, csak egyszerű emberek, akik lelkesednek, ünnepelnek, hibáznak, majd kényszerű erkölcsi kompromisszumokat kötnek.

Az igazgató a vörös csillagot veri le a falról, a diákok az oroszkönyveket dobják a tűzbe, mert aki elégeti, az pálinkát kap Árontól, a vidéki áltiskola Pierre-jétől. Bedobja hát Bence is (Cservák Zoltán, Saul fia a Saul fiá-ban), aki „az unalmas kommunista hősök” helyett Áront választja példaképnek, és segít neki megúszni a felelősségre vonást a forradalom leverése után.

A Partizánok–hoz hasonlóan az Uchebnik (a cím „tanítványt” jelent oroszul) is az elkerülhetetlen illúzióvesztésről mesél, csak a forgatókönyvíró páros, Csicskár Dávid és Fazekas Máté zsigeri drámát is illeszt ide arról, mennyire mély igénye az embernek, hogy hősöket állítson maga elé, miközben elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb le is számoljon velük. Példaképei Csicskárnak is vannak, rendezésében ott él Szabó István (Apa), Gárdos Péter (Szamárköhögés) és Gothár Péter meg Bereményi Géza (Megáll az idő) öröksége, de az Uchebnik, amelynek stílusa és humora mellett találékony szlengje is van („Még a pelyhes pöcsű is beledobta!”), fel tud nőni a klasszikusokhoz. Csak az érzelmes stáblistazenéről kell megfeledkezni, és máris tökéletesnek tűnik ez az okos, szellemes, kifinomult kisfilm. (Soós Tamás)

Láthatatlanul (Szentpéteri Áron)

Sötét a képernyő, várjuk a felblendét - nem jön. A Láthatatlanul első jelenetei koromfeketeségben játszódnak, csak a szereplők hangját halljuk, akik egy interaktív kiállításon vesznek épp részt. A vak tárlatvezetőnek, Balázsnak (Barkó Tamás) itt tetszik meg Anna (Józsa Bettina), aki a pasijával jött a kiállításra, aztán egy nap összefut a lánnyal az utcán. Ezt már mi is láthatjuk.

A félórás kisfilm lehetne csupán egy szívmelengető szerelmi történet egy jó fej vak fiú és egy kedves látó lány között, de Szentpéteri Áron izgalmasabb jellemekkel, bonyolultabb motivációkkal dolgozik. Vajon Annában vonzalom ébred Balázs iránt, vagy valóban csak mint kuriózum érdekli, amitől a fiú tart? Jogosak-e Balázs keserűségei, amikor azzal vádolja a lányt, hogy „ő is olyan, mint a többi"? A kisfilm ügyesen teremt feszültséget a bizonytalan kapcsolatban, amelyben a két fél nem egyenlő arányban invesztálja az érzelmeit, de azok az életképek is nagyszerűek, amik Balázs és vak szobatársa mindennapjaiba vezettek be.

A táncművész Barkó Tamás egy kései jelenetben izzó erővel fojtja vissza a fiúban tomboló indulatokat, az apró részletekre fókuszáló közelik és a hangkeverés pedig még az után is átad valamit a látássérültek észleléséből, hogy kijövünk a sötétből. (Huszár András)

Peron (Csata Hanna)

Csata Hanna nevét jól jegyezzük meg. Enyedi Ildikó osztályában végzős a Színművészetin, csak úgy ontja magából a filmeket, eddig nyolcat láttunk tőle, mind jobb volt, mint az előző, és már a legelső is tök jó volt. Munkáiban az a közös, hogy mindig egy-egy sorsfordító pillanatot mutat meg a főhőse életéből, de ezek az események váratlanul, mintegy mellékesen történnek meg, és ahogy beütnek, már pereg is a végefőcím.

