A szűkszavú gyászhírek két dolgot emeltek ki Vásári Józsefről: hogy kedvelt tagja volt a debreceni kulturális életnek, és hogy játszott a Mennyország Tourist klipjében. Ő volt a hentes, akit úgy fenyegetett meg a Lukács Laci, hogy szétlőtte az összes Pick szalámiját, aztán elrabolta a söntés alatt tartott heroinját. Vásári erre napszemüvegre cseréli a szarukeretesét, bepattan egy kocsiba, és a fogdmegjeivel – az ő foglalkozásuk nem derül ki a klipből, de pizzafutárnak tűnnek – kiautózik egy építkezésre, ahol hagyományos lövöldözésbe keveredik a Tankcsapdával.
Akkor persze rongyosra néztük a Viván, ma már kicsit amatőrnek tűnik a klip, de Vásári így is felvillantja két arcát benne. Hatalmasra nőtt, de szinte ráöntötték a kisember szerepét, ez már a Mennyország Tourist elején is látszik, amikor még berezelt hentesnek tűnik, semmi többnek. Egy országban, ahol pörgősebb a filmgyártás, és a tehetséges színészeknek jut elég filmszerep, elismert karakterszínész lehetett volna. Vígjátékokban is megállta volna a helyét, itt például telitalálat kelet-európai bűnözőként, aki a darált hús mellett rejtegeti az áruját.
Talán rossz korba született, a szocializmusban könnyű elképzelni őt kocsmai merengőnek, akit kidobnak a társbérletből, és a fröccstől ragacsos asztalra borulva kutatja, hol siklott ki az élete. Valószínűleg több munkát kapott volna az előző rendszerben, az újban ugyanis csak Hajdu Szabolcs foglalkoztatta rendszeresen.
Rajta kívül még Madarász Isti (A fekete múmia átka) és a fiatal Ujj Mészáros Károly látta meg a tehetségét, aki egy mogorva biciklista szerepét osztotta rá korai fantasymeséjében, a Gumiember-ben.
De ha Vásárira gondolok, nem ezek és nem is a Mennyország Tourist ugrik be rögtön, hanem az Off Hollywood. Azt is Hajdu rendezte, kábé tíz évvel ezelőtt, amikor még spontánabbul zajlott a filmezés, kettőötven volt a vodka, és John Lee Hookerre őrjöngtek a filmesek a stábbulin. Fésületlen, szabálytalan film az Off Hollywood: egy rendező egy napját követi, aki az új filmje premierjére készül, és közben próbálja megőrizni a józan eszét.
Ami nem is olyan könnyű feladat, amikor tájékozatlan és rosszindulatú riporterek faggatják, színészférje otthon csinálja a fesztivált, mert ő kimaradt a filmből, a fizetésüket pedig hiába követelik a színészek, mert pénz az nincs sehol. Ráadásul még a színész is felutazik Debrecenből, akit kivágtak a filmből, csak elfelejtettek szólni neki.
Vásári játssza ezt a színészt, és ő játssza el a legjobban azt is, amiről szól az Off Hollywood. Hogy hogyan tud fojtogatni ez a lábvíz, és milyen kicsinyes az örökös pénztelenség, a szurkálódás, a rosszindulat. Vannak erről vicces nagyjelenetek filmben, az egyikben például a főszereplő követeli a fizetését a premieren, de a gyártásvezető csak falaz, és azzal eteti, hogy a második Soós Imreként ünnepli az ország. „Ha ló lennék, zabért csinálnám, de ember vagyok, így most pénzért csinálom.” „Csináld sikerért, mert ma az van.”
Kovács Lehel és Mészáros Tibor duettje poénra van kihegyezve, Vásárié melankóliára. Kedves fickót alakít, aki azt se bánja, hogy kivágták a filmből, csak beszélgetni szeretne a rendezővel, ha már egymásba botlottak a stábbulin. Beszélgetni, és elmesélni, hogy kirakta a felesége, mert múltkor reklámfilmet forgatott, és le kellett vágni a bajszát. Amikor meglátta bajusz nélkül, azt mondta, hogy vége: ő nem ehhez az emberhez ment feleségül.
Meg is mutatja: tényleg másképp néz ki bajusz nélkül. Csupasz az arca, gyerekesebb, védtelenebb. A rendező otthagyja, nem bír magára venni még egy problémát, Vásári pedig egy perc múlva már a tánctéren bulizik, homlokára kötött nyakkendővel. Még egyszer látjuk, nyakában kaláccsal – mintha kígyó lenne –, a buli már halott, de ő verset szaval a zenekartól elcsaklizott mikrofonba.
Ritkán látni embert, aki ilyen kedvesen asszisztál ahhoz, hogy összedől az élete. Nem vádaskodik, nem dühöng, nem könyörög, csak egy kis társaságra vágyik, hogy ne egyedül nyomja a bánat. Ezért is megy bele, hogy előadjon valamit az ivócimborájának. A srác – délután kettő lehet, és ő már kellemesen félrészeg – úgy gondolja, aki színész, az színészkedjen, elvégre a villamosmérnök is becsavar neki egy körtét, ha megkéri.
Vásári némi unszolás után meg is mutatja, hogyan nevet (előbb, mint Mardel kutya, aztán egyre harsányabban), és hogyan sír (hitelesen: a srác a vodka fölött átnyúlva vigasztalni kezdi). Más valószínűleg megalázónak venné, ha így ugráltatnák, ő inkább elmagyarázza, hogy nem olyan ez, mint az ácsnak beütni egy szeget, mert félig technikából, félig a lelkéből dolgozik. Olyannyira, hogy története a lekapott bajuszról is hozott alapanyag. Technikából adja elő, de a fájdalma nagyon is valódi. Ezt még Hajdu Szabolcs osztotta meg velünk egy 2007-es interjúban:
„Mindenki behozta a saját élményanyagát. Én feldobtam azokat a helyzeteket, amik ezerszer játszódtak le a környezetemben, a színészek pedig belepakolták azt, ahogy az ő életükben ez lejátszódott. A bajuszos történet Józsival megtörtént rendesen. Az az ő története, és megkérdeztem előtte, hogy berakhatjuk-e a filmbe. Gondolkodott egy kicsit rajta, de mivel érett, komoly és bátor ember, ezért bevállalta.”
Vásári talán bevállalt volna még sok mindent, de őt nem árasztották el a szerepekkel. Ha eleget foglalkoztatják, az egyik legjobb karakterszínészünk lehetett volna. Így Hajdu Szabolcs házi színésze maradt, aki az Off Hollywood-dal tette hozzá a maga kis szeletét a magyar filmtörténethez. Meg az attitűddel, amit sugárzott.
Hogy lehet ilyen emberségesen tűrni, kedvesen élni, és akkor se kell sírva vigadni, ha a padlón fekszünk.
Mert méltósággal is lehet vadulni félmeztelenül, vagy verset szavalni a bepálinkázott részegeknek. Sosem felejtjük el Vásárinak, hogy ezt megmutatta nekünk.