Schwarzenegger 1947-ben született Ausztriában, és gyerekkora óta arról álmodott, hogy egy nap majd megcsinálhatja a szerencséjét Amerikában, a lehetőségek hazájában. A sikerhez vezető utat már 13 évesen a testépítésben találta meg: a fociedzője ismertette meg a sporttal, ő pedig elhatározta, a világ legjobb testépítőjévé fogja felgyúrni magát, majd ezt ugródeszkaként használva hollywoodi filmcsillag lesz belőle.
És lőn. Az „osztrák tölgy”, ahogy elnevezték, hatszor nyerte el a Mr. Universe, és hétszer a Mr. Olympia címet, 1968-ban pedig leszerződött egy kaliforniai testépítő-magazinhoz, ahol saját rovata indult. A nagy áttörést azonban csak az 1977-es Acélizom című dokumentumfilm hozta el, amely a testépítők világába nyújtott betekintést, és sztárt csinált Schwarzeneggerből. Többek közt a későbbi karrierjét is megelőlegező egysorosai miatt, a kondizásról például azt mondta, „olyan, mint egy nővel szeretkezni, és elélvezni”.
Az Acélizom sikere ugyan nem jutatta rögtön igazán jó filmszerepekhez, de felkeltette a Conan, a barbár mozgóképes adaptációján dolgozó producerek figyelmét. A fegyver- és háborúmániás John Milius filmje a történelem előtti időkbe kalauzolta a nézőjét, és a nyers férfierőről forgatott fantasyt, és ehhez tökéletes választás volt az izompacsirta Schwarzenegger. Róla elhiszi az ember, hogy könnyedén forgatja azt a kardot, amelyet más csak két kézzel, nagy nehézségek árán tud felemelni.
A kritikai fogadtatás ugyan vegyes volt, sokan voltak elégedetlenek Schwarzenegger színészi játékával, de a közönség imádta a filmet. 1982 tizenhetedik legsikeresebb filmje volt Amerikában, olyan, ma már klasszikussá nemesült remekműveket előzött meg, mint a Szárnyas fejvadász, a Mad Max 2 vagy A dolog. A Conan-nel nagy lépést tett Schwarzenegger régi álma megvalósítása fel: Steve Reeves nyomában járva ő is filmsztárságra akarta lecserélni a testépítők világát.
A Conan, a barbár az első filmje, amely tele van idézhető pillanatokkal. Mindenki emlékszik a harcos Dzsingisz Kán által inspirált életfilozófiájára: „Eltiporni, leigázni az ellenségeidet, és hallani asszonyaik siránkozását”, és azt sem fogja senki elfeledni, amikor Conan kiüt egy tevét.
Példaképe, Steve Reeves ugyan az olasz szandálos filmek legnagyobb sztárja lett, de a műfajból nem tudott kitörni, és Schwarzeneggert is komolyan fenyegette az a veszély, hogy csupán kardos, varázslós fantasykbe fogják hívni. Aztán egy ebéd James Cameronnal mindent megváltoztatott.
Az osztrák színészt eredetileg Kyle Reese szerepére nézték ki, de az ebéden hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Schwarzenegger igazából a halálosztó robot szerepéért lelkesedik, és ezt Cameron is jó ötletnek tartotta. Így kapta meg karrierjének legikonikusabb szerepét, a T-800-ast. Ráadásul ehhez a karakterhez fűződik a filmtörténet egyik legszenzációsabb fordulata: miután az első részben a halál elpusztíthatatlannak tűnő angyalaként pusztít, a második részben az emberek pártjára áll.
Schwarzenegger és Cameron barátsága egészen a mai napig tart, és összesen három filmet eredményezett. A két sci-fi után egy nagyszabású akciófilm, a Két tűz között főszereplőjévé tette meg a színészt, amely szintén ott van Schwarzenegger legjobbjai között. Kémként nem elég, hogy terroristákkal kellett megküzdenie, még a családi békét is helyre kellett állítania.
Már filmes karrierje kezdetétől fogva sokan megmosolyogtatónak találták furcsa akcentusát és mesterkélt színészi játékát, arra azonban a nyolcvanas évek végéig alighanem kevesen mertek volna nagy összegben fogadni, hogy a következő fordulópontot a vígjátékok fogják elhozni számára. Az Ikrek, az Ovizsaru és a Junior óriási meglepetésre bizonyította, hogy a közönség nem csak akciófilmekben vevők rá, komédiái száz-kétszáz millió dolláros nemzetközi bevételt termeltek.
