A Koszorúslányok azzal robbantott nagyot 2011-ben, hogy a korábban férfiúi előjognak tekintett ordenáré humort női főszereplőkre testálta. Azóta időnként befut egy-egy újabb trónkövetelő a „csajok kirúgnak a hámból” alzsánerből – legutóbb a tavalyi Rossz anyák –, de ritka, hogy minden adalék meglegyen, ami bombasikerré tette Paul Feig vígjátékát. Vagy a szereplők közti kémia hibádzik, vagy a forgatókönyv lötyög, vagy a poénokban nincs fantázia, vagy az érzelmi megalapozás marad el.
A Csajok hajnalig, ha nem is keveri ki tökéletes arányban, de egyik lényeges hozzávalóról sem feledkezik meg. Remek ötös fogatot válogat össze szkeccskomikusokból és sorozatos arcokból, akik közül nem lóg ki a nagy mozisztár, Scarlett Johansson sem. Megvan a kötelező szentimentális tanulság, amely nem a legeredetibb, ám következetesen vezetik végig az első képkockáktól. A gegeket, fordulatokat nem hányják egymásra, hanem szépen megalapozzák. És persze ami mégiscsak a legfontosabb egy vígjátéknál, őszintén lehet rajtuk nevetni.
A barátnőkkel a főiskolán találkozunk először: akkor még csak négyen vannak, de sülve-főve együtt töltik minden idejüket. Épp csak annyira lúzerek, hogy egy sörpongversenyben azért leverjék a koleszos srácokat; épp csak annyira menők, hogy igazán egymás közt érezzék jól magukat. Megfogadják, hogy örökre együtt maradnak, de tíz év sok idő, és mire Jess (Scarlett Johansson), a komoly szenátorjelölt házasodni készül, a lánybúcsúra már négy olyan nő utazik Miamiba, akik nincsenek egymás gyorshívójába beprogramozva.
A távolság Alice-t (Jillian Bell, a Melissa McCarthy/Rebel Wilson szerepkörben) frusztrálja a legjobban, aki nem akarja észrevenni, már csak púp az egykori kebelbarátnője hátán. Olaj a tűzre, amikor felbukkan az ötödik kerék, az ausztrál Pippa (Kate McKinnon), akit Jess azzal a nagy öleléssel fogad, amiért Alice hiába epekedett. Érthető hát, miért próbálja túlpörgetni az általa szervezett lánybúcsút, de a közös kokózás és egy balul elsült sztriptíz után a nyakukon marad egy kisportolt testű hulla, és ez még csak a megoldandó krízisek kezdete.
A film Lucia Aniello rendezői debütálása, ő írta a forgatókönyvet is Paul W. Downsszal, aki egyben Jess vőlegényét alakítja. A páros a Broad City című Comedy Central-szitkomból dobbantott a nagyvászonra, amely websorozatból nőtte ki magát a Csajok még hipszterebb, betépett, szürreális verziójává. Aki alapvetően szkeccsek összefűzésére épülő műfajból érkezik, az nem tudja mindig érvényesíteni a tehetségét zárt, másfél órás keretek között – így vérzett el a Key & Peele alkotócsapata a Keanu című filmmel –, Aniellóék azonban ügyeltek rá, hogy ez tényleg filmszerű film legyen, logikusan szerkesztett, végigvitt cselekménnyel.
A szereplők a halálos baleset után úgy viselkednek, ahogy azt az egyébként jól szituált kora harmincasoktól elvárhatnánk. Nem válnak egyből Coen-antihősökké, akik lecsúsznak a bűn lejtőjén: nem az az első dolguk, hogy eltüntessék a hullát, és még ügyvédet is felhívnak, hogy bölcs döntés-e, ha feladják magukat a hatóságoknak. Persze nem lélektani drámát nézünk, úgyhogy mindezt komikus túlzásokkal tupírozzák fel: nem hiszem, hogy egy hulla előtt épp pizzát enni támadna kedvem, de ha már úgyis kihozta a futár, vétek veszni hagyni.
