A hidegháború és a kommunistaellenes közhangulat Hollywoodot sem kerülte el. A stúdiórendszer mindig is szerette kikerülni a nagyobb botrányokat, ezért még jóval Joseph McCarthy wisconsini szenátor híres wheelingi beszéde (1952. február 9.) előtt önként tálcán kínálta az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnak azokat a filmeseket, akiknek vélt vagy valós kötődésük volt a kommunizmushoz.
Maga a bizottság persze jóval McCarthy színrelépése előtt is létezett már, előzményei az első világháborúig nyúlnak vissza, de aktívan 1938-tól működött, s 1945-ben állandó bizottságként kezdte vizsgálni – egyebek mellett – az amerikai alkotmánnyal ellentétes propagandatevékenységeket, illetve az azokhoz köthető személyeket.
Már 1938-ban felvetődött a gyanú, hogy egyes filmesek szimpatizálnak a moszkovita ideológiákkal. Az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság ekkor jelentést fogalmazott meg, amelyben annak a gyanújuknak adtak hangot, hogy az álomgyár melegágya a kommunizmusnak. Két év múlva a bizottság elnöke, Martin Dies Jr. személyesen hallgatta ki John L. Leech volt kommunista párttagot, aki 42 hollywoodi filmest nevezett meg a párt tagjaként.
A nevek között olyan sztárok is szerepeltek, mint Humphrey Bogart vagy Katherine Hepburn.
Dies egyenként citálta a filmeseket kihallgatásra, de azt ígérte, aki együttműködik, annak személyesen garantálja a biztonságát a filmiparban.
Be is tartotta ígéretét, a 42 emberből csupán egy, Lionel Stander színész karrierje tört ketté, ő később európai zsánerfilmekben kapott szerepet, emlékezetes alakítása volt Max a csapos Sergio Leone Volt egyszer egy Vadnyugat című remekművében.
Dies „tisztogatása" után Walt Disney érezte úgy, hogy egy korábbi sztrájk mögött a kommunistákat kell keresni. 1941-ben hirdetést tett közzé a Varietyben, miszerint meggyőződése, hogy a kommunista agitprop betört a Disney-stúdió falai közé. Az animációs filmek mogulja 1944-ben még szervezetet is alapított „Mozgóképes Szövetség az Amerikai Ideálok Megőrzéséért" néven (Motion Picture Alliance for the Preservation of American Ideals).
Noha az Amerikai Kommunista Párt támogatottsága folyamatosan csökkent az 1930-as években (főleg Sztálin „nagy tisztogatása" és a Molotov- Ribbentrop paktum okán), a második világháború alatt – főképp mert a két hatalom ekkoriban szövetséges volt – ismét erősödött a kommunisták támogatottsága. Sőt, 1945-re csúcsot döntött a párttagok száma: mintegy 50 ezer amerikai lépett be a pártba.
A világháború befejezésével ezek a párttagok, illetve szimpatizánsok jelentették a kormány számára az egyik legnagyobb belső kockázatot, és a belső megtisztulás egyik főszónoka ismét Walt Disney, illetve az általa összehozott „Szövetség" lett. 1947-ben megjelent pamfletjük szerint a hollywoodi kommunisták célja elsősorban nem a kommunizmus terjesztése, hanem az ideológiától és politikától mentes „egyszerű" filmek szisztematikus átpolitizálása, az amerikai életfilozófia tönkretétele.
Ezzel egy időben a The Hollywood Reporter kiadója és tulajdonosa, William R. Wilkerson cikket jelentetett meg a lapjában, amelyben 11 filmest nevezett meg, mint kommunista-szimpatizáns. Az 1946 júliusában megjelent cikket az Amerika-Ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság is komolyan vette, mert 1947 októberében meghallgatásra idézte be a cikk szereplőit, és vizsgálatának általános céljaként a teljes stúdiórendszer kommunista-átvilágítását tűzte ki.
