Ha többet fizetnél neki, még szebben tudna játszani

A zene történetének egyszeri és megismételhetetlen jelensége volt Django Reinhardt. Népszerűsége máig töretlen, éppen itt volt az ideje, hogy valaki filmet csináljon róla, mi lehet ennek az oka. Etienne Comar rendező nagyon jó döntést hozott, hogy nem araszol végig a címszereplő egész életén, hanem csak pár hónapját mutatja be, de ez alapján is megtudunk róla minden fontosat. És közben szól a szving.

Az 1930-as és 1940-es években az akkori fiatalok lázadó szubkultúrája a szving köré épült. Az amerikai eredetű zenei stílus hamar rajongótáborra talált Európában is, ahol a tánchoz való zenélésből élő muzsikus cigányok gyorsan megtanulták, és hozzátettek a maguk hagyományaiból is. Így jött létre a szinto vagy mánus cigányok körében egy sajátos zenei stílus, aminek legismertebb képviselője Django Reinhardt (1910–1953).

Szinte írástudatlan, a kottát nem ismerő ösztönös zseni volt, akiből áradt a zene.

Műveit képzett zenésztársai kottázták le és virtuóz játéka korabeli lemezeken maradt fenn. Előfordult, hogy egy koncerten annyira belefeledkezett az egyik számba, hogy negyven percig improvizált. A közönség már tiltakozni kezdett, hogy a következő számot akarja hallani.

Nemcsak bohémnek látjuk a filmben Djangót, hanem komoly zenekarvezetőnek is Forrás: Cinenouovo Kft.

Már korábbi filmek is megörökítették a szving virágkorát. Az 1993-as Szving mindhalálig (főszereplők: Robert Sean Leonard és Christian Bale) Berlinben játszódik és a „swingboyok" meg a Hitlerjugend tagjai közötti kibékíthetetlen ellentétről szól. A 2004-es Nézz az égre! (főszereplők: Charlize Theron és Penelope Cruz) párizsi bohémvilágában felbukkan Django Reinhardt is. A 2000-es Csokoládé-ban Django Reinhardt dallamait játssza a gitárján a Johnny Depp által alakított sármos vándorcigány. Woody Allen pedig 1999-ben kiváló reklámot csinált Django Reinhardtnak, hiszen A világ második legjobb gitárosa című filmjének a főszereplője egy fiktív gitáros, aki undok és nagyképű, elviselhetetlen alak. Nagyon jó gitárosnak tartja magát, de csak a második legjobbnak a világon, mert Európában van egy cigány, aki még nála is jobb.

A művészekről szóló életrajzi filmeknek mindig nagy problémája, hogyan mutassa meg az alkotás folyamatát. A festékeit kevergető vagy a hangszerén babráló művészt hosszan nézni nem valami izgalmas. Főleg, hogy egy zseni vagy egy dilettáns ránézésre ugyanúgy keverget vagy babrál. Így sok életrajzi film a bulvár felé kanyarodik el: a bemutatott művész magánéletében vájkál. Etienne Comar rendező és forgatókönyvíró filmjében megtalálta az egyensúlyt. Először is, ez nem egy olyan típusú életrajzi film, amely végigaraszol a főhős teljes életén, csak pár hónap eseményeit látjuk, de így is megismerjük a figura lényegét. Másodszor pedig ez az alkotás legalább annyira szól a cigány holokausztról, mint a szvingről. Django Reinhardtnak 1943 és 1944 fordulóján döntést kell hoznia a háborúval kapcsolatban, amelyről addig egyszerűen nem vett tudomást.

Együtt a család: Django felesége és anyja Forrás: Cinenuovo Kft.

Arról az álláspontról, hogy ez a „gádzsók" háborúja, a cigányoknak semmi közük hozzá, és ő annak zenél, aki megfizeti érte, eljut odáig, hogy Svájba akar átszökni, mert félti az életét. Jól megmutatkozik, hogy milyen sunyi természete volt a holokausztnak. Miközben már 1942 januárjában sor került arra a konferenciára, ahol a Harmadik Birodalom vezetői a „végső megoldás" mellett döntöttek és erről jegyzőkönyv is készült, sokáig nem volt világos, hogy mi a nácik célja.

Voltak, akik a háború végéig sem látták be, hogy milyen kegyetlen terv módszeres megvalósítása zajlik.

Django Reinhardt éppen sikerei csúcsán van, Stephane Grapelli hegedűs Angliában marad egy turné után, így most már egyedüli vezetője és termékeny szerzője a zenekarának. A koncerteken ott vannak a német egyenruhás katonák is, és ugyanúgy ünneplik Djangót, mint a francia civilek. Pedig a szving ellentétes mindennel, amit a rendpárti fasizmus képvisel. De mivel a német hadseregben jutalomnak számít, ha valakit egy időre Párizsba helyeznek, ezért a város pezsgő éjszakai életét békén hagyják, még akkor is, ha cigányok játsszák az amerikai "négerek majomzenéjét".

Django Reinhardtnak nincsen veszélyérzete, ő különben is csak a zenéhez ért, más nem is nagyon érdekli igazán. Az anyja, a felesége és a testvére intéznek helyette mindent: hárman tökéletes menedzsmentet alkotnak. Aztán elkezdenek érkezni a behívók, de senki sem érti, hogy kinek kell munkaszolgálatosnak lenni és kinek nem, és hogy mit is jelent egyáltalán a „munkaszolgálat". Később szállingózni kezdenek a hírek, hogy akit egyszer behívnak, az már nem tér vissza élve.