A Peron-ban az információkat is mesterien adagolja, gyakran egy gesztus vagy odavetett félmondat miatt értelmezzük újra a látottakat, és válik világossá, merre is kanyarodott a történet. Egy csillebérci színjátszó workshopon indul a sztori, itt dolgozik szervezőként a 20 év körüli Imola (Komán Bogi, aki beállítástól függően hasonlít a hamvas Daryl Hannahra, Robin Wrightra vagy Julia Robertsre). A lány vált pár jelentőségteljes pillantást az egyik színészpalántával (a karizmatikus Nagy Norbert), és máris egy farönknek dőlve szexelnek az erdőben, de a kielégülés után a srác mintha már menekülne is a helyzetből. Aztán a tábor végéig folyik közöttük egy diszkrét cicázás, Pestre érkezve pedig a lányt a szintén színész pasija (az eddig rendezőként ismert, sajátos hanghordozású Szeiler Péter telitalálat) várja az állomáson.

Csata már most tudja azt, ami a legtöbb magyar rendezőnek az istennek se szokott összejönni: maximálisan életszerű helyzeteket kreálni, és mindenféle maníroktól mentes, természetes alakításokat kihúzni a szereplőiből. Van stílusa, biztos ízléssel és irigylésre méltó könnyedséggel mesél, alig várjuk a következő filmjét. (Varga Ferenc)

Asszó (Fekete Tamás)

A sportfilm műfaja többek közt arra is lehetőséget ad, hogy párbeszédek nélkül, mozgással, egy-egy sport kötött szabályain és magyarázat nélkül is érthető mechanizmusán keresztül meséljen el komplikált konfliktusokat. Az Asszó fiatal testvérpárja vívni járnak a helyi tornacsarnokba, és a görcsös Áron és a laza Misi közti feszültségek a versenysporthoz való viszonyukból fejthetőek meg.

Lányi Zsófi forgatókönyve hatásos Káin és Ábel-parafrázist skiccel fel a páston és azon kívül, a közös nyújtások, erdei futások alatt, csak a biblikus zárlat nélkül. Vajon Áron azért hajtja Misit, mert dühíti, hogy nem aknázza ki a tehetségét, és nem veszi olyan komolyan a vívást, vagy mert féltékeny a nála ügyesebb srácra, és így akar domináns lenni?

A befordulósabb alkatú Vilmányi Benett és az angyali természetű Szabó Sipos Tamás marha jól kamatoztatják kontrasztjukat, a sallangmentes rendezés is passzol a témához. Ám bármennyire is dicséretes, hogy a kisfilm nincs túlmagyarázva, sok adalék tisztázásra szorult volna – főleg a szereplők családi viszonyáról –, és a végkimenetel is súlytalan, pont helyett pontosvessző. (Huszár András)

Légmell (Fatér Ambrus)

Fatér Ambrus nem tűnik ijedős srácnak, kisfilmjében egy mostanság heves indulatokat kiváltó témához, a menekültválsághoz nyúlt. Bár egyértelműen kiderül a Légmell-ből, merre húz a rendező szíve, a film finom eszköztelensége miatt egyáltalán nem manipulatív, helyette ízléses és szívhez szóló feldolgozása egy háborús menekült és egy zárkózott magyar orvos valószínűtlen kapcsolatának.

Tanulságos megfigyelni a film történetén keresztül, hogy változhat egy ember viszonya a menekültekhez, miután már nemcsak a hírekből hall felőlük, hanem személyesen is megismerkedik néhányukkal. Az eszköztelenség akár unalmat is szülhetne, de a főszereplő (Horváth Lajos Ottó, azaz Sanyika az Üvegtigris-filmekből) állandóan feszült, állandó nyugtalanságról árulkodó arca mindvégig az események kereszttüzében tartja a nézőt. A Légmell egy szép emberi történetet mesél el, és alkalmas arra, hogy értelmes vitát generáljon egy végletekig átpolitizált kérdésről. (Varga Dénes)

Welcome (Dudás Balázs)

Még mindig ritka, hogy a magyar filmesek allegorikus rétegek nélkül, direkt formában dolgozzák fel napjaink igazán akut társadalmi problémáit. Kevés aktuálisabb téma van a menekültügynél: a tavalyi Friss Húson láthattuk a Dialogue-ot, most pedig a már említett Légmell mellett itt van a Welcome is, mely a szerb-magyar határon zajló embercsempészetről ad kíméletlen képet.