A meghallgatásokon nem csak a „gyanúsítottak", de például Walt Disney és Ronald Reagan későbbi amerikai elnök, akkoriban a Filmszínészek Céhének elnöke is részt vett.
Disney a meghallgatáson kijelentette, hogy szerinte a kommunizmus hollywoodi térnyerését komolyan kell venni, sőt meg is nevezte azokat a beosztottjait, akik szerinte szimpatizáltak az ellenséges ideológiával. Reagan nem mondott neveket, csupán annyit mondott, a céhen belül létezik egy klikk, amely, szerinte, olyan taktikákat alkalmaz akaratának érvényesítésére, ami a kommunistákra jellemző. Hozzátette, hogy a céh vezetése ezt a klikket kezelni tudja.
Több szintén becitált filmes az alkotmány első kiegészítésére, pontosabban az abban biztosított szólásszabadságra hivatkozva megtagadta az együttműködést.
Ebből a „konok" körből állt össze a Bizottság első listája 1947. november 24-én – őket később csak úgy emlegették: a hollywoodi tízek.
Másnap az Amerikai Filmszövetség sajtónyilatkozatot adott közzé, amelyben kijelentették, a stúdiók a továbbiakban nem foglalkoztatják azt a 10 embert, akik megtagadták az együttműködést a Bizottsággal.
Az ún. Waldorf Nyilatkozattal megszületett Hollywood első kommunista feketelistája.
A névsor az ötvenes évek elejéig folyamatosan bővült. A több száz filmes között - a kétségtelenül szélsőbalolos, a közrend ellen szervezkedő, többnyire tehetségtelen filmesek mellett - olyanok nagy művészeket is kutasítottak az amerikai filmiparból, mint Charlie Chaplin, Leonard Bernstein, Orson Welles vagy a gengszterfilmek népszerű színésze, Edward G. Robinson.
Utóbbi egyébként azok közé tartozott, aki a folyamatos kihallgatások során megtört. Az egyébként csupán szimpatizánsként beidézett Robinson – ahogyan sokan a filmiparban – úgy tudta tisztázni magát, hogy neveket mondott.
Erről a „megalkuvásról" forgatta A rakparton című filmjét a saját nevét szintén mások bemártásával tisztázó Elia Kazan 1954-ben. A Marlon Brando főszereplésével készült filmben egy rakodómunkás fordul az őt bepalizó szakszervezetisek (és a maffia) ellen.
Kazan karrierje a meghallgatási ügy után töretlenül ívelt felfelé, árulását mégsem bocsátotta meg mindenki: amikor 1999-ben életmű-Oscart kapott többen (Nick Nolte, Ian McKellen, Ed Harris) látványosan nemtetszésüket fejezték ki a gálán, nem voltak hajlandóak tapsolni.
A hollywoodi kommunista feketelistázás egészen 1960-ig tartott.
A mccarthyzmus leívelésével párhuzamosan az indexre került írókat álnéven alkalmazó rendezők kezdték vállalni, hogy olyannal dolgoznak együtt, akit rejtegetniük kellene a stúdióvezetők elől.
1960-ban például Otto Preminger rendező verekedte ki, hogy barátja, a hollywoodi tízek leghíresebbje, Dalton Trumbo forgatókönyvíró eredeti nevén szerepeljen az Exodus című film stáblistáján. Hasonlóképp állt ki Trumboért a Spartacus producere és főszereplője Kirk Douglas.
Trumbo egyébként épp a feketelistás évei alatt kapott Oscart: a The Brave One című filmet 1956-ban Robert Rich álnéven írta, a filmért Oscart kapott, amelyet 1975-ben át is vehetett, ekkor már a valódi nevén.
Természetesen a legendákra épülő amerikai filmgyártás azokról beszél szívesen és azokra emlékezik, akik nagy művészek voltak és áldozatoknak tekinthetők. Ugyanakkor a feketelistára tett filmesek között bőven voltak olyan szélsőbalos anarchisták, akik művészként jelentéktelenek voltak, inkább csak politizálni próbáltak.