Nemcsak komoly zenekarvezetőnek, de bohémnek is látjuk Djangót a filmben Forrás: Cinenuovo Kft.

Djangónak azt ígéri a francia ellenállás, hogy átviszik a svájci határon. Amíg erre vár Thononban, az ottani vándorcigányokat megtanítja szvinget játszani, mert pénzre van szüksége. Új zenekara szenzáció lesz a kisváros életében, viszont a német hatóságok gyanakodni kezdenek, hogy Django Reinhardt és családja miért költözött a svájci határ mellé. Közben egyre érkeznek a hírek, hogy a cigányokat internáló táborokba gyűjtik és megölik. Django végül szeretteit hátrahagyva egyedül jut keresztül a behavazott hegyeken. A filmben ezután már a zárójelenet következik: 1945 májusában vagyunk, minden szereplő valahogyan túlélte a háborút.

Michael Dregni magyarul is megjelent Reinhardt-életrajza szerint a svájci hatóságok úgy ítélték meg, hogy a cigány Djangót 1944 elején semmilyen veszély nem fenyegeti Franciaországban, és nem kapott menekült státuszt, hanem kitoloncolták. Visszatért Párizsba és sikerült addig bujkálnia, amíg véget ért a háború. Nyilvánvaló, hogy dramaturgiailag nem állná meg a helyét, hogy sokáig készülnek a szökésre, amiről kiderül, hogy semmi értelme nincsen. Meg aztán nem illik bolygatni azt a kérdést, Svájc hogyan viselkedett a második világháború alatt.

Ha gitár van a kezében, megszűnik a külvilág Forrás: Cinenuovo Kft.

A filmnek sikerült jól eltalálni az arányait: körülbelül egyenlő terjedelemben szól a szökés történetéről, a szvingről és Django Reinhardt rejtélyes egyéniségéről. Sokat zenélnek a filmben. Ezeket a részeket a Rosenberg Trio játszotta fel vendégzenészekkel kiegészülve, ők a gypsy swing abszolút élvonalát jelentik. Azokban a jelenetekben, ahol Django próbát vezet, hitelesen igyekszik elmondani, amit ösztönösen érez, például: „ne gondolj az ujjaidra". Megjelenik a filmben az is, ahogy a gypsy swing műfaját szeretné átvinni nagyobb terjedelmű zenei formákba is. Tudjuk, hogy dolgozott egy szimfónián, de a kottája elveszett. 1945-ben csak egyszer adták elő a cigány holokauszt áldozatainak emlékére írt rekviemjét, ebből is csak egy töredék maradt fenn. Ebből kiindulva írt teljes művet Warren Ellis, ez hangzik el a film zárójelenetében.

Django Reinhardt csak a zenének élő, csak a zenében gondolkodó furcsa különc volt. Szinte autista módon viszonyult a külvilághoz: szenvedélyes dohányos volt, sokat ivott, bele tudott feledkezni a horgászásba, a pókerbe és a biliárdba, de itt aztán véget is ér azon dolgok listája, amik képesek voltak felkelteni az érdeklődését. A pénz például nem érdekelte, igazi nomád módjára viszonyult a jövő problémáihoz: majd csak lesz valahogy. 18 évesen már kiváló gitárosnak számított, amikor majdnem bent égett a lakókocsijában. Több sérülés is érte, bal kezének kisujja és gyűrűsujja használhatatlanná vált. Ő mégsem váltott kezet, hogy ballal pengessen, hanem kidolgozott egy saját technikát, hogyan fogja le csak két ép ujjával a hangokat a gitár nyakán.

Az algériai származású Reda Kateb (Arenjuezi szép napok, A fehér lovagok, Zero Dark Thirty – A Bin Laden hajsza) kiválóan jeleníti meg Django gitárjátékát, ahogy szinte révületben játszik a hangszeren.

Megjeleníti a gyerekességét is, de mégsem lesz tőle súlytalan a figura. Az öltözködésére sokat adó Django Reinhardt mint valami elegáns idegen szemléli a világot maga körül, mintha valami egészen alapvetőt nem értene benne, hogy körülötte az emberek miért lótnak-futnak, rohangálnak érdektelen dolgok miatt. Aztán ha zenéről van szó, pláne végre gitár van a kezében, akkor már otthonos számára a világ, akkor már nem kínozzák kérdések. Mint a révülő sámán, úgy ragadja magával az önkívületbe a közönségét.

Ha nincs gitár a kezében, akkor elegáns idegenként szemlélődik a világban Forrás: Cinenuovo Kft.

Django Reinhardt feleségét, Naguine-t a magyar énekesnő, Palya Bea játssza. A feladata többnyire kimerül abban, hogy aggódva nézzen, de van egy jelenet, ahol együtt dúdol a férjével, itt kibújik belőle a palyabeaság, ahogy azt látjuk, hogy a házaspár jobban tud egymással kommunikálni zenével, mint szavakkal.

Szintén amatőr játssza Django Reinhardt anyját is: telitalálat volt megtalálni erre a szerepre Bimbam Mersteint.

Csupa ránc, apró öregasszony, aki elképesztően agresszív tud lenni, főleg ha a fiát kell megvédeni. Kezeli a pénzt, pucolja a cipőket, mindent elintéz. A nomád vándorcigányok minden megpróbáltatással szembenéző ősereje sugárzik belőle. Övé a film egyik legjobb mondata, amikor egy koncertszervező dicséri Django játékát, a büszke menedzser-anya csak megvonja a vállát: ha többet fizetnél neki, még szebben is tudna játszani.