A jazz moziba megy: improvizáció gyilkosságra, szerelemre

A hatvan éve bemutatott Felvonó a vérpadra a maga idejében több szempontból is formabontó film volt. Louis Malle első nagyjátékfilmje akkoriban merőben újszerű narratívával és montázzsal mesélte el egyetlen párizsi éjszaka történetét. Szerelmes bűnfilm, bűnös szerelmesfilm, kendőzetlen korrajzzal és kevéske keserédes humorral – egyszerre megidézve és kiforgatva a film noir sötét világát. A francia újhullám egyik nagy nyitányához Miles Davis improvizált maradandó zenét.

Louis Malle filmjeiben kiemelt szerephez jutottak az "ezerarcú" nők, első nagyjátékfilmje (főleg az idő múlásával) is mintha leginkább azért készült volna, hogy Henri Decaë kamerájának segítségével megörökítse Jeanne Moreau varázslatos arcvonásait.

Kétségkívül ebben a noir és szerelmesfilm ötvözetben indult el az "eszményi színésznő", az újhullám femme fatale-ja a világhír felé.

Már az első kép is az övé: először csak a szemeit látni, aztán a fény bejárja az egész arcát, tekintete csillog, de a vonásai nyugtalanok.

Úgy érzem, nem bírom tovább... szeretlek

- suttogja.

Telefonbeszélgetés tanúi vagyunk, a vágóképen Maurice Ronet, Moreau filmbeli szerelme, aki erőt merít a nő hangjából: megteszi, amit meg kell tennie. Baljós párbeszéd, amit lassú-lágy trombitamuzsika emel távolabbi dimenziókba, majd mos el teljesen a főcím alatt. Aztán a zene elhallgat, a szerelmesek a szabadságot tervezik, később derül ki, ehhez a nő vagyonos és idős férjének meggyilkolását eszelték ki.

Felvonó a vérpadra (Jeanne Moreau) Forrás: AFP

Malle (Noël Calef azonos című ponyvájából, az író közreműködésével) A postás mindig kétszer csenget alaptémáját, a szerelmi gyilkosságot bontotta ki romantikus noirrá. Filmjében a krimi izgalma a szerelem vágyakozó feszültségével elegyedik: a tökéletesnek gondolt bűntény kivitelezésébe hiba csúszik, a férfi egy liftben reked, egy másik szerelmes pár "ámokfutása" is bonyolítja a cselekményt, a nő hiába várja szeretőjét, magányos kereső-kóborlását a párizsi éjszakában a filmtörténet egyik legszebb és legmarkánsabb jazz zenéje festi alá.

Malle első filmjében nem csupán arcfürkésző közelijei vagy az a történetszövési megoldás, hogy Moreau és Ronet nem is találkoznak a film ideje alatt (csak telefonon beszélnek, majd néhány fotón láthatóak együtt a film végén) emlékezetesek, de a páratlan, pajkos-szomorkás hangulatfestő zene is, ami Miles Davis zsenialitásának egyik bizonyítéka.

A Felvonó a vérpadra jazz soundtrackje ugyanis színtiszta improvizáció.

Egész biztos, hogy nem is készült volna ennyire a narratíva játékosságához illő kiváló zene Malle filmjéhez, ha a rendező jazzbolond asszisztense, Jean-Paul Rappeneau nem áll elő a forgatás végén az ötlettel: kérjék fel az épp a párizsi Club Saint-Germain-ben koncertet adó Davist a komponálásra.

Davis megnézte a film musztereit, és igent mondott, majd 1957. december 4-én négy zenésztársával (Barney Wilen – tenor szaxofon, René Urtreger – zongora, Pierre Michelot – bőgő, Kenny Clarke – dob) bevonult a párizsi filmgyár szinkronstúdiójába. A zenekarnak nem mondott semmi különösebbet az elképzeléseiről, a hotelszobájában korábban felskiccelt ugyan néhány harmóniát, de semmi előre egyeztetett dallam, semmi fix téma: a zenészek nézték a filmet és közben improvizáltak.

Az így született "kompozíciók" ráadásul nem pusztán film-, de jazztörténeti szempontból is jelentősek: megörökítik azt a pillanatot, amikor minden idők egyik legmeghatározóbb jazzistája elmozdult a cooltól a modális jazz irányába, a Felvonó a vérpadra zenei megoldásai megelőlegezik a Milestones (1958), és Davis legtöbbre tartott albumának, a Kind of Blue (1959) hangzását.

A Felvonó a vérpadra hangulati szempontból egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor Moreau a szeretőjét keresi a városban. Belép egy bárba, kellemes halk zongorafutamok szólnak, mintha csak forrászene volna. A nő érdeklődik a csaposnál, de nemleges választ kap, s ahogy kilép az ajtón, a zongora visszaadja feldúlt-viharos lelkiállapotát, vad disszonanciában, akár a mennydörgés. Moreau tesz pár lépést az utcán, finoman megszólal Davis trombitája, a zene szinkronban követi a kamerával Moreau-t a Champs-Élysées-n. Ezek a kétségbeesett keresés pillanatai, mégis, mintha Davis csak Moreau-nak fújná, szerelmi vallomásként, a levegő megtelik érzéki, de fájdalmas vágyakozással. Ha csak ezt a két percet vették volna fel a filmből, Malle, Moreau és Davis akkor is maradandót alkottak volna.