A Nyomd, bébi, nyomd-ot azok fogják imádni, akik aszerint lépnek az utcán, ahogy a fülükben szól a zene. Akik inkább várnak fél percet az utcán a megbeszélt randi helyszíne előtt, mert még nem ért véget az aktuális szám az iPodon. Akik külön Spotify lejátszási listát gyártanak minden élethelyzethez. Bár ha őszinte akarok lenni, ez a kétórás energiabomba olyan lehengerlő, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy lenne olyan, akinek ne tetsszen.
Hősünk, Baby (Ansel Engort) elsősorban zenebolond, másodsorban gengszterek sofőrje, de mindkét téren elsőrangú. Ha olyan ember kell a volán mögé, aki minden zsarut leráz a bankrablás után, őt kell hívni. Ki is sajátítja magának Doki (Kevin Spacey), a titokzatos bróker, aki sosem dolgozik kétszer ugyanazzal a csapattal, de a sofőrjéhez ragaszkodik. Baby viszont csak azért vállalja a melókat, mert tartozik neki, ám rövidesen törleszti az adósságát. És akkor köd előtte, köd utána – gondolja ő.
A Nyomd, bébi, nyomd tehát klasszikus krimifelállással operál: hallgatag sofőr, simlis bűntársak, akiknek még a szemük sem áll jól, veszélyes főnök, van egy lány, persze, hogy van, és „már csak egy utolsó meló”, amiről nyilván tudjuk, hogy nem az utolsó. A csavar a zenéből jön. Szó szerint. Baby ugyanis egy gyerekkori balesete miatt fülzúgásban szenved, s hogy elnyomja, folyton zenét hallgat a fülesén keresztül. Meló közben is. Sőt, főleg akkor.
A zsánerparódiáiról és hiperaktív kultfilmjeiről híres Edgar Wright pedig
fogta a krimit, a vígjátéki elemeket, a romantikát, az autós üldözéseket, és összegyúrt belőlük egy imádnivaló musicalt.
Zsiványmusicalt. Slágerekre komponált akciófilmet. A film első percétől az utolsóig szólnak a betétdalok, és nemcsak Baby tapossa a gázt a soul vagy a rock ütemére, hanem Wright, az operatőre és a vágója is a zene ritmusára szerkeszti az akciókat, dobszólókhoz időzíti a fegyverropogást.
Az angol rendező már korábbi filmjeiben is kitüntetett szerepet szánt a zenének: a Haláli hullák hajnala legviccesebb jelenetében a főszereplők kiválogatják, mely bakelitlemezekkel dobálják meg a zombit („Dire Straits? Nem kár érte.”), a Scott Pilgrim a világ ellen pedig egy zenekari párbajban csúcsosodik ki. A Nyomd, bébi, nyomd azonban túlmutat rajtuk, hisz Wright a filmkészítés hagyományos menetrendjét megfordítva már a storyboard fázisban egy előre összeállított zenei listára koreografálta meg a majdani leforgatandó jeleneteket.
Teszi mindezt olyan fölényes magabiztossággal, szinte pofátlanul játszi könnyedséggel, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a feszes, földhözragadt, kinetikus akciókat a musicalek elrugaszkodott varázsával ötvözni. Az erőszak és a románc, a főhős szinte gyermeki ártatlansága és a bűnözés véres valósága ki is olthatta volna egymást. Wright úgy házasítja össze az ellentétes tónusokat, hogy az erőszak se legyen súlytalan, de azért Baby alapvetően optimista természete és szemlélete határozza meg a film alaphangvételét.
A film ott születik meg, amikor Baby az első bankrablás alatt tátogni kezd a zenére:
élvezi, vagy legalább megpróbálja élvezni, amit csinál, s ezzel nekünk is mosolyt csal az arcunkra.
Ettől kapunk többet pazar stílusgyakorlatnál. A Nyomd, bébi, nyomd úgy is remek élmény lenne, ha csak kívülről szemlélnénk a technikai bravúrokat, és elismerően bólogatnánk.
De a film csupaszív, nosztalgikus bája az, ami igazán levesz a lábunkról.