A film nemcsak a szereplők kétségbeesett szerencsétlenkedéseiből, hanem a hullával eljátszott obszcén poénokból is kisajtolja a maximumot. Van itt fel-felpattanó szempár, szexuális segédeszközök alkalmazása, némi diszkrét nekrofília (bár érdekes módon a nemzetközi előzetes egyik nagyjelenete, ahol megkocsikáztatják az álló farkú hullát a városban, a vágóasztalon maradt). A morbid gegek és szövegek találati aránya nem százszázalékos, de
jóval többször nevettem fel, mint ahányszor kabócák ciripelését véltem hallani a csöndben.
Ahol pedig esetleg leülnének a poénok, ott átsegít a szereplőgárda. A színészek egy részéről tudtam, hogy bármilyen idióta szereppel és szituációval megbirkóznak. A Szellemirtók után megint Kate McKinnon a kiszámíthatatlan jolly joker a csapatban: a flúgos, bogaras Pippa csámpás esésektől kigúvadt szemű monológokig terjedő skálán mozog (a szinkron inkább kevesebb, mint több sikerrel próbálja átmenteni az eredetiben vélhetőleg vicces akcentust). A harcias aktivista Frankie-t alakító, Broad City-ből hozott Ilana Glazer hasonló energiabomba, de más frekvencián képes mozogni, mint McKinnon, így nem kioltják, erősítik egymást.
Nagyobb meglepetés a Frankie koleszos csaját játszó Zoë Kravitz, aki eddig inkább drámai szerepekben (Hatalmas kis hazugságok) és blockbusterekben tűnt ki (Mad Max – A harag útja). Most viszont az ő sznob üzletasszony karakterének köszönhetjük az év egyik legviccesebb, egyszerre kínos és erotikus szexjelenetét, amelyhez a Modern család egyik szereplője és a kilencvenes évek ikonikus nagyasszonya asszisztál fergetegesen.
Ám gondolom, a legtöbben arra kíváncsiak, hogy a Woody Allen- és Coen testvérek-féle humorban már jártas Scarlett Johanssonnak megy-e majd a harsányabb nevettetés is. A Csajok hajnalig-ot ezen a téren éreztem egyedül kihagyott ziccernek: Johanssonnak jutott a „normális nő” figurája, így lényegesen kevesebbet ökörködhet, mint társnői, pedig a film eleji kampányvideós geg alapján ez is nagyon jól áll neki, jobban szabadjára lehetett volna engedni. Cserébe a korrekt, de közhelyes drámai pillanatok az ő beleélése miatt tudnak működni.
Amit pedig különösen élveztem, azok a film véletlenszerűen abszurd kanyarjai, amelyek mégsem érződnek öncélúnak. Belefér, hogy egy asztronautákról szóló, inspiráló monológ alá beússzon a Napfény zenéjére hajazó aláfestés. Vagy hogy külön mellékszálat szenteljenek Jess vőlegényének, Peternek (Paul W. Downs), amellyel egyrészt görbe tükröt tartanak a vígjátékok hagyományos nemi felosztása elé (itt a férfiak aggodalmaskodnak azon, hogy a bulizásban megrészegült menyasszony lefújja-e az esküvőt), másrészt a gumiarcú és -testű Downs ellophatja a show-t a felnőttpelenkában előadott akrobatikus mutatványaival.
A Csajok hajnalig nem egy világmegváltó vígjáték, de a maga műfajában egyértelműen az élbolyba tartozik; ideális nyári limonádé, amiből a fanyar citromot és a még épp nem émelyítő édesítőszert sem spórolták ki. Ja, és senki ne rohanjon rögtön érvényesíteni a parkolójegyét, mert a stáblista tartogat még két bónuszjelenetet.