Na nem mintha Schwarzenegger új oldalát mutatta volna meg, színészi eszköztára fikarcnyival sem bővült. Vígjátékai pont azért működnek, mert a jól ismert izompacsirtát ezúttal nem ragadozók, hanem kisgyerekek, vagy épp Danny DeVito kergeti az őrületbe, és mert a színész hajlandó gúnyt űzni saját imidzséből.
De azért sosem bújik ki a bőréből, még a szeretet ünnepén sem. Az 1996-os Hull a pelyhes-t annak idején számtalanszor megnéztem, pedig felnőtt fejjel belegondolva egészen perverz, hogy itt egy családi film, melyben Schwarzenegger romba dönt egy fél várost, és agyonver egy csapat Télapót, csak hogy megszerezze a kisfiának az áhított játékfigurát.
De ha Schwarzeneggerre és a nyolcvanas-kilencvenes évekre gondolunk, akkor először senkinek nem a vígjátékok fognak eszébe jutni, hanem az izzadság- és tesztoszteronszagú, übermacsó és ultraerőszakos akciófilmek. Ez az az alműfaj, amit komoly küzdelem árán kisajáított magának. A Kommandó például buta, nevetséges és rendkívül szórakoztató válasz a Rambó-ra: messze nem ez a legjobb filmje, de hát nincs annál stílszerűbb, hogy Schwarzenegger egyszemélyes hadseregként kiiktat egy latin-amerikai vezetőt.
Ha a Kommandó a nyolcvanas évekbeli akciófilmek kvintesszenciája, akkor a Ragadozók a csúcsa annak, amit a zsáner szteroidagyú korszaka kitermelt. Izmok még sosem duzzadtak olyan olajosan és homoerotikusan, mint amikor Schwarzenegger és Carl Weathers összepacsizik, és ennyi vezérbikát sem mészárolt még le a vásznon egy elpusztíthatatlan szörny. A Ragadozók-ról elhangzott már, hogy a vietnami háború allegóriája, sőt az is, hogy AIDS-járványé, de mindenekelőtt egy akárhányszor újranézhető, tökös akciófilm.
Valószínűleg nem tartaná jelentős fordulópontnak az életében a Vörös zsaru című filmjét, ám a magyar rajongói számára ez a hidegháborús fenyegetést a 48 óra és a Halálos fegyver által népszerűvé tett zsarus akcióvígjátékokkal összeházasító alkotás bizony mérföldkő. Noha a film Chicagóban és Moszkvában játszódik, Schwarzenegger és a furcsa páros másik tagját alakító James Belushi mégis Budapest utcáin hajkurászta a grúz gazfickókat.
A Vörözs zsaru még a Mafilm nemzetközi stúdió berkeiben készült mint az egyik első film, amit Andy Vajna producerként Magyarországra hozott, mert így takarékosabban lehetett kigazdálkodni a költségvetést. A kucsmás Schwarzenegger így például az egyik jelenetben Koncz Gábort puffantja le.
Walter Hill csupán a film elejét akarta Moszkvában felvenni, hogy látsszon a Vörös tér és a Kreml, és a stáb engedély nélkül, gerillamódszerrel vette föl azt a pár jelenetet (erről Vajna részletesen mesélt nekünk pár éve).
Schwarzenegger karrierjében az a varázslatos, hogy mindenkinek van egy kedvence tőle, és elég nagy a választék ahhoz, hogy öt megkérdezett ember akár öt különböző filmet nevezzen meg. Lesz, aki a korai időszak csiszolatlanabb darabjaira, mondjuk a Vörös Szonjá-ra esküszik, mások az újkori alkotásai közül emelnek vállukra egyet, például az Erőnek erejével-t. Megint mások az egyik sci-fijéért rajonganak: az Emlékmás garantáltan sokaknál kiérdemli a dobogó legtetejét. A nagy klasszikusokról nem is beszélve.
Az én személyes kedvencem viszont Schwarzenegger egyik buktája, Az utolsó akcióhős, amit a nézők és a kritikusok egyaránt elmeszeltek, és azóta sem örvend különösebb népszerűségnek. Még társírója, Shane Black sem emlékszik vissza szívesen rá. Nem állítom, hogy mestermű: félgőzzel próbálja kifigurázni az akciófilmes kliséket, Schwarzenegger pedig saját munkásságát, de nem dekonstruálják igazán azokat.
Cserébe viszont tízéves énem számára ez maga volt a nagybetűs vágybeteljesítő film. Én is arról álmodtam, amiről a filmbéli filmőrült srác, hogy egyszer átjárhatóvá váljon a határ a moziterem és a mozivásznon túl pergő események között, hogy a kedvenc történetembe csöppenjek. Én is pont olyan idegesítően tudálékos módon mutattam volna rá az összes akciófilmes sablonra. És nekem is az jelentette volna a happy endet, ha a filmes példaképem méltónak talál arra, hogy a társa lehessek. A film tartogat jó pár felnőtt fejjel is szórakoztató geget, de elsősorban ezért az élményért leszek örökké hálás.