Főhőse Dávid, a tinédzser srác, aki hosszú idő után anyjával hazatér régi vajdasági házukba, és aki mellékkereset gyanánt menekülteket vezet át a határon. A naturalista rövidfilm a maga harminchárom percével erősen feszegeti a kategória határait, ami jót is tesz neki, meg nem is. Ahhoz elég, hogy ne csak egy hangulatot vagy egy csattanót ragadjon meg, viszont felmerül, hogy ez a sztori megkívánta volna a nagyjátékfilmes hosszt.

Úgy lett volna idő pontosan belőni az apafigurát, tovább árnyalni az anya-fiú kapcsolatot, illetve kiemelni egy-két menekültet, hogy ne csak arcok, hanem személyiségek is legyenek. De így is erős darab, és amiben nincs hiba, az Vilmányi Benett (aki a vívó testvérpárról szóló Asszó-ban is szerepel) intenzív jelenléte, belőle akár még egy magyar Jack O’Connell is válhat. (Huszár András)

Kötött pálya (Mayer Bernadette)

Ez a sztori is nagyjátékfilmért kiált, mert húsz percben Mayer Bernadette író-rendező csak felvillantani tud néhány izgalmas emberi kapcsolatot, és a történet fordulatainak hátterét is kénytelen homályban hagyni. Ez nem jelenti azt, hogy a Kötött pálya rossz lenne, sőt ami marad, az így is egy nagyon feszült, több szempontból is új utakat kereső rövidfilm.

Pedig a sztori magva nagyon ismerős: kamasz lány küzd az anyjával az önállóságáért. Csakhogy az anya vak, úgyhogy kölcsönösen rá vannak utalva egymásra. Az életükbe belép az anya új pasija, a barátságos metróvezető, akit a lány bizalmatlanul méreget, még az is lehet, hogy nem alaptalanul.

Nem elég, hogy a rendező frappáns, esetenként megrázó helyzeteken keresztül ábrázolja vak és látó emberek együttélését, ráadásul el meri vinni a történetet a thriller felé. A többféle irány ellenére a film mégsem válik szétesővé, mert a három kifogástalan alakítás, László Panna, Kis Kati és a jófiúból szempillantás alatt paraarccá változó Elek Ferenc játéka egyben tartja. (Kránicz Bence)

Földiek (Freund Ádám)

Bukolikus hangulatú családi drámaként indul, de aztán hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Freund Ádám fantáziája túlontúl is zabolátlan ahhoz, hogy azt be lehessen szorítani egy zsáner megszokott keretei közé. A Földiek fő erénye a váratlan húzásaiban rejlik, kétszer is padlót fogtunk a merész műfaji váltások miatt, aztán széles vigyorral vártuk, mivel tud még elvarázsolni ez a sci-fihez és pszichedéliához is bátran nyúló film.

A film első csúcspontjánál azt gondoltuk, hogy Steven Spielberg rendezett volna ilyet, ha Mezőkövesdre születik, a második csúcspontnál pedig már nem gondoltunk semmit, csak boldogan lebegtünk az űrben. A szárnyalás közben szerencsére az emberi drámáról sem feledkezett meg a rendező, és a fókusz mindvégig megmarad az Ábel nevű kisfiún, aki a hóbortos, álmodozó apja és a szabálykövető anyja között őrlődik. (Varga Dénes)

Wellness (Szabó Virág)

Két idős barátnő, Teri (Csonka Ibolya) és Ilona (Egri Márta) egy wellness-szállóban pihen, és rövid beszélgetéseikből, megjegyzéseikből sejlik fel a múltjuk. Tóth Krisztina írásainak finom, melankolikus világát (a kisfilm a Váll története című novella adaptációja) nagyon szépen sikerült ebben a tíz percben megidézni.