A történet ma játszódik – a modern zenelejátszók, a mobiltelefonok, a kisembert kizsákmányoló pénzügyi vállalatok korában –, mégis kortalan. Szeretne kihasítani a ridegebb, érzéketlenebb valóságból egy, a filmekből ismert amerikai álomvilágot, ahol az útszéli vendéglők meghitt oázisok, és a magnókazettáknak még értékük van. Baby pedig azért küzd, hogy ide költözhessen.
A már-már mesei, bűbájos hangnemhez hozzájárul a meleg, pasztelles színvilág, vagy épp a zenei stílusok: az üldözéseket hip-hop soundtrackkel is alá lehetett volna festeni, ám Wright ízlése inkább a retró játékosság felé tendál a gatyaszaggató mélynyomók helyett. Megfér benne egymás mellett a jazz (Dave Brubeck), a funk-rock (a Bellbottoms a csodálatos nyitójelenet alatt), vagy a The Commodores ábrándos Easy-je, amely végigvonul a filmen.
És ha Wright az esze, az akciók az izmai, a zenék meg az öltözködése a Nyomd, bébi, nyomd-nak, akkor a szívét Ansel Engortnak hívják.
Ez az a film, ami sztárt fog csinálni a srácból, vagy ha nem, akkor fenhetjük a vasvillákat.
Vagány, vicces, a drámai tétekkel is elbír, s mivel a karaktere nem egy szószátyár típus, a testbeszédével, tekintetével, mozgásával fejez ki rengeteget.
Még hősszerelmesként is azonnal bevethető, bár ehhez kellett Debora (Lily James), a tündéri pincérnő, aki olyan, mintha a Twin Peaks-ből lépett volna ki, csak a lelki sérülések nélkül. A forgatókönyv nem bonyolítja túl a kapcsolatukat – egy másik, szebb élet ígéretét hordozza Babynek, akit persze önkéntelenül veszélybe sodor –, de tetszett, hogy nincs hosszas csiki-csuki. Hamar kiderül, hogy mindketten tetszenek egymásnak, nincs felesleges dráma.
A film sötétebb térfelét is hasonló archetípusok töltik meg. Nem túl sokdimenziós jellemek, mégis jól körülírható figurák, akikről tudjuk, mi motiválja őket, és mitől pöccennek be. A vetésforgóban variálódó nehézfiúk – bocsánat: és rosszlányok – mind különböznek, van, aki pár jelenetet kap, mások meglepően fontossá válnak.
Az őket játszó karakterszínészek (Jon Bernthal, Jamie Foxx, Jon Hamm és Eiza González) az erősségeikre támaszkodnak, de nem alibiznek. Kevin Spacey pedig megmutatja, milyen lenne Verbal Kint húsz évvel a Közönséges bűnözők után, amikor már kicsit unja a mesterbűnözést.
Minden klappol tehát, mégis maradt bennem egy szemernyi hiányérzet. Talán mert hiányzik az utolsó felvonásból még egy csavar, na nem a történetben, ott kapunk néhányat, hanem a zsánertoposzok újrahasznosításában. Talán az zavart, hogy a szinkron hangkeverése vagy a mozi beállításai miatt a zenék nem dübörögtek elég hangosan, nem lüktettek a csontjaimban.
Vagy talán az lehet a magyarázat, hogy Wright a Világvégé-ben érettebb témákhoz nyúlt, ott az inváziós stílusparódián felül az öregedésről, az elmúlásról mesélt meglepően kesernyésen, arról, miért lépünk mindig ugyanazokba a kátyúkba. A Nyomd, bébi, nyomd alapötlete 20 évvel ezelőtt született, és a filmen érezni is még az ifjonti hévet, amikor a menőség mindent üt.
De egy ilyen lezser, színtiszta szórakozást célul kitűző filmtől nem is igazságos elvárni, hogy zsigerekig hatoljon. Arról nem beszélve, hogy a történet relatív éretlenségét messzemenőkig ellensúlyozza az a mesterségbeli tudás, elképesztő szakmai fegyelem, ami húsz éve, a Cornetto-trilógia előtt még nem állt volna Wright rendelkezésére. Az az érzésem, hogy a mesterműve csak ezután következik. De addig még sokszor be fogom tenni ezt a mixét.