Az utolsó akcióhős elhasalása remekül példázza, hogy Schwarzenegger sem volt tévedhetetlen, szerepelt ő még ennél is feledhetőbb filmekben, a kilencvenes évek második felében elég csúnya hullámvölgybe került. A mélypont 1997-ben érkezett el, amikor elvállalta az aktuális gonosztevő, Mr. Fagy szerepét Joel Schumacher kétórás tömegszerencsétlenségében, a Batman és Robin-ban. A nézők és a kritikusok egyaránt elviselhetetlennek tartották a filmet, mely a második hétvégére 63 százalékot zuhant.
A negyedik Batman-film évekre visszavetette a zsánert, a 2000-es X-Men-ig kellett várni ahhoz, hogy a csalódott nézők elhiggyék, komolyan lehet venni a jelmezes igazságosztókat. A film kétségbeesetten bombázza az érzékszerveinket, mintha másnaposan és vattacukortól émelyegve támolyognánk végig egy lepukkant vidéki vurstliban, és Schwarzenegger karaktere is hamar kínossá, unalmassá és önismétlővé válik. A víz különböző halmazállapotaival operáló, ostoba tréfái ("Tudod, mi pusztította ki a dinoszauruszokat? A jégkorszak!") felejthetetlenek, csak épp a rossz értelemben.
Miután az ezredforduló körül, részben anyagi és kritikai bukásainak köszönhetően, lelassult filmes karrierje, A hatodik napon és Az igazság nevében középszerű tucatfilmek, amelyektől a nézők is elpártoltak. Ekkor Schwarzenegger merész váltással öltönyre cserélte a bőrkabátját, és politikusnak állt. 2003-ban bejelentette, hogy a republikánus párt színeiben indul a kaliforniai kormányzóválasztáson, s miután a választók 55 százaléka visszahívta elődjét, a színész ülhetett be a kormányzói székbe.
Nem véletlen, hogy Kaliforniában nyerte meg magának a választói többséget, hisz harmincöt évvel korábban egy westernhőst választottak meg ugyanitt kormányzónak, aki később az Egyesült Államok negyvenedik elnöke lett. Schwarzenegger nem vitte olyan sokra, mint Ronald Reagan: a „governator”-t 2007-ben még újraválasztották, ám hét év alatt megtriplázta az állam adósságállományát, egyre több csontváza esett ki a szekrényből (szexuális zaklatással vádolták, gyereke született a bejárónőjétől stb.).
Végül kitöltötte második négyéves mandátumát is, és mivel harmadszor nem választhatják újra a kaliforniai kormányzókat, 2011-ben negatív rekordnak számító, 23 százalékos népszerűséggel köszönt le hivatalából.
A nyolcvanas évek második felében enyhülőben volt a hidegháború, ám Hollywoodban dúlt egy másik harc, melynek résztvevői hallani sem akartak semmiféle glasznosztyról. A két akciófilmes szuperhatalom, Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone abszolút ellenségnek tekintették egymást, filmjeikben és civilben is oda-odaszúrtak egymásnak. Schwarzi például leszólta Stallonét, amiért az dublőröket használ, Stallone pedig Ivan Drago robotszerű figurájával állítólag riválisán gúnyolódott a Rocky 4-ben.
Az ellenségeskedés a kilencvenes évekre aztán vicces filmes üzengetésekké szelídült, a Bruce Willisszel hármasban nyitott Planet Hollywood étteremlánc révén először üzleti partnerekké, majd barátokká váltak. Az első közös produkcióra a 2010-es The Expendables – A feláldozhatók-ig kellett várni, melyben a B-filmes akciósztárok apraja-nagyját összegereblyéző Stallone megajándékozta egy cameóval egykori vetélytársát.
Három évvel később aztán mozitörténelmet írtak: a két legenda a Szupercellá-ban végre egyenrangú félként osztoztak egy film főszerepein. A börtönös sztori, ha színvonalában nem is, de jelentőségében mindenképp olyan volt a nyolcvanas évek akciófilmjeinek szerelmesei számára, mint amikor Michael Mann egy asztalhoz ültette Robert De Nirót és Al Pacinót a Szemtől szemben-ben.
Ugyan ultravagány beszólások helyett leginkább csak férfias hümmögésekkel kell beérnünk, azért Schwarzenegger még így, a hetven felé közeledve is meg tudott ajándékozni némi izgalommal, és felszította a gyerekkori rajongást.