A dialógusok életszerűségén talán lehetett volna még faragni (furcsán hangzik például, amint egy ezeréves barátságban olyat mond valaki, hogy az anyajegyét nem leszedték, hanem „el kellett távolítani”), de a képek mindenért kárpótolnak.

Nagyon látványos a büféreggeli felülről, a medence partja békaperspektívából, és különösen csodás az az ötlet, hogy a szállodaszobának csak az egyik fala van tiritarka virágos tapétával bevonva, így a két barátnő beszélgetése az egyik szögből olyan, mintha egy Almodóvar-filmből léptek volna ki, más szögből pedig csak steril, hideg hófehéret látunk, mintha nem is ugyanabban a jelenetben lennénk. (Papp Eszter)

Van egy határ (Tóth Barnabás)

Tóth Barnabás kettővel ezelőtti kisfilmje, a szívbe markoló Újratervezés pár éve futótűzként terjedt el az interneten, és több mint másfél millióan nézték meg. A Van egy határ is egy érzelmes mű, amely a szabadságvágyról és a szabadság eltipróiról szól, és amely úgy sem veszít az erejéből, hogy a csavart elég hamar ki lehet kitalálni.

Valamikor a második világháború után játszódik a film, Hajdu Szabolcs alakítja az apát, aki a kisfiával együtt az éjszaka leple alatt próbál átjutni a határon Nyugatra. Tóth nem fontoskodik, hagyja a kiváló színészeit érvényesülni, ügyel arra, hogy a feszültség állandó legyen, és csak a legvégén jelzi, akkor sem tolakodóan, hogy amit elmesélt, az történelem, csak részben fikció. Hajdu Szabolcs megkönnyebbült sóhajára még sokáig emlékezni fogunk. (Varga Dénes)

Csoszogj úgy (Szőcs Petra)

Ez a kisfilm nem olyan kisfilm. Nem egy „igazi” film kicsiben, nem egy kerek sztori kicsiben, konfliktus kicsiben, tanulság kicsiben. Van egy anya-lánya páros, akik felbérelnek egy huszonéves srácot (színész vajon, csóró diák vagy hajléktalan?), hogy hordja az elhunyt idős férj és apa ruháit, betanulja a manírjait, a mozgását, a krákogását. Miért? Miért egy ilyen fiatal srácot? És a srác miért vállalja? Kinek jó ez? Mi értelme lehet ennek? Őrület!

Mégis, valahogy olyan kényelmetlenül, gondolatba fészkelősen érdekes az egész, hogy napok múlva is bevillan az átlényegült fiú képe, ahogy erőltetve, öregemberesen totyog a szerencsétlenül lógó, túl bő ruhákban, ahogy a botra görnyed, és összeroskad. Ettől a képtől nem lehet szabadulni. (Papp Eszter)

MAGYAR ANIMÁCIÓS FILMEK

Herczeg Zsófit, az ország legjobb animációs filmekről szóló blogjának, a Dot & Line-nak a főszerkesztőjét kértük meg, hogy vegye szemügyre az idei Friss Hús hazai animációs felhozatalát.

Superbia (Tóth Luca)

Milyen lenne egy olyan társadalom, ahol felcserélődnének a berögzült nemi szerepek és a társadalmi elvárások? Pont, mint Superbia szürrealitással teli antiutópisztikus földje, ahol az izmos nők falkája a szofisztikált férfiak művésztelepétől elszigetelve él, és csak két ember meri átadni magát a tiltott vágyaknak, ami egy új korszakot hoz mindkét nem életében.

Tóth Luca a szerzői kézjegyévé vált telt formáktól dús szürrealitást most is nagy dózisban adagolja a nézőnek, szimbolikusan rávilágítva az alapvető genderkérdésekre.

Ungvár (Áprily Zoltán)

Nagyapja történetének megfilmesítésére vállalkozott Áprily Zoltán, aki az eredetileg tervezett dokumentumfilm helyett inkább családi videókkal és fotókkal kevert animációs rövidfilmet készített az Ungvár nevű hajó 1941-es tragédiájáról. A német megszállás alatt Áprily nagyapja is azon hajók egyikén szolgált, amelyet elfoglaltak és katonai célokra használtak fel náci katonák, az Ungvár azonban aknamezőre futott, és szinte a teljes legénység odaveszett.

A rendező a keserű történelmi hátteret emlékképekkel ellensúlyozta, a film megkapó látványvilága pedig Baranyai B. András grafikus munkája. A történet végére talán túlságosan is nagy hangsúlyt kapnak a családi felvételek, ami egy kívülálló nézőt eltávolíthat a látottaktól, mindenesetre a német megszállást animációs formában ilyen szépen még nem láttuk.

Egér (B. Nagy Ervin)

Az Egér egy animációs biopic Egerszegi Krisztina sikereiről, amely a szöuli olimpia előtt két évvel, 1986-ban kezdődik és az alig 12 éves lány hétköznapjait követi nyomon: a hajnali keléseket, az úszóleckéket és a sulit, miközben az edzők már látják benne a potenciált, amit akár egy májkrémes konzervvel is ki lehet belőle hozni.

A fiatalos és üde látványvilágú film inkább a gyerekközönséget célozza, és akár sportolásra is ösztönözheti őket, habár nekik valószínűleg nem fog sokat mondani Egerszegi Krisztina neve és sikerei. Az animáció egy ponton túllép a megszokott formán, és behozza a VR-filmek stílusát is, amivel még dinamikusabbá teszi az úszószekvenciákat, így nagyvásznon nézni biztos új élményt fog nyújtani.

Balkon (Dell’Edera Dávid)

Egy fülledt nyári délutánt látunk, ahol tobzódnak az eseménytelen pillanatok: focizó kisfiúk, pókerező barátok, egy ráérősen fetrengő pár és egy dohányzó öregasszony unatkozik a lakásában. Ebben a lakótelepi idillben csúcsra hág a semmittevés, amit egy arra flangáló férfi tör meg, ezzel mindenki mást is felszabadítva az egykedvűség alól.

A Balkon-t el lehetett volna készíteni élőszereplős formában is, mert nincs benne semmi animációspecifikus, de éppen a rajzolt és stilizált mivolta miatt erős benne a klisés motívumok arcon csapása, így Mathieu Kassovitz A gyűlölet című filmjének animációs mostohatestvére minden bizonnyal a fesztivál egyik legüdítőbb és legfelszabadítóbb darabja lesz.

Kötelék (Wunder Judit)

A tavaly Cannes-ban díjazott A nyalintás nesze ikertestvére: a Kötelék is a (női) magányról szól, amelyet egy nő és egy macska intim kapcsolatán keresztül mutat be, hasonlóan szürreális módon, és szintén egy novella szolgáltatta hozzá az alapot, valamint növeli azon hazai animációk számát, amelyben szimbolikus módon jelenik meg a szexuális együttlét.

A minimalista látványvilágú film főhőse minden teendőjét a macskái köré szervezi, háttérbe szorítva saját személyiségét. Ugyan egy létező és sokakat érintő társadalmi problémát, a párkeresés nehézségét és az egyedüllét kibírhatatlanságát dolgozza fel a film, a kétségbeesett nő elkeseredett kapcsolatfüggősége inkább szánalmat vált ki, mint együttérzést.

Vulkánsziget (Lovrity Anna Katalin)

Az idei Berlinalén debütált Vulkánsziget is a szimbolikus női történetek sorát gazdagítja. A feminista hangvételű történetben egy naiv tigrislány esik áldozatul az erős hím közeledésének, a film pedig ennek a negatív élménynek a feldolgozásáról szól a nőstény belső világán keresztül ábrázolva.

A hatalommal való visszaélés nehéz témájának szimbolikus elemeit a stilizált látványvilág, az érzékenyen megválasztott, üde színek és a képzeletbeli helyszín emeli el a realitástól, és teszi a filmet a szexuális erőszak allegóriájává.

